elfogadással kellene
teleraknom a táskám
nem mások felé
az már régóta a batyumban van
csak úgy magamnak
ráncba szedett az idő
tiltakozásnak itt helye nincs
szavak simítják a gyűrődéseket
fényesre csiszolják 
cselekedettel és mulasztással
hogy az emberi méltóságot félretéve
összegömbölyödve aludjanak el
lelkem legkisebb szobájában