Éveinket soha sem számoltam.

Tudtam, s jó volt nekem.

De most kutatom a perceket is,

amióta nem vagy velem.

 

Már rég hiányzik a tekinteted.

Mint aki vakon született, csak

tapogatom múló életemet.

Örültem neked, mindig akartalak.

Nélküled nem lesz holnapja a mának.

 

Csak most tudom, hogy ki voltál,

akkor még bejártuk a völgyeket.

Most egyedül nézem, hogy a kis bogár

a kinyílt virágban nem talál mézet.

Csak most tudom, hogy akkor ott

ölelésed mért volt csodásan tiszta.

Az egyedüllét magánya varázsolt

bennünket össze, vissza.

 

Szeretnélek újra megtalálni.

Múltam világában élesztgetlek.

Bibejáték zeng az új virágcsodákban,

és fel-felragyognak a lopott fények.

 

Ami a fájdalomban megszületett

itt van körülöttem. Fogom, tépem,

újra összerakom

és még sincs együtt semmi sem.

Várom, mint az újszülött az ölelést,

hogy egyszer én is boldog legyek,

s mert hiányzik fojtogat a sírás.

Vágyaimban keresgéllek.

Hinnék talán új csodákban.

Mindenütt kutatlak. Ó, egek!

Zokogom a hiányodat,

ahogy az anyától ellopott gyerek!