A kicsiny, nádfedeles tetejű házikó,
fehér lepelbe borult, belepte a hó.
Az ablakán a jégtől deres pillanat
utolsó sikolya az üveglapra ráragadt.

Üzeni a bimbóból kisarjadt jégvirág,
eljött a szendergő, fagyos téli világ.
A kandallóban közben pattog a láng,
mohón belémar, beléharap, oly falánk,

ahogy szikrát szórva szenved a rönk,
keservében felkiált a kiszáradt husáng.
Odakint, viharos szél tépi a fákat,
és álmából felveri a didergő tájat,

ahol emléke fakul a nyári napsütésnek.
A kis pataknak, amelyben a kisgyerek,
térdig gázolt a delelőre állt nap alatt,
míg levetett ruhája a parton száradt,

ami lyukas cipője mellett, kint maradt.
Emléket hordoz, minden zugában a ház,
a megannyi örömében született nász,
s a halotti lepelbe burkolózott néma gyász

lengi be, az évszázados ódon falakat.
Az ajtó feletti évszámok és a felirat,
most is hirdeti, ami egykor régen volt.
Hajdani eső által áztatott sötét folt

éktelenkedik a házikó hófehér oldalán,
melyet meg annyiszor a szorgos kezek,
frissre és üdére, oly serényen kimeszeltek.
…és még most is hallani vélem talán,

kedves csicsergését és bájos mosolyát,
amint hozzám szólt az a kedves lány…
Most emlékeim közt megőrizve-rejtem,
nem felejtve, mikor vele együtt nevettem.

Újabb rönköt vet kezem a lángok közé,
míg odakint tombolásba kezd a szél,
neki veselkedik és világgá üvölti kínjait.
Egyre csak hull a hó, eljött hát a tél,

elmondja bánatát, a mait és a tegnapit
és az összes vágyait, a tavaszt…
a feltámadással és reménnyel teli álmait!

Paks, 2017. január 6.