1870. február hatodikát írtunk akkor, amikor először láttam őt. Amíg élek, sohasem felejtem el azt a vasárnap délutánt. Kettő órakor érkeztem meg a kastélyba. Felvezettek a szalonba, ahol a szobalány tájékoztatott, hogy egy kicsit várnom kell. Hamarosan egyedül maradtam, s mivel már hosszú ideje senki sem figyelt rám, volt időm szemügyre venni a szoba legapróbb részleteit is. A falak ibolyaszínű selyemtapétával voltak bevonva, és ez a szín köszönt vissza a függönyökön és a kárpitokon is. A sarokban egy asztal állt, rajta kis képekkel, amelyek a gyermekeiről készültek. Mellette egy faragott polc simult könyvekkel megrakva a falhoz.  Az olvasnivalók látványa felkeltette a kíváncsiságomat. Közelebb merészkedtem. Petőfi Sándor, Eötvös József és Horváth Mihály művei sorakoztak szorosan egymás mellett. A legtetején pedig Jókai Mór a Szerelem bolondjai című regénye feküdt. Én is nagyon szerettem Jókait. Megfeledkezve magamról kezembe vettem a könyvet és olvasni kezdtem.

Nem sokkal később lépteket hallottam. Gyorsan hátráltam, de már késő volt. Ott állt előttem szőrmével szegett sötétkék lovaglóruhában, amely úgy állt magas, karcsú testén, mintha ráöntötték volna. Fején alacsony cilinder ült, vastag lovaglókesztyűvel borított kezében fehér csipkelegyezőt tartott. Mélyen meghajoltam. Nem mertem felnézni. Éreztem, ahogy az arcom egyre vörösebb és vörösebb lesz a szégyentől. Zavarodottságomban a regény kiesett a kezemből. Fél percig nem mondott semmit, majd csendesen megszólalt:

– Bocsásson meg, hogy megvárakoztattam, de teljesen belefeledkeztem a lovaglásba. Ida már mesélt önről. Pontosan olyan, amilyennek képzeltem. Látom, szereti a könyveket. Az öltözködéssel eltöltött hosszú és unalmas órák alatt gyakran felolvastatok magamnak. Ezt a regényt kedvelt íróm, Jókai Mór személyesen nyújtotta át nekem. Ha akarja, kölcsön adom.

Még mindig nem jutottam szóhoz. Lassacskán felemeltem a fejemet. Sok fotót láttam már róla. Igaz, nem találtam olyan szépnek, mint a képeken, de az összhatás olyan volt, amelyet egyetlen fotokópia vagy festmény sem tudott visszaadni. Azóta sem volt senki, aki ekkora hatással lett volna rám a személyiségével. Ránéztem a lovaglástól kipirult hófehér arcra, amely nyugodtnak tűnt. Sötétbarna szeme csillogott, de valami mélységes bánatot olvastam ki belőle. Elmosolyodott, amikor meglátta riadt tekintetemet:

            – Mostantól nagyon sok időt fogunk együtt tölteni. Este egy fogadáson kell részt vennem. Alig három óránk van addig. Mindig fárasztanak a ceremóniák, de valahogy mégis szívesebben jelenek meg rajtuk itt, Magyarországon, mint Bécsben. Az udvar meg is ró érte.

Csak ekkor döbbentem rá, hogy mindvégig ékes magyarsággal szólt hozzám. Hálás voltam azért, hogy ilyen gyönyörűen megtanulta a mi nehéz nyelvünket. Alig néhány perce ismertem, és máris csodáltam őt. De nem tűnődhettem ezen sokáig, mert nem volt időnk késlekedni. Átsétáltunk a kis öltözőszobába. Leemelte a cilinderét, és akkor megpillanthattam a híres koronafrizurát, amelyről már oly sokat hallottam. A kezén még mindig rajta volt a fehér lovaglókesztyű. Sietve lehúzta, és ekkor vettem észre, hogy nem egy, hanem három párat is visel egymáson, amelyek fenséges kezeit igyekeznek megvédeni a lovaglókantár okozta kisebesedéstől. Gyorsan mozgott, mégis minden mozdulatából elegancia áradt.

Könnyű fürdőt vett, amely után a koronafonat elkészítése következett. A királyné megengedte, hogy a fésülködésen én is részt vegyek. Vállára fehér csipkekabátkát terítettek, majd a fodrásznő sietve, de óvatosan kibontotta a lovaglástól meglazult fonatot. Tátva maradt a szám a csodálkozástól, amikor megláttam a gyönyörű és dús hajzuhatagot, amely leért egészen a sarkáig. A királyné egy futó pillantást vetett rám a tükörből, majd szomorúan, de büszkén mondta:

– Látja, Ausztria császárnéja és Magyarország királynéja vagyok, de mégis csak egy szolga, mégpedig a saját hajam rabszolgája! Minden fésülködés három órát vesz igénybe, és minden hajmosás egy egész napos rituálé nekem, de megteszem érte, mert ebben van életem minden ereje.

Miután a fodrásznőnek sikerült mindössze másfél óra alatt körben tornyosuló fonatba rendeznie a pompás hajzuhatagot, a királyné méltóságteljesen felemelkedett a székből, és megkezdődhetett az öltözködés. Szaporán szoros fűzőbe bujtattuk sudár testét, majd egy fehér és ezüstös brokátból készített ruhát adtunk rá, valamint egy magyaros díszítésű köténykét, végül pedig egy fekete bársonyfűzőt, amelyet szorosan rávarrtam. Mivel még az előző nap megkaptam a királyné öltözködésének szabályait tartalmazó szigorú könyvecskét, tudtam, úgy kell dolgoznom a tűvel és a cérnával, hogy fenséges testéhez véletlenül se érjek hozzá. Gyorsan telt az idő. Idegesen kapkodtam, miközben igyekeztem kifogástalan munkát végezni. Mivel meg akartam felelni a királyné kérésének, úgy kellett varrnom, hogy egyetlen egy apró redő se látszódjon a ruhán, amely csorbítaná alakja vékonyságát. Amikor kész lettem, alaposan ellenőrizte a munkát egy hosszú, ovális alakú fakeretes tükörben, majd elégedetten bólintott. Ezután fehér csipkelegyezőjéért nyúlt, amelyet gyakran a szája elé emelt beszéd közben, nehogy meglássák egyetlen szépséghibáját, a rossz fogait.

Készen állt. Még egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, és lassú, határozott léptekkel megindult a díszterem felé. Az egész megjelenése királynői volt. Nem az egyszerű eleganciájú drága ruha tette azzá. Az nem lett volna képes erre. Királynő volt ő a sötétkék lovaglóruhában, de még a fehér fésülködőköpenyben is.

Idától tudom, hogy a fogadás pompás volt. A királyné harminchárom évesen is képes volt arra, hogy minden tekintetet magára vonjon, elkápráztassa a férfiakat, és irigységre fakassza a nőket, akik nemcsak csodálták, de utánozni is megpróbálták.

Így lettem Erzsébet királyné gödöllői öltöztetőnője. Negyven év telt el, de az a vasárnap délután és a kedves, bátorító mosoly élénken él az emlékezetemben. Időnként leveszem a polcomról a Szerelem bolondjai című regény egy példányát, és elolvasom azt a néhány, lefele hajló sort, amelyet ő írt nekem. Erzsébet, a magyarok csodaszép, szomorú királynéja.