Egy örvényként toppantál életembe,
az árral sodródtam a végtelenbe.
Karodat felém oly szépen nyújtottad,
de álmunkat, csak egyedül álmodtad.

Voltam számodra, mert élve léteztem,
de az útvesztőidben eltévedtem.
Észrevehetetlen béklyót rám raktad,
de a felhőtlen járást megmutattad.

Egy univerzumban létezünk s élünk,
de külön utakon gomolyog lelkünk.
A tejútrendszerben csillagunk fénye,
nappal s éjszaka is ragyog az égre.

A kötelék lazul, az ár elsodor,
nem lesz más, mint elhervadó szóbokor.
Párhuzamos galaxis tán létezhet,
lelkek érzései ott is élhetnek.

A sorsunk kereke egyre csak forog,
néha a múlt szép emléke bekopog.
A szárnyaló idő mindig változik,
emberi lényünk, már nem csodálkozik.

2019. 05. 29.