Legkedvesebb Barátom emlékére...

     Magyarország gyönyörű tájakban gazdag, ám ahol én születtem, ott Isten bőségesen osztogatta a szépséget. Pécs, Harkány, Villány,Siklós... Hegy-völgy, hatalmas vár, történelmi nevezetességek, a török kort idéző dzsámik, mind-mind szivet gyönyörködtető látványt nyújtanak az oda látogató vendégeknek, túristáknak.

     Nagyapám sokat mesélt Kanizsai Dorottyáról, aki a mohácsi csatában elesett katonákat temette, Szulejmán szultánról, Ahmed pasáról és az 1964-ben Siklóson és környékén forgatott filmről, a Tenkes kapitányáról. Nagyapa meséi annyira megigéztek, hogy sokszor anyám bosszúságára, nagyapám mulatságára egész napra eltűntem bejárni a vidéket, gondolatban továbbképzelni a meséket.

     Egy nyár eleji napon ültem Malkocs bej dzsámijának falánál, és az egyik közeli fáról leszedett fügét majszoltam, amikor észrevettem egy hasonló korú fiút pár méterre tőlem. Ült egy fa tövében, szőke, hullámos haja kissé a szemébe lógott, lányosan kedves, ám komoly arca koránál érettebbé tette, bár alig volt tizennégy éves. Kezében szájharmonikát tartott, és csak úgy, magának fújta, észre sem véve, hogy figyelem.

     Negyvenes éveit taposó férfi közeledett felé, megállt a fiú háta mögött, némán hallgatta a harmonika hangját, amely tisztán, hibátlanul csengett körülöttünk. Ma is hallom... az Il silentiót játszotta. A férfi állt egy ideig, majd odalépve a fiúhoz, vállára tette a kezét, aki összerezzent a nem várt mozdulattól.

- Ez gyönyörű volt kis barátom! Én a Tenkes kapitánya vagyok! – mondta kedvesen. A fiú felcsillanó szemmel, ám ajkán csibészes mosollyal megkérdezte:
- És Buga Jakab hol van? - A Tenkes kapitánya azonnal megértette a humort, nevetve körülnézett, majd meglátva engem, rám mutatt.
– Á, Buga Jakab? Ő ott ül a fa tövében! - Közben felém intett, hogy menjek oda hozzájuk. Amíg barátságosan kezét nyújtotta, a fiú komoly arccal végigmért, majd megjelent arcán az a jellegzetes mosoly, ami nélkül az elmúlt huszonöt év alatt sohasem láttam. Isten különös ajándékaként ezt a csupa-szeretet mosolyt kislánya, Vivien is örökölte Tőle.

     Tenkes kapitánya a film forgatását követően rendszeresen visszajárt Siklósra. Nyoma sem volt benne a művészekre oly jellemző „ki ha nem én” stílusnak. Egyszerűsége, emberszeretete, közvetlensége, igen kedveltté tette fiatalok, idősek körében egyaránt. Emberi és művészi értékei valóban a nemzet színészévé emelték Zente Ferencet.

     A fiú Szentendrén lakott, táborozni jött Siklósra. Magas, vékony srác volt, meleg, barna szemekkel, gyermekien ártatlan, kedves arccal, (emiatt maradt rajta a Kölyök-becenév, mely elkísérte felnőtt korában is). Soha nem hallottam tőle egy hangos szót, egy durva kifejezést. Már az első alkalommal meglepett okossága, sokoldalú tájékozottsága, felnőttekből is tiszteletet kiváltó komolysága.

     Tizennégy éves korára nem volt a művészetnek olyan ága, amelyhez ne értett volna, ne érdekelte volna, legyen az tánc, zene, költészet, irodalom vagy festészet. Mindemellett mégis gyermek volt, igazi tizenéves, jó értelemben vett pajkossággal. Egyszerre volt kisfiú és felnőtt. Apámék szerint Isten áldása volt a barátságunkon (ez nekem is szent meggyőződésem), mert korábbi vadócságom a Kölyök mellett pillanatok alatt eltűnt.

