:: Magyarerő.hu ::

Amikor az ember egyedül van, hajlamos régmúlt időkben kutakodni. Gondolatai cikáznak, pillanatok alatt éveket futnak át... Olyan ez, mint megsárgult fotókat elővéve felidézni kedves arcokat, átélni újra apró mozzanatokat, emlékeket.

Hosszú fekete haja lágy kontyba fonva. Arca még mindig sima, nem látszanak rajta az évek. Sötét zöld szeme simogatón pásztáz végig, tetőtől talpig, elnéző mosollyal ingatva fejét kiszakadt nadrágom láttán.
- Ejnye, te fiú! Már megint mit csináltatok! – hallom a hangját, de nyoma sincs benne bosszúságnak, haragnak. Kinyitja a leer ajtaját, kiveszi a tepsüt, majd tányérra rakva, elém teszi kedvenc almás süteményem. Nekem mindig elkészíti. Csak nekem. Csak az én kedvemért. Azt mondja, én vagyok a kedvence, mert én hasonlítok hozzá a legjobban.

Amíg majszolom a finom csemegét, gyors mozdulatokkal megvarrja a focizás nyomait magán viselő nadrágomat, nehogy anyám megszidjon. Nézem a kezét. Boszorkányos gyorsasággal dolgozik. Egész nap sütött-főzött, a lakás ragyog, mégis ujjain a körmök olyanok mintha most lakkozta volna ki.
- Egy úrinő ki sem teheti az utcára a lábát, ha nincs kisminkelve az arca-kifestve a körme! – mondja nevetve, aztán rám szól, hogy meséljem csak, merre kószáltam egész nap, mit olvastam, melyik verset tanultam meg éppen, és melyik lányt bolondítom a szomszéd lányok közül… Ő hallgat mosolyogva én meg mesélek, fejemet ölébe hajtva. Érzem, amint ujjai lágy mozdulatokkal a hajamba túrva simogatják arcomat. Mesélek neki kurucokról, labancokról és a Tenkes kapitányáról, aki nem más, mint a Zente Ferenc bácsi, aki éppen most tanítgatja a barátomat lovagolni, engem meg arra, hogyan kell szépen hansúlyozva verset szavalni.

Mesélek arról, hogy láttam a kishúgomat, aki most született. Csöppnyi kis baba, már csak egyet kell aludni és anyáék hozzák haza a kórházból, és milyen jó lesz majd vele játszani. Én leszek a nagy és erős bátyja, meg fogom védeni mindentől és mindenkitől. Megtanítom majd mindenre amit én tudok és nagyon büszke lesz majd rám. Ha megnő, én kísérem majd el mindenhova, és olyan szép lesz, hogy a barátaim mind irigykedni fognak…

Kicsi lányt látok magam előtt, amint apró kezecskéit nyakam köré fonva könyörög, vigyem magammal… Ölbe veszem, ő meg babanyelven magyaráz amíg a boltba érek vele. Nem bánom, hogy velem van, pedig vásárolnom kell, és egy kézzel cipelem a bevásárolt holmit, amit anya felírt nekem. Másik karomban őt ölelem. Dús fekete göndör haja csiklandozza az arcomat. Én húzgálom az orromat, ő nagyokat kacag ezen, közben a fülembe súgja: "cejetlek"… és a szivem minden botladozó szavára valami mélyről jövő forrósággal telik meg újra és újra. Gyönyörű baba! – hallom úton útfélen, és még jobban kihúzom magam a büszkeségtől.

Látom, amint hófehér ágyacskájánál arca még fehérebb, kicsi kezei fáradtan nyúlnak felém, csak az arca vídám, mosolygós, és a szeme ragyog, amikor leülünk a barátommal ágyának szélére. Mesélni kell neki, ahogyan én meséltem nagymamának…igaz történeteket mondok én, vídám meséket a barátom. Ő nevet rajta, és vele nevetünk mi is.

Fekszik az ágyban, fehérebb mint valaha, sápadtságát még jobban kiemeli göndör fekete haja. Az ajtót lesi, mikor megyünk hozzá a barátommal. Látom, amint megcsillan a szeme ahogy Istvánt meglátja. Kicsi kezével szorítja a kezem, vékony ujjai elvesznek tenyeremben. Megigazítom feje alatt a párnát, ő meg közben átöleli a nyakamat és fejemet az övéhez húzva fülembe súgja:
- Ugye hozol nekem frutti karamellát?
– Te csibész, nem is karamella kell Neked – gondolom magamban, csak egyedül akarsz lenni Istvánnal. Ám hangosan vigyorogva csak annyit mondok:
- Rohanok! – A folyosón még hallom ahogy kacarászik a barátom legújabb meséjén. Az idő múlik, ahogyan az élet is vele…

Valahogy bágyadtabbnak tűnik, mint máskor. Még István meséi is csak halvány mosolyt csalnak gyönyörű arcocskájára. Hosszú göndör fekete haja szétomlik a párnán, ahogy István szeretettel fésülgeti. Csak a szeme vídám, csupa tűz, szinte szikrázik. Istenem, milyen buta is az ember! Sokszor nem lát! Nem akar látni!

Betakargatom, mintha a vékony paplan bármitől is megvédené. Kicsi kezével megsimogatja karomat. Ujjai jéghidegek és nyirkosak.
- Úgy ennék egy kis gyümölcsöt. Hoztok nekem? - kérdezi halkan.
- Máris hozok! – mondom, és indulok is, de Ő utánam szól.
- István is menjen Veled! –
Meglepődök a kérésén, hiszen imádja a barátomat, alig várja, hogy meglátogassuk, hogy együtt legyen velünk. Tizenöt éves csitri lány, akinek szívében a szerelem első virágai nyiladozni kezdenek, és rajongásának tárgya a barátom, István.

Hófehér ruha, gyönyörű menyasszony, rengeteg vendég a vacsoránál. .. és egy üres tányér ott, ahol a kishúgom ült volna…
Az asztal körül barátok… jókedvűek, táncoltatják a menyasszonyt. Mindenki vídám, egyetlen ember van csak, aki belelát a lelkembe, aki érzi, mikor, mi fáj…
egy barát…

Imádja a tengert, órákig képes bóklászni a partján, néha lehajol és felvesz egy-egy parton rekedt kagylót, aztán leül a finom homokra és mozdulatlanul nézi a hatalmas , végeláthatatlan vizet . Hallgat, nem mondja mire gondol, én meg nem faggatom. Másnap kezébe veszi gitárját és énekel a parton. Csak úgy, magának, közben észre sem veszi, hogy már több tucat ember hallgatja énekét és játékát. Egy szőke lány kezében csokor virággal áll, majd némán leteszi a virágot elé, aztán mosolyogva tovább megy.

Este van, de még mindig ott ül az óceán partján. Hatalmas hullámok csapkodnak közel Hozzá, de ő mozdulatlanul nézi a távolt. Kezében a lány által otthagyott virág, vékony ujjaival tépdesi a szirmait. Ez az egyetlen mozdulat, amely belső idegességére utal. Ez a mozdulat hihetetlenül jellemző rá, kíséri egész életén át! Ugyanúgy, ahogyan más emberek szemében a végtelen nyugodtsága, és a mindig arcán lévő sejtelmes mosoly… Az a mosoly, amiben benne van minden, ami jó: emberi tisztaság, becsület, szeretet, szerelem, barátság, béke, nyugalom…