Hát senki nem tesz semmit?

 

Nem kegyeletsértés, engedélyt kértem, és kaptam arra, hogy az alábbi gondolataimat papírra vessem, kiegészítve mindazzal, amit kedves barátnőm zokogva elmesélt…

 

Meghalt  Zsuzsa, vagyis Admin1 Édesanyja. Szomorú, talán az egyik legfájdalmasabb dolog még akkor is, ha – többnyire -  ez az élet rendje  - hogy az ember a szüleit elveszíti.. Készülni nem lehet erre, csak az ember esze tudja, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. De nem mindegy mikor, nem mindegy, hogyan.

 

Alig egy hónappal ezelőtt semmi gond nem látszott. Még ünnepelte legidősebb dédunokájának születésnapját. A fénykép akkor készült…

Kedves, csupa szeretet asszony, okos, művelt, intelligens, önmagára és környezetére is végtelenségig pedáns. El sem lehetett képzelni, hogy valaha is  kiszolgáltatottként tűri, hogy ápolják, gondozzák.  Méltósággal tűrte a legerősebb fájdalmakat is, sosem panaszkodott.

Ha végigment az utcán, olyan fürge volt, mint egy 20 éves lány. Gyönyörű habfehér, üde, ránctalan, hamvas bőrét látva sok fiatal lány irigykedhetett, pedig az évek felette is elszálltak, bár 60 évesnél a legnagyobb rosszindulattal sem lehetett mondani.

Aztán gyorsan peregtek az események. Fájlalni kezdte az oldalát, majd egyre jobban fájt, hát elment a háziorvoshoz. Gyakran kellett járnia, cukor, vese, szív problémák miatt, bár egyik sem volt vészes, és nem az a típus volt, aki nyafog, kényeskedik. Hetven év felett ezek a betegségek gyakran előjönnek, ezért vizsgálatokat igen gyakran  végeztek…

 

A háziorvos UH vizsgálatra küldte, és kiderült,  valamiféle ciszta okozza az egyre erősebb fájdalmakat, mivel rossz helyen van, nyomja a nyirok-részeket a hasban. A kezelőorvos közölte a családdal a diagnózist mondván: semmi gond, eltávolítják a cisztát, pár nap, és a beteg hazamehet.

 

A műtét megtörtént, a beteg fájdalmai megszüntek, nyugodtan pihengetett a sebészet egyik kórtermében. Ott volt ismerős orvos, aki műtötte. Igaz, ő már elmondta, nem ciszta volt, hanem daganat, de tán nem lesz gond. Meg kell várni a szövettant, az egy hét… Mondták ezt december közepén.

 

A sebészetről ki kellett a beteget pakolni (hiába volt protekció), mert ott csak bizonyos napokig maradhat egy beteg, mert” killer ágnes” és bandája így döntött…

Áttették hát a belgyógyászatra. Vagyis, ott a negyedik emeletre, ami viszonylag normális osztály. Éppen nyugalomba helyezte magát, amikor kiderült: ott sem maradhat, mert ezen az osztályon csak azok lehetnek, akik pár nap mulva biztosan hazamennek. (2-3-max 4 nap). Újra összecsomagolták a beteget cuccostól – mindenestől és egy emelettel lejjebb vitték. Itt már csak arra lehetett ágy-hiány miatt protekció, hogy a hozzátartozók eldöntsék, melyik ágyat választják. A kórterem  falaiba mélyen beivódott „szarszag” émelyítő bűze terjengett a szobában, ahol kórtermenként nyolc ágy állott. Aki végigment a folyosón, valahogy az az érzése támadt: ez a „halálosztály”, innen élve senki sem kerül ki.

 

Aztán az idő telt, a beteg belázasodott, étvágytalan volt, szinte semmit sem evett. A szövettan pedig késett. És innen kezdődött a gond: Nem kapott semmilyen gyógykezelést, sem gyógyszert, mondván:  nincs még meg a szövettan…

 

Az ételt bevitték napjában háromszor a kórterembe, letették a beteg mellé. Akinek a hozzátartozója be tudott menni, szerencsés volt, el tudták látni, tudták etetni, mosdatni… Jöttek az ünnepek…karácsony öt nap… szilveszter-újév öt nap.

A főorvost ezalatt az idő alatt egyszer sem látták. Orvossal csak egyszer találkoztak össze, akkor is szaladt egyéb rendelésre… Nővér kettő-kettő váltogatta egymást éjszaka-nappal. Közülük egyik saját  elmondása szerint csak segédápoló volt…  Mindössze egy vacak rezidens bóklászott néha (úgy a 10 nap alatt összesen kétszer találkoztak vele).

 

Hogy a beteg nem evett??? Senki nem törődött vele! Hogy folyamatosan magas láza volt? Senki nem törődött vele.

Én laikusként azt gondolom: ha valaki nem eszik, próbálják infúzióval, vagy egyéb módon pótolni az elveszett tápanyagokat…

Vajon miért nem kapott Zsuzsa Édesanyja semmit?

Ő szaladgált lázmérőt kérni a nővérektől, ő vizesruházta az édesanyját, ő próbálta a bátyjával etetgetni, beleerőszakolva kiskanalanként egy kis pépes gyümölcsöt, friss gyümölcslevet.

 

Nem a kórházat hibáztatom, hiszen két nővérre  negyven szinte magatