Mindenütt csend van, alszanak az emberek,

a sötétlő erdő mélyén, hívogató gyertyafény,

sóhajtó remény.

Egy törékeny asszony léptei neszeznek,

meghajolva lép, karjában szép gyermek,

szinte élettelen.

 

Az asszony szívében jeges a rémület,

látja a rá szegeződő, villanó szemeket,

beleremeg,

 

De hajtja, űzi őt lépésről lépésre,

az anyaszív egyetlen kósza reménye,

gyermeke élete

 

A dajka súgta meg neki remegve, titokban,

hogy gyógyszer a bajra már csak itt van,

a kunyhóban.

 

Itt él a gyönyörű, zöld szemű, árva leány,

rettegve suttogják; boszorkány talán,

társa a magány

 

Gyermekként kitaszították a falusiak,

mégis gyógyírért mind hozzá szalad,

s ő mosolyogva ad.

 

Az asszonynak széttépve selyem ruhája,

bokrokba, ágakba akadt a brokátja,

nem bánja.

 

Kunyhó elől karcsú leány alak lép előre,

a fiút szótlanul, némán két karjába véve,

belép a fénybe.

 

Vörös haja sóhajtó, hullámzó lángtenger,

zöld szeme igéz, mégis telve szeretettel

a gyermekre néz.

 

Homloka elborul, száját szorosra zárja,

szigorúan szól a megriadt édesanyára,

késői az óra

 

Nem tudok már tenni semmit sem,

angyalok várják már őt rég odafenn,

nem menthetem.

 

Az édesanya leborul a döngölt földre,

a leány lábait átölelve, öntözi a könnye,

némán kérve

 

A leány porokat forral a fénylő kis üstbe,

közben igen sűrűn hull bele a könnye,

bele az edénybe.

 

Életéért felajánlottam cserébe az enyémet,

vidd egészséges lesz reggelre e gyermek,

de én érte égek.

 

Az asszony ebből már semmit sem értett,

örült, hogy megmenekült a gyermek,

mosolya feléledt.

 

Napok, hetek teltek, s híre ment az esetnek,

a kicsi úrfi hogyan, s miként menekült meg,

kitől a jócselekedet

 

A földesúr gőgjében szörnyű haragja gerjedt,

katonái az árva leányra vasbilincseket vertek,

bélyegezték eretneknek

 

A leány hófehér vászon ruhája foltos, szennyes,

kővel dobálta meg férfi, asszony, gyermek

a halál szekéren

 

A tömegben sápad arcú asszony áll remegve,

ölében mosolygós, egészséges fiú gyermeke,

imát küld az égbe

 

A leány méltósággal lép le a szekérről,

csak zöld szemei csillognak a könnytől,

visszahőköl

 

Azok bántják, kikkel életében csak jót tett,

esze ment, gyáva, szívtelen gyülekezet

nem kér kegyelmet

 

Lobog a máglya vörös fénye táncot jár,

láng közepében mosolyogva áll a lány,

Égben jár

 

Megszólal halkan a kicsinyke fiúcska,

anyám angyalok szállnak a magasba,

Velük a boszorka

 

Mielőtt az angyalok felemelték volna,

elköszönt tőlem, égő csókot adott ajka

a homlokomra.

 

Az édesanya félresimítja a fürtöket,

még látja a hold alakú fénylő jelet,

mi semmivé lett.

 

 

 (Életeim gyöngysora I.)