Barátom emlékének adózva...

    Sötét volt, még nem kelt fel a nap, sugarai a felhők mögött aludták fényes álmukat. A süvöltő északi szél átjárta egész testemet. Fáztam, borzongatott a hideg. Körülöttünk minden fehér volt, csupa fehér, szinte szikrázott tőle az elterülő hatalmas végtelen. A jég birodalma ez. Kopár, rideg...
    Lépteinkre a hó rekedt ropogással válaszolt. Mint fénylő óriások emelkedtek fölénk a jéghegyek. Éreztem, figyelnek, csendben, de figyelnek minket. Az élet nem mutatta, hogy jelen van. Megfagyott minden. A szívek is, a lelkek is. Megfagytak az érzések is, törékeny átlátszó kővé vált minden.

Hajnalban indultam el Veled. Azt ígérted, elviszel és megmutatod az egész csodás világot, nekem adod a mindenséget.
    Úttalan utakon lépkedtünk, lábunkat kékre dermesztette a fagy, csak a szemedből villanó aprócska fény nyújtott leheletnyi melegséget. Az idő mint a réten vágtázó északi szél rohant el mellettünk, hogy utat engedjen majdan a tavasznak, nyárnak, valahol messze innen...

    Az első napsugár kellemesen csiklandozta tarkómat. Jégtől dermedt kezem kezed után nyúlt, de a fagy páncélt font köréd, nem engedte, hogy megérintselek. 
    Talán nem is a hegy, amire vágyom, hisz a csúcs oly magasan van, és én nem tudom elérni.  
Elegem lett a jégből, a rideg fehérségből, a kopár hegyekből, a csendből, ami körül vett. Élet után vágytam.
    Te álltál némán és szótlanul vártál. Vártad, figyelted hova lépek, merre indulok tovább.

    Erdő felé közeledtünk, a levegőt szinte harapni lehetett. Megnyugtatott a bokrok, fák látványa, melyek zöldje a reményt ébresztette bennem. Reményt, hogy egyszer megérinthetlek, reményt, hogy a szívedben az a halvány szikra tavaszt hoz körülöttem...

    Madarat hallottam dalolni. Édes zene ez, mely fölolvasztotta bennem a jéggé dermedt leheletet,egy percre feledtette velem a hegyek nyomasztó visszhangját. A fák susogták a ritmust és nekem is dalolni lett volna kedvem, de még nem jött ki hang a torkomon. Még a csend fogva tartotta lelkemet.

    Te álltál tétován, tekinteteddel messzi tájakat kutatva, keresve azt a csöppnyi ösvényt, melyen majd együtt mehetünk tovább. Lassú, óvatos léptekkel elindultál felém, lépteid neszét elnyomta a szél lágy hangja. Már bent voltunk az erdőben, meleg, párás levegő fojtogatott. Ruhánkat tépték a tövisek, lépteinket burjánzó növények nehezítették, de csak mentünk fáradhatatlanul tovább és Te még mindig nem értél utol, csak követtél...

     Arcod rózsaszínűre változott, a vér ereidben lassú körutat járt. Láttam, ahogy lépteiddel követed lábnyomaim, melyek belesüppedtek a puha földbe. Már közelebb voltál hozzám, közelebb, mint ott, ahol a hegyek közé tolult köd megdermesztette lelkedet. Már élni kezdtél!

     Színes madarak röptét figyelted, mosolyogtál a fákon ugráló mókusok vidám játszadozásán. Kezed tele volt szebbnél szebb virággal. Gyönyörű voltál! Néztelek megigézve, könnyes szemmel. Hallani akartam hangodat, de szavaidat elnyomták az erdő lakóinak zajai.

- Csendet akarok! - kiáltottam, de mire kimondtam, hangomat elnyelte a tér. Pedig akkor már csend volt! Csend! Halálos, néma, végtelen csend...

