Csendes éjjen, félhomályban,
szomorúan, mély magányban
üldögéltem, nem várva
kegyelmet lelkemnek.
Jöttél csendben - hisz így szoktad!
Kezed nyújtod, lelked tárod,
s az égieknek kiáltod :
Miért? Miért!? Miért!
Nem tud erre választ senki!
Se Te, sem én, sem égi.
Vagy, vagyok, de leszünk –e?
Kérdés és felelet...
Játék ez?
Nem játék, már régen nem az!
És mégis a játék az,
ami visszahozott a földre
csendesen, óvó öledbe ülve.
Érezted minden rezzenésem,
bánatom, reményem.
Tudod, így van ez velünk.
Két éve? Több éve? Tán ezer éve...
Szavak, titkok, képek
szikla, korall, események.
Oly szorosan összekötnek!
Emberi kéz szét nem téphet!
Csak az a göcsört ne lenne
bennem megkövesedve!
Félelem? Menekülés?
Mi elől?- kérdem félve.
Félelem az elvesztéstől,
menekülés a bizonytalantól.
Számtalan bolond dolog,
...és mégis Veled vagyok
Mindörökké!
2007-07-18