     Szüleim azonnal a szívükbe zárták, de leginkább nagyapám, akit a világ legtermészetesebb módján Ő is nagyapának szólított. Nem telt el úgy iskolai szünet, hogy azt ne nálunk töltötte volna. Később az egyetemi évek alatt az előadásokat kivéve – három évvel idősebb volt tőlem – minden szabad időnkben együtt voltunk, együtt tanultunk, (ugyanazt a pályát választottuk) együtt szórakoztunk, együtt zenéltünk. Olyan barátság pecsételődött meg közöttünk akkor, ott, azon a napon, amilyet kevés ember tudhat magáénak.

     Döbbenetes az élet! Eszünkbe sem jut, micsoda hatalmas ajándékokat kapunk Istentől! Pedig csak észre kellene venni, hiszen ott van előttünk, szinte kézzelfoghatóan! Kölyök ott volt velem életem minden örömet jelentő és szomorú eseményénél és a sorsunk is hihetetlenül összekapcsolódott.

     Egy alkalommal – 14-15 éves lehettem - hatalmas beton csöveket hoztak elénk. Apám rám szólt, ne ugráljak rajta, mert leesek és abból komoly baj lehet. Nem hallgattam rá, leestem és eltört a vállam. Hogy a szidást elkerüljem, azt mondtam, focizás közben sérültem meg.

Kölyök összehúzott szemmel, ám szótlanul hallgatta végig „előadásomat”, nem cáfolt meg, de amikor egyedül maradtunk, furcsa ötlettel állt elő.
- Játsszunk valamit! Kitalálunk magunknak egy szót. Csak mi fogjuk tudni, hogy az a szó számunkra mit jelent! De ha azt kiejtjük, soha valótlant nem mondhatunk, bármi legyen is a következménye. Lehet, hogy senki nem fogja tudni, ha egyszer-egyszer nem tartod be, de lelkiismeret furdalásod lesz és rájössz, hogy egyetlen szó mennyi sokat ér! Legyen ez a szó… KORALL.

     Játéknak tűnt az egész, ugyanolyan játéknak, mint például az ismert „fekete-fehér, igen-nem” játék, de ahogy telt az idő, úgy vált ez a szó szentté számunkra. Akkoriban egyetlen embert avattunk be jelentéktelennek tűnő, aprócska kis titkunkba: a Tenkes kapitányát, aki velünk játszotta élete végéig...

     Több, mint huszonöt év telt el azóta. A barátság, és a szó megmaradt, már régóta kimondani sem kell, mert ez az egy szó megtanította velünk az őszinteséget, a bizalmat, a hitet, a becsületet, a barátságot. Mert be kellett tartani! A közelmúltig nem is beszéltem erről a játékról senkinek, csak mi hárman tudtuk. Talán kicsit tartottam attól, ha bárki meghallja, kinevet érte. Végülis... már felnőttünk... meg amúgy is... csak egy gyerekes játék volt. Másnak semmit mondó üres szó... nekünk mély emberi értékeket jelentett. A becsület szimbóluma lett.

     Teltek az évek, s az idő múlásával valahányszor eszembe jutott a korall története, úgy értettem meg barátom bölcs tanításait. Soha nem veszekedett, nem okítgatott. Gyermekként, felnőtteket meghazudtoló bölcsességgel nevelt. Biztosan tudom, amit az életemben elértem, ami szép és jó történt velem, azt mindet Neki is köszönhetem.

     Névnapjának előestéje van. Ez a végtelenül tiszta barátság az emlékezés könnyeit csalta szemembe. Mélységes csend vesz körül, csak az Il silentio dallamai csengenek fülembe, oly tisztán, mint akkor...

     Az a kisgyermek eltűnt... s a férfi, akivé lett, most Isten jobbján ül, és harmonikájával ott játszik égi zenét, oly tisztát, amilyen embernek itt lent Ő maga volt.