Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Mi lesz veled kicsi gyermek, jövő reménysége?

Ágnes
Ágnes képe

Sápadtan hanyatlik nyugovóra az októberi Nap. Halvány fénye végig simogatja a csoportszoba bútorait. Ott játszadozik egy egy borzas kis üstökön, arany fényből glóriát szőve a fejecskék köré, eljátszadozik a rózsaszínű, bársonyos kezecskéken, és a délutáni álomtól kipirult arcocskákon.
Az apróságok túl vannak már az uzsonnán. Az asztalok körül üldögélnek, csendes foglalkozásba merülve. Ki legóval épít, ki mesekönyvet nézeget, vagy éppen rajzolgat.
Az ajtó sűrűn nyílik és ilyenkor megjelenik egy kedvesen mosolygó arc, néven szólítva valamelyik csemetét.
Akiért jöttek, az boldogan ugrik fel és szalad az érkezetthez, büszke örömmel jelentve, hogy érte jöttek.
- Értem jöttek...Ebben a két szóban izzik az otthon melegének ígérete, az ő személyének fontossága, a szeretet csodálatos érzése, mit számára jelent az érte jött hozzátartozó.
A folyosón felöltöztetik a gyermekeket, megfésülik kócos üstöküket, gondosan begombolják ruhájukat, bekötik cipőfűzőiket. Érdeklődnek a napi események felől; mi történt aznap az óvodában, mi volt az ebéd, megettek e mindent? Megbeszélik a következő délutáni programot.
Jó érzéssel tölt el a szülőknek szeretetteljes érdeklődése, törődése.
Fokozatosan néptelenedik el a csoportszoba. Az ajtót  már nyitva hagyjuk, hogy a még itt lévők lássák, mikor jönnek értük.
Minden lépés hangjára felfigyelnek, minden közeledőre reménykedve tekintenek, hátha most jönnek értük.
Végül teljesen kiürül a csoportszoba. Már csak egy kisfiú ül mellettem az asztalnál. Kiscsoportos, alig múlt három éves. Várakozóan tekintget az ajtó felé. Talán érte is jön valaki? Lehet, hogy anya?...Vagy talán megint a dadus néni viszi haza?
Aggódva pillantok az órámra. Már elmúlt öt óra és a mutató vészesen közeledik a fél hat felé.Rövidesen indulnom kell az állomásra, mert ha lekésem a vonatomat, már csak este kilenckor megy vonat. Mit tegyek? Induljak e, vagy maradjak még, hogy bizonyos legyek a gyermek hazavitele felől?
Újabb sietős léptek koppanása hangzik. Ezúttal a szomszéd csoportszoba ajtaján kopog az érkező. A kisfiú csalódottan sóhajt.
- Mr megint itt felejtik ezt a szegény gyermeket...mondja a dajka. Legutóbb is én vittem haza és az apja majdnem az ajtó közé csukta a fejemet mérgében hálából, hogy munkaidő után hazavittem a fiát. Ha el nem ugrom időben, ott maradok az ajtónyílásban.
Tekintetemmel kérem, ne beszéljen a gyermek előtt!
Ő azonban rendületlenül mondja tovább.
- Mit képzel ez az asszony, meddig tart a mi munkaidőnk? Neki, ha letelik a hivatali munkája hazamegy, én meg vihetem haza a gyerekét. Egy fillérrel sem lesz több a fizetésem, mert ez a külön munka nem számít túlórának. Még jó lesz, ha nem részegen jön megint a gyerekért, mint a múlt héten.
Most már nyomatékkal kérem, fegyelmezze nyelvét a gyermek előtt, hiszen amúgy is tele van feszültséggel, szorongással!
 Összeszedem a játékszereket és kiviszem a poharakat a tálalóba. Még bekapom az uzsonnám maradékát és lassan készülődni kezdek az induláshoz.
A mosdóban vagyok, amikor velőt rázó sikítás rezegteti meg az óvoda falait.
A következő pillanatban az egyik kolléganő rohan hozzám lélekszakadva és hív, menjek gyorsan, mert megérkezett Janika anyja részegen és üti a gyermeket!
Rohanok fuldokolva, ahogy csak a lábaim bírnak.
A látványtól ledöbbenek. A folyosó közepén áll az asszony: Áll?...ez enyhe túlzás. Alig áll a lábán. Imbolyog, tántorog, majd belekapaszkodik a kisfiú orrába és teljes erejéből csavarja. A gyermek visít, mint kinek eszét vették. A nő üti, pofozza, rázza őt és szidalmazza:
- Te rohadt dög! Mi a francnak vagy a világon? Nem elég a bajom, még érted is nekem kell jönnöm! Agyonütlek, te szemét, hogy a rosseb nem tud megenni már!
