A férfi mozdulatlanul ült a Dzsámi bal oldalán lévő kis padon, melyet egy hatalmasra nőtt fügefa takart a fáradt, nyár végi délutánon arra sétáló emberek elől.  Mellette 11 év körüli barna, és 14 év körüli magas, szőke fiú rúgdosta a labdát, amely egy óvatlan pillanatban a férfi kezére pattant. A két fiú ijedten nézett össze, vajon a férfi megszidja-e őket, de az  szótlanúl ült tovább, tekintete a távolba meredt. Hallotta a két fiú riadt bocsánatkérését, s csak némán biccentett fejével, jelezve, hogy nem haragszik..

 

     A háború kegyetlen „játék” a felnőtt emberek között. Ezer és ezer embert szakított el családjától, nyomorított meg, küldött halálba. Azóta éppen hatvan esztendő telt el. Eszébe jutottak diákévei, amikor együtt adták a szerenádot az egyetem legszebb lányának, Piroskának. Minden fiú bolondult a lányért, de az csak egyedül őket, kettejüket tüntette ki barátságával. Tavasszal együtt szedték a gyöngyvirágot a siklósi erdőben, egész kosárral, a májusfát is közösen díszítették, és a bálban is együtt pörgették a lányokat. Elválaszthatatlan barátok voltak, szinte mint két testvér.

 

-  A mi barátságunk örök – mondta Tamás – bárhova visz az élet, bármily távolra, köztünk nem szakad meg.  Esküdjünk meg, hogy minden tizedik év augusztus 20-án eljövünk ide. Esküdjünk meg, hogy ezen a szent napon minden 10.évben látjuk egymást! 

A két fiú barátságának pecsétjét, szent esküjét lágyan fújta az ég felé a nyár végi langyos szél…

 

     Aztán jött a háború, és mindkettejüknek menni kellett, pedig még alig pelyhedzett az álluk.

 

     Néha a száraz kenyér is olyan jól tudott esni! Leginkább akkor, amikor napokon keresztül falat étel sem került a szájukba. Tamás erősebb testalkatú volt barátjánál, hát a kenyér ezért mindig Lacinál állt meg. Valahogy Tamás olyankor, amikor kezükbe akadt egy-egy jobb falat étel, sose volt éhes…

 

     S az utolsó nap… csattant a gránát, robbant mellettük… Laci mosolygós arcát elborította a vér. Tamás ölbe vette barátját és rohant, rohant nem törődve azzal, hogy bármelyik pillanatban eltalálhatja őt is egy golyó, vagy gránát. 
- Isten, segíts! – könyörgött kétségbeesetten…- Segíts!

 

     Aztán a háborúnak vége lett, Tamás hazament Siklósra. Várta barátját… várta naponta, hogy  felépülve hazajön…

 

     Lassan a nap kezdett a horizont alá merülni.  Hűs szellő borzolta a fák rozsdaszínűre érett leveleit. A férfi némán, egy szobor mozdulatlanságával ült, gondolataiba mélyedve. Nemes arcán a legördülő könnyek fényes csíkot hagytak…

 

     A két fiú még mindig a közelben labdázott. A nagyobbik észre vette a mozdulatlanul ülő ember arcán a könnyeket.

 

- Segíthetünk, bácsi!? – kérdezte – Valami baj van?!

- Igen kisfiam! Nagy szükségem lenne a segítségetekre, de nem ma, hanem holnap, meg azután…pár napig. Ha ráértek, és kijönnétek ide, a parkba, az nagy segítség lenne nekem!

 

     Másnap, mire megjelent a két fiú, az öreg már a padon ült, épp olyan némán és mozdulatlanul, mint előző nap. A férfi elégedett mosollyal fordította fejét a fiúk felé, amint meghallotta lépteiket közeledni.

 

- Mondjátok! A parkban kiket láttok? Ott a dzsámi oldalánál van-e ott valaki? – kérdezte  remegő hangon.

-  Csak egy szerelmes pár - válaszolt az egyik fiú.  Az idő múlott, s a férfi időről időre kérdezgette a fiúkat, kik sétálnak a parkban. Közben ő a fügefa leveleinek jótékony takarásában ült, egykedvűen bámulva maga elé. Csak akkor riadt fel újra és újra, amikor a fiúk beszámoltak a park újabb és újabb látogatóiról.

- Most egy férfi érkezett! – mondta az idősebb fiú. Az öreg felélénkült. 
– Mondd, hol van, mit csinál? Hogy néz ki?

- Megállt a dzsáminál és nézelődik. Fekete kalapját a kezében tartva figyeli a dzsámit, meg a parkot, az itt sétáló embereket. Magas, idős bácsi.

- Ő lesz az! – vált izgatottá az öreg hangja. – Fiaim! Tegyétek meg nekem, hogy azt az embert követitek mindenhová. Aztán beszámoltok, hová ment, hol lakik, mit csinál! Menjetek utána. Figyeljétek. Mondjatok el Róla mindent! – s a két fiú hűségesen elindult a másik férfi után… hogy másnap, harmadnap beszámoljanak az öregnek nyomozásuk eredményéről. 
A fiúk minden nap megjelentek a téren, de az öreg mindig megelőzte őket, ott ült a szokásos helyén. Az ötödik napon a két fiú ismét beszámolt a látottakról.

- A férfi, akit figyeltünk, ma nagyon szomorúnak tűnt. Bement a templomba, sokáig imádkozott, aztán elment a szállodába, ahol lakott, majd  kis idő múlva taxit hívott. Hallottam, amikor azt mondta, hogy az állomásra vigye a taxis.

-  Elment… megint elment…- szólt csöndesen az öreg.

- A bácsi ismeri azt a férfit? – kérdezte a kisebbik fiú.

- Igen! A barátom!

- Ha a barátja a bácsinak, miért nem találkozott vele? – érdeklődött a fiú tovább.

- Tudod kisfiam, az embert az esküje kötelezi! Mert az esküszó szent. Elmesélek egy történetet nektek két barátról, akik egyszer, nagyon-nagyon régen megesküdtek: bárhová viszi is az élet őket, minden tizedik évben ezen a helyen találkoznak, ezen a napon látják egymást! Mesélek Nektek a két barátról, de nem ma. Most nagyon fáradt vagyok, és nagyon szomorú. Öreg vagyok, és már többé biztosan nem fogok találkozni Vele.

- De bácsi! Hiszen itt volt a barátja! Ha olyan jó barátok voltak, miért nem ment oda hozzá!? – kérdezte megütközve a fiatalabb fiú.

 

     Az öreg nem válaszolt. Nézett a semmibe, összeszorított foggal.  Arcán végtelen fájdalom tükröződött. Aztán lassan felállt a padról.  Kezébe fogta görbebotját, és elindult lehajtott fejjel, vállán 81 évének minden terhével…

 

- Te jó ég! – mormolta hírtelen maga elé a nagyobbik fiú – Már értem! – és megbökve könyökével a fiatalabb fiú kezét, a távolodó öregre mutatott, aki pár pillanatra megállt a dzsámi oldalánál. Épp ott, ahol a barátja is álldogált pár órával korábban. Egyik kezével megsimogatta a padot, mintha érezni akarná barátja otthagyott nyomait. Másik kezével szorosan támaszkodott fehér görbebotjára…