     Az uralkodó szín barnára változott... Kietlen puszta sivatag ölelt körül. Lábamat égette a forró homok, amiben álltam. A távolban fölnevetett egy hiéna, lábaim előtt a homokban kígyók és skorpiók nyomait láttam, de én csak Téged néztelek.  Álltál mellettem, kinyújtottad felém mind a két kezed. Lassan, tétova mozdulatokkal, forróságtól kicserepesedett ajkamhoz emeltem.   Éreztem, ahogy kezed kezemben megremeg. Te néztél rám mordulatlanul... Kék szemeid már nem a távolt kutatták, hanem a szívemben rejlő érzéseket. Láttam a fényeket bennük, éreztem a forróságot lelkem legmélyén.

      Szél kavarta a homokot körülöttünk, benne a boszorkányok vidám táncot jártak. Karjaimba akartalak zárni örökre, de hiába nyúltam ismét feléd, hogy öleljelek, nem értelek el, mert a por ismét fátyolt font közénk. Elkívánkoztam...

- Víz! - ébredt fel bennem a felismerés. - Halványzöld és haragos zöld... hullámokat csapkodó hatalmas, végtelen víz.

- Ez a tenger! - mondtad halkan. És ott álltunk ketten a parton. A hullámok játéka lenyűgözött, fölhevült testembe új erőt adott a hűvös víz lágy, csiklandozó érintése. Számat égette a sós víz, lábam felsebezte a mélyben megbújó ezer és ezer kagyló pereme, kezeimet összevagdalta a korall, amit Neked törtem le, a felcsapódó hullámok belém szorították a levegőt, de nem bántam! Semmit sem bántam!  Boldog voltam, mint még soha!

   Te álltál mellettem mosolyogva, csókra nyújtott szájjal. Már megérinthettelek, már átölelhettelek, már ott voltál a karjaimban. A tested forró volt, szemed ragyogott a tűztől, szíved tele volt vággyal és szerelemmel. Néztelek elbűvölten és éreztem, ahogy messze tűntek a hegyek hófehér ormai, ahogy elolvadt lábam alatt a hó, ahogy a szél elfújta a homoksivatagot, a hiénák ordítását.

     Éreztem, ahogy pezsdül a vér bennem. Messze tűnt az erdő zöldje a benne lakó összes madárral és mókussal... a hideg északi szelet is felváltotta a kedves déli szél simogató lehelete, a kietlen pusztaság sem volt már sehol, csak te voltál! Nekem, és bennem! Te, az egyetlen, az örök...

     De a hullámok táncával nem tudtam lépést tartani...sodort az ár, sodort messze Tőled, akit épp csak megtaláltam, aki miatt jéggé fagytam és megégtem. Aki miatt tele voltam sebekkel a szívemben, a lelkemben, a testemben. Már tudtam, hiába kerestelek, mert te vagy a megfoghatatlan, elérhetetlen. Végtelen...
     Lehunyt pilláim alól némán csorgott végig arcomon a tengervíz néhány sós cseppje...
Könnyek... csak könnyek...

***

     Kinyitottam a szemem...ott ültem a hintaszékben, kockás pokróccal betakarva, kezemben néhány levél és egy megsárgult fotó. Női arc. Kék szeme a távolba néz, sötét pulóverje kiemeli arcát...

Furcsa... a halott is mielőtt elhagyja e nyomorult világot, az égre tekint. Azt a kékséget látja, amivel egyszer majdan én is távozom... az Ő szeme fog rám mosolyogni.

      Újra a kezembe vettem a fényképet és néztem szomorún, fájón, tele keserűséggel és elmondhatatlan gyöngédséggel.

- Holnap már tiéd lesz az egész világ! - súgta a szemed nevetve... s én némán hallgattam, mert nem tudtam, mit válaszoljak...mert az idő elszállt, csak a fénykép és a korall maradt meg nekem, amit neked szántam. És az emlékeim.

Felnéztem az égre. Csupa kék volt minden.

Visszatükrözte szemed színét...

***

In memoriám 2007. január 2.