Ünnepelt művész volt, festő. Vásznán az ecsetvonások életre keltek. Vibrálón lüktettek a színek, élt a táj, zizegtek a lombok, mennyei operaház színpadára való koncertet adtak az énekes madarak, szálltak a felhők. Ha gyermeket festett kacagott az a gyermek, szívet melengető nevetése messzire szállt, harangvirágokkal incselkedett, a felhők tetejére ült, s ott megpihent. Ha öreg ember festett, a vén szemekből melegen sütött a bölcsesség sugara, a reszkető kezek pironkodva igazgatták a kendő csücskét, a kalap szélét, a fogatlan szájak angyali mosolyra húzódtak, meghatottság, szeretet könnyeit csalva a szemlélő pillái alá. Életet varázsolt mindenbe, mint valami rettegett mágus, aki színeit az élet vizével, nem pedig akármilyen, élettelen vízzel keveri.
Mégsem volt elégedett.
Valami hiányzott, de bármint kereste, sehol sem találta. Valami kikívánkozott onnan bentről, ami élete legszebb munkája, főműve lehetett volna, tudta ő. Ha csak tehette, hóna alá csapta hófehér vásznát, elmaszatolódott palettáját, ecsetjét, s járta a világot, azt a „valamit” keresve-kutatva. Ment, csak ment, hegyeken, dombokon át, s bár nem tudta, mit keres, amint egyetlen pillantást vet rá, azonnal felismeri, abban biztos volt. Pillantása makacsul járta a tájat, végigfutott annak minden, kiskörömnyi darabkáján, égen és földön, fák lombjai között, örökzöldek csúcsán kalandozott, tenger hullámain siklott, homokos part fodrai között bukdácsolt. Végigsimította szálanként a mező összes virágát, kiskertek rózsabokrait, tulipánjait, jácintjait, tavaszi, nyári, és őszi virágait, a fagyokból kikelő hóvirágokat, s téli jázmint, a büszkén integető aranyeső, orgona, és jezsámen bokrokat…Házak tűzpiros cserepén, muskátlitól illatozó ablakain ugrándozott. Violák tölcsérébe bútt, gyöngyvirágok apró fejecskéjét csodálta…Ám amit keresett, sehol sem találta.
A festő napról napra komorabbá, szótlanabbá lett. Alig járt már emberek közé, s festeni sem festett, csak ment, s megszállottan kutatta a nagyvilágban azt a valamit, amihez oly rettentő erővel húzta, vonzotta a szíve, a lelke, amiről tudta, hogy muszáj megfestenie, máskülönben értelmetlen volt az élete. Meseszép képeire, melyeket minden áldott ember fia rajongva csodált, többé ránézni sem bírt. Valahányszor rájuk tévedt pillantása, szívébe elviselhetetlen fájdalom, hasogató hiányérzet lopakodott, mintha érzéseiben mélységes-mély szakadék keletkezett volna, ahonnét durva, kíméletlen kezek kitéptek valamit, s a tátongó seb, ahelyett, hogy gyógyulásnak indulna, egyre csak növekszik, minél nagyobb, annál erősebb kínokat okoz, s félő, hogy egy napon egész lényét elnyeli. Egyetlen tátongó, fájdalmas seb lesz ő maga is.
Egy ragyogó, tavaszi reggelen hirtelen riadt fel álmából.
Szemei kipattantak, ahogy szempillantás alatt felült az ágyon. Villanásnyit töprengett, majd felugrott, s hanyatt-homlok rohanni kezdett, egyenest a műtermébe. Megragadta legjobb ecsetjét, festékbe mártotta, a vászonhoz emelte, de aztán nem mozdult. Arcáról lassan lelohadt a várakozással teli izgalom, szemeiben kihunyt a szenvedély, vonásai lekonyultak, keze megremegett. Ecsetjét a legtávolabbi sarokba hajintotta, lehuppant a közeli karszékbe, ahonnét kész műveit szokta csodálni régente, térdére könyökölt, arcát két tenyerébe rejtette, s felzokogott. Zokogott, csak zokogott órákon át. Este korán nyugovóra tért, szíve hevesen dobogott, izgatottan várta, mikor ereszkedik szemhéjaira a megváltó álom, mi talán elhozza neki megint a csodát, s most végre megragadja, és nem ereszti, míg vásznára nem varázsolta.
Álló éjjel forgolódott.
Napközben elsírta összes könnyét, így most száraz, rezzenéstelen szemekkel bámulta az ablakon beköszönő telihold ragyogó mosolyát. Reggel a Nap első sugara talpon találta. Vászna a hóna alatt, paletta, ecset a kezében. Csendben becsukta az ajtót, s tudta, többé nem tér haza, míg meg nem lelte, amit keresett.
Konokul leszegte fejét, ha viharos szél fútt szembe, s csak ment. Szemébe húzta kalapját, ha kövér esőcseppek záporoztak rá, vásznát kabátja alá bújtatta, s csak ment. Olykor letörölte homlokáról a verejtéket, összébbhúzta hosszú pilláit, ha a Nap heve égette, s csak ment. Forrásvizet ivott, erdei gyümölcsöt, magokat evett, s csak ment. Ment, amerre vitte a lába, amerre vezette a szíve. Nem tartotta számon a napokat, a múló évszakokat, nappalokat, s éjeket, csak ment. Kabátja elrongyolódott, lábbelije rég kilyukadt, haja vállát verdeste, szakálla kusza szálakban meredezett, ám vászna épp oly tisztán, hófehéren ragyogott, mint a kezdet kezdetén.
Mígnem egy szép napon…
Erdő mélyén járva tisztásra bukkant. Mélyzöld lombok közén pacsirta rikkant, bagoly huhog szemközt, emitt mókus lohol… Ó, de hisz látta már e helyet valahol! Szíve együtt dobban zizzenő lombokkal, égi ütemet ver illatos bokrokkal, apró bogár perceg, sűrű fűnek közén, szorgos hangya iszkol festőnk ráncos kezén, hűs vizű tó rejlik árnyas lombok alján, tündérrózsa virít kristályvíznek fodrán…
És a rét közepén, sosem látott virág, szerényen kibontja ezüstfehér szirmát, bibéi áttetszők, mint gyémánt ragyogása, illata a rétet menten körbejárja, bódító, éteri, mennyei illat száll, festőnknek lelkében új otthonra talál, tátongó sebére legott gyógyírt kínál…
Festőnk mosolyogva gyönyörködik benne. Aztán meg kabátját, cipőjét levette, makulátlan vásznát a fűbe helyezte, megszabadult gyorsan összes gúnyájától, tündérrózsák között a hosszú út porától, hajának szálait gondosan elrendezte, s szakállát, mely immár mellkasát verdeste. Átszellemült arccal bontotta szét vásznát, a megfelelő szögbe helyezte az állványt, ecsetet ragadott, kevert-kavart kicsit, ám mielőtt meghúzná első vonásait, szárnysuhogás hallik, ott fenn, a magasban. Hófehér madár száll alá a mezőre, lép párat, fürkészőn mered a festőre, ahogy büszkén megáll a csodás virág mögött, mintha bizony lenne rettenthetetlen őre.
Festőnk arcán a mosoly csak ragyog, csak szikrázik, pillantása röpköd, madártól-virágig, virágtól-madárig. Nevesincs nagy madár, nevesincs kis virág, nem látott a Világ sosem ilyen csodát, ám a festő tudta, vagy inkább érezte, ami óta csak élt, ezeket kereste, viheti a Kaszás, csak ezt meg hadd fesse, mondogatta régen, ám most már nem menne.
Eldobta ecsetjét, betekerte vásznát, egy odúba rejtette elfoszlott gúnyáját, s úgy, ahogy az Isten őt megteremtette, a fűre heveredett, s mosolyogva leste, egyre nézegette, gyönyörűséggel be sosem telve emezeket. Hogy telt-múlt az idő, közelebb húzódott, szíve immár végleg a virággal dobogott, együtt rezzent, együtt dalolt vele, őt dicsérte, óvta minden lélegzete, finom tenyere a madár fényes tollán, végigsimít fején, hosszú nyakán, szárnyán, máskor együtt mennek, mártózni a tóba, s kristályvizet hoznak a virágnak, marokra…
Élete főművét meg nem festette, ecsetjét és vásznát örökre eltette, képeit fejében, gondolatban festi, élnek és ragyognak, nem úgy, mint a többi, melyeket addig hitt ő is elevennek, míg nyomára nem bukkant ezen Egyetlennek. Ennek, mi címet is gondolatban kapott, ha lehunyod szemed, Magad is láthatod, engedd, hogy szíved lüktetőn megfesse, aranyban, gyémántban tisztára fürdesse, engedd, hogy csorogjon végig ereiden, s képpé álljon össze, mit nem szemeiden, de szíveden át láthatsz. S mi lett e kép neve?
Elárulom, hogyne.
A SZERETET TERE.              

 

Kép: Thomas Kinkade