Magyarerő.hu

Reggel mikor felébredek,
Ablakot nyitok jó kedvvel.
Beáramlik friss levegő.
Küldi a szép fenyveserdő.

Fehér galamb a kedvencem,
Tenyeremből megetetem.
Csipegetés közben kérdi,
Üzenetben mit kell kérni?

Repülj messze kicsi galamb,
Hol nincs béke, sok a harag.
Békítsd meg az embereket,
Hogy bocsánatot kérjenek.

Megkérdeztem a napot,
miért itt vagyok,
a holdat,
mit hoz a holnap,
a szelet,
hova viszi a telet,
a patakot,
mit őriz vízgyűrűjében,
az erdőt,
hány titkot rejt sűrűjében,
de egyik sem szólt,
csak néztek rám szelíden,
és megérintett a végtelen.
Én megértettem,
a válasz nem kívül vár,

   Az újrakezdés, megbocsátás, sírás, nevetés napjai kezdődtek. A kislány próbált nem elveszni az érzések labirintusában, apja felé közeledni, anyja ölében megbújni, de hamarosan rájött, ez a felnőttek játéka. Magányos volt, bár minden érte, miatta történt, folyton ezt hallotta. A napok teltek, eljött a tavasz és hamar kiderült, télen testvére lesz.

   A vonatról egy kisebb állomáson szálltak le. Egy hosszú utca utolsó házánál álltak meg. Tornácos, vályogból készült parasztház ajtaján léptek be. Nagyszülei éltek itt. Anya és lánya az utcai szobát kapták meg. A mama és a papa nem voltak idősek, de a kemény munkával eltöltött évek fáradt barázdákat gyűrtek arcukra.

   Pár hét múlva Rafael mosolyogva köszönt el a gyógyult gyermektől. Újra hazamehetett. Emlékezett az albérleti kis szobára, a kiságyra, pár kis plüss állatra. Szerette volna érezni a szeretet melegét, a békét és a biztonságot, de a két felnőtt a felelősség súlya alatt teljesen megváltozott.

   Március közepén látta meg a napvilágot. Hideg, télies idő volt. Anyja nehezen hozta világra, első gyermekeként született. Az orvos kérdésére, hogy mi legyen a kislány neve, arra sem tudott rendesen válaszolni. Az összes erejét elvesztette, amíg a világra hozta. Mondhatni, az orvos adta nevét, anyja nem így szerette volna hívni. Lássuk be, az indulás nem volt könnyű.

"Édesanya génünk forrása,
Életet ad lényünk melegágya.
Szeretete mély, szinte végtelen.
Átível minden időn, téren,
Felnevel, szárnyainkra bocsájt,
Bátorrá tesz minden szárnycsapást."

2019. június 6.

TM

Város főtere épp zajos,
most fordul be egy villamos.
Sétálok a múzeumnál,
lánykaszobor vár egy súgást.

Idejött régmúlt időkből,
egy remek szobrász kezéből.
Lépésének mozzanata,
élete egy pillanata.

Mosoly suhan végig arcán,
bizalmat keltve netalán.
Melléállok kezem tartva,
hogy senki más meg ne hallja.

Úgy jöttél hozzám el, csendesen,
mint puha hó a háztetőre,
nem kérdezted, hogy szabad-e,
csak ráborultál a mezőre.

Nem vagy vendég, se kósza szél,
mely bezörget, s már tovalibben,
mint fészkére a néma madár,
úgy ültél el, szívemen is itt benn.

Amikor eltűntek a csillagok, sötétbe borult az ég,
csendben bújt meg az álom, elhalt minden remény,
de valahol parázs izzott, nem adta fel a fény,
hajnal született a távolban, új utat mutatva felém.

Csodalámpám nyílik, s a sötétből 
egy halovány, rezgő kék fény száll fel, 
mintha rejtelmes ösvényt rajzolna 
az égi kapu felé, szellemmel.

A kívánságom hangtalan indul, 
árnyék és csillagok között lebeg, 
az idő s tér sejtelmes fátylán át
megérint a múltbéli fény s meleg.

Ha angyal vagy, szárnyalj,
Mutasd meg a világnak,
A csodák még léteznek,
Dacára tudománynak.

Gyermeki mosolyban,
Felnőtt hitében,
Állatok, növények,
A természet vad erejében.

Mennyben és pokolban,
Vadan és szerényen,
Boldogan és sírva,
Mindenben csoda van.

   A kis antikvárium a mellékutcában bújt meg, szinte szégyenlősen, mintha tudná, hogy a város már rég túlnőtt rajta. Régi könyvek illata lengte be, az a fanyar, poros, mégis otthonos szag, amit csak azok értenek, akik valaha is menedéket kerestek a lapok között.

„Mint bontott kéve,
Széthullt nemzetünk”
De mi összetartozunk.
Összefog anyanyelvünk,
Szívünk.

Nem győzhet rajtunk
Ádáz támadás,
Vágtathat fölöttünk
Villámok hada, felhővonulás.
Nem lehet minket széllel kergetni,
Viharok harcába felül fogunk kerekedni,
Mert mi összetartozunk!

   Június negyedike van, s bár a naptár szerint a lüktető nyár árasztja el zöld fényével a Kárpát-medencét, ezen a napon százhat éve mégis megfagyott a levegő, mert egy láthatatlan, jéghideg penge hasított végig a hazán.

Apám hitte a jót, az igazságot,
egyenes volt gerince,
tisztelte az erőt, bátorságot,
mindenki jó, azt vélte.

Dolgos kézzel építette sorsát,
panaszt alig hallottam tőle,
ha nehéz volt is az útja,
nem futott el előle.

Gyűlölte a hazugságot,
mindenkinek szemébe nézett,
ha a világról kérdeztem,
tudtam, hogy mitől féltett.