A kicsi eszelősen visít és egész testében reszket.
Lefogom a nő kezét és a felindultságtól fulladozva kérdezem:
- Mi történik itt kérem?
Az asszony zavaros szemekkel mered rám, majd meginog és saját tengelye körül megfordulva a ruhás fakkba zuhan.
Ketten támogatjuk fel és a padra ültetjük.
Szomorú látványt nyújt az amúgy szép arcú, fiatal teremtés. Haja borzas, ruházata zilált. Blúzán hevenyészett gombolás, selyem anorákjának cipzárja
rosszul illeszkedik, fekete taft szoknyáján gyanús foltok éktelenkednek és a nyakán éktelenkedő szívások nyomai árulkodnak arról, hogy élvezetes szórakozást kellett félbe hagynia, hogy a gyermekét haza vigye az óvodából.
Lehelete tömény alkoholbűzzel tölti meg a folyosót.
Lecsúszik a padról a kövezetre és azon igyekszik, hogy feladja a kis cipőket a gyermek lábára, ám sehogy sem boldogul velük.
Kiveszem kezéből és magam öltöztetem a kisfiút, kinek megduzzadt az orra és gyenge arcbőrén vörösödnek az anyai pofonok foltjai.Beviszem a mosdóba és vizes törölközővel hűsítem az arcát. Hüppögve tűri, hogy megfésüljem és feladjam rá a kabátját.
Az anyát is behívom a mosdóba és elébe teszem a tükröt. Tanácsolom neki, hogy mossa meg az arcát, fésülködjék meg és hozza rendbe a ruházatát!
Gépiesen követi az utasításaimat és közben sírva mondogatja:
- Látod kisfiam, milyen jó hozzánk az óvónéni? Elnézést kérek aranyos óvónéni, amiért később jöttem, de tetszik tudni, az igazgatási osztályon dolgozom és ma a titkár elvtárs születése napját ünnepeltük és egy kicsit iszogattunk...Mondja akadozó nyelvvel.
- De kedves asszonyom, azon az osztályon minden héten ünnepelnek valakit? A múlt héten az elnök elvtárs neve napját tartották, előtte az elnök helyettes elvtárs egészségére koccintottak, az előtt az osztályvezető kartársat búcsúztatták. Milyen ünneplésre számíthatunk ismét a közeljövőben? Minden ünneplésük a kisfia lelkének megrontására és a mi munkaidőnk rovására megy. Ilyen állapotban, ahogy idejött, nem is tudom, el merjem e engedni magával a gyermeket?
- Látod kisfiam, mérges ránk az óvónéni bőgi két csuklás között.
- Nem a kisfiára vagyok mérges, hanem magára haragszom. Hát édesanyának meri mondani magát?
Szereti egyáltalán a gyermekét? Nézzen az arcára, mit művelt vele! Tudja e, hogy ez a szegény kis gyermek mennyire várta magát? Mindenkit elvittek körülötte, csak egyedül őérte nem jött senki. Mikor pedig végre megérkezett az, akit annyira várt, az édesanyja üti, veri, szidalmazza és mej hogy el nem töri az orrcsontját.
Aki az igazgatási osztályon dolgozik, annak tudnia kell, hogy amit most tett, az ifjúság ellen elkövetett bűntett.Megérdemelné, hogy feljelentsük, elvegyék és gyámság alá helyezzék a kisfiát.
A nő csak most kezd józanodni. Szép fiatal arcával bambán mered rám, majd lerogy a kövezetre és rázza a zokogás.
- Ne tessék feljelenteni óvónéni! Jóvá teszem, meghálálom a jóságát. Jaj, de szégyenlem magam!
Ne háláljon meg semmit, hanem ezek után emberelje meg magát és jöjjön időben, de főleg józanul a gyermekéért!...mondom és felsegítem a földről.
Az asszony kézen fogja a gyermeket és indulnak a kijárat felé. Bizonytalan léptekkel imbolyog, de igyekszik megtartani az irányt.
Aggódva nézek utánuk és magamban kérdezem:
- Uram Istenem! Mi lett a szocializmus nagy ígéreteiből?...Alkoholizálódott hivatalok. Alkoholizmusba zavart és lezüllesztett anyák..Vesztét érzi az a társadalmi rendszer, amelynek hivatalaiban csak azok maradhatnak meg, akik együtt isznak a hivatalvezetőkkel.
Mi lesz veled kicsi gyermek, jövő reménysége? Milyen anyakép alakul ki benned egy alkoholista anya mellett?
Néhány nappal később utcán találkozom az asszonnyal. Arcát elfordítva, köszönés nélkül halad el mellettem...De várhattam volna egyebet?

Rovatok: 
Irodalom