A történelem mindig a nagy emberek tetteiről szól.
De ezek mögött mindég ott álltak a névtelen milliók. A dicsőség és a kudarc mindig a NAGY embereké. A felelőség azonban a KICSIKRE hárul.





(A Hét mesterlövész című klasszikus western film egyik revolverhőse súlyosan megfedte az őt istenítő, s apját lebecsülő parasztfiút. Elmagyarázta neki, hogy az igazi hősiesség a hétköznapok kihívásaival szembeni folyamatos helytállás. Csupán a mindennapi kitartó küzdelem biztosítja a megmaradást, s teremti meg a jövőt.)

 

Szerencsés és boldog embernek nevezhetem magam. Magyarnak születtem, s az is maradtam. Büszke vagyok nemzeten múltjára, igyekszem megélni a jelent,  bízom a jövőben.

 

Már piciny gyermekkoromban – az ötvenes évek közepén - rendszeresen a Székelyföldön nyaralhattam. A háromszéki Dálnokban, Dózsa György szülőfalujában, ahová septiben költözött nagyapám. Áthurcolkodott Magyarországra, odahagyva „életét”, s mindenét Brassóban, amely várost még a sok éve várva várt bécsi döntés is Romániának ítélte. Anyám ekkor már önálló volt. Korán árván maradt leányként a román többségű Borsán volt képesítés nélküli tanítókisasszony, ma már elképzelhetetlen körülmények (kalandok) között. A második háborúban, át a fronton, Budapestre érkezett vőlegénye után, aki megérkezésekor már az egyik győztes, Franciaország vendégszeretetét élvezte. Apám aztán évek múlva, szerencsés túlélőként, hazakerült. Összeházasodtak, s én is megszülettem. Az ötvenes évek közepén, már gőzössel utaztunk majd minden évben Pestről Romániába. Persze a határ ekkor már nem Brassó és Dálnok között, hanem Biharkeresztesnél húzódott.

 

A nyaralások csodálatos élményt jelentettek. A sápadt pesti kölyök falusi környezetbe került. Eleven eszét, világvárosi beszédét csodálták és imádták a székely atyafiak, legények s leányok. Minden mesébe illő volt. Aztán az egyik évben egyszerre csak a falusi kultúrotthonban, a színmagyar lakosságnak, a magyar filmet román szinkronnal vetítették. Ez volt ez első figyelmeztető jel. A második, amikor az egyik munkában megtört falusi góbé feltette a kérdést a kiskamasznak: Ide figyeljen’sze Tamáska, mikor jönnek már végre felszabadítani minket? A kérdés olyan nehéz volt (nehéz maradt ma is), hogy utána évtizedekig nem akartam, nem mertem Erdélybe menni. Tudtam, hogy válaszolni kéne, de én nem tudok, egyedül kevés vagyok hozzá.

2006-ban – véletlenül, vagy épp a Gondviselés parancsára kötelezően – ismét eljutottam a Székelyföldre. Egy körutazás részeként, csodás élmények és felfedezések között még a Csíksomlyói Búcsú misztériumát is átélhettem. Új székely és magyar barátokra leltem, akikkel közösen, együtt új feladatokat találtunk. Erőnkhöz mérten ma is dolgozunk a megvalósításon, ami életünk végéig fog tartani, de befejezve sohasem lesz.

 

Mi hát a MAGYAR HAZA, mi a MAGYAR NEMZET? Csodálatos elődök, örökbecsű munkáikban százszor és ezerszer megfogalmazták. A többkötetes, minden magyar lélekben élő, képzeletbeli antológia szerzői persze Nobel-díjat sosem kaptak….

 

Modernkori utóduk, az egyetemes magyarság egyik legnagyobb gondolkodója, már az elsüllyedt HAZA, az elsüllyedt NEMZET maroknyi hajótörötteiről beszél. Szerinte van még egy rab hazánk, de tetteink azt bizonyítják, hogy a hit dolgában koldusokká lettünk.

 

Ne morzsolódjunk hát tovább, tömörüljünk és egységesedjünk. Gondolkodjunk együtt közös magyar jövendőnk megmentésén. Vegyük észre végre, hogy HAZÁNK és NEMZETÜNK nélkül, külön-külön, annyit sem érünk, mint az üres pelyva, amit elfújt a szél.

 

„Ha a jószág őrzői az éjszaka során veszekedni kezdenek, s míg egymást szidják, a sötétség leple alatt tolvajok hajtják el a jószágot: - ki hibája ez?

Ha rest és álmos pásztorok mellől elkószál a birka, s farkas prédájává válik: -ki a hibás?

Kényelmes álláspont a juhok veszte miatt farkast vádolni, s ellopott jószágért tolvajokra hárítani minden felelősséget. Az igazság azonban az, hogy a farkasnak tulajdonsága a birkaevés, s a tolvaj azért tolvaj, mert lopás a mestersége.

Hasonlóképpen az országvesztés az ország népének és a nemzet együttesének bűne, s az ezzel járó felelősséget nem lehet ellenségre hárítani, aki nem okozta az alkalmat, csupán kihasználta azt.”

 

Íme hát a krédóm és a hitvallásom:

Fogjunk hozzá, építsük fel újra együtt a múlt értékeire alapozott, számunkra is élhető, de a jövőben is helytálló MAGYAR szellemi HAZÁT. Teremtsük meg az egymás tiszteletén, megbecsülésén és szeretetén alapuló egységünket, mert e nélkül nincs NEMZET, nincs HAZA, még csak élet sincsen számunkra ezen a földön. Ne legyünk kishitűek. Ha ma még kevesen is vagyunk, egyszer még elegen lehetünk.

A befektetett munka sosem vész kárba, mindég megtérül. Balczó András, Földi Imre, Polyák Imre ragyogó sportpályafutásuk legvégén lettek csak olimpiai bajnokok. De végül sikerült Nekik!!!

 

(Aki ezen gondolatok között más által már leírt gondolatokat vél felfedezni, nem téved. Sőt, ha a szerzőt is azonosítja, akkor elnyeri legnagyobb elismerésemet, amelynek alapján a plagizálásért való feddését a legnagyobb fokú dicséretnek ismerem el. Mentségemre az szóljon, hogy én így (is) fogom fel az oly kívánatos összefogást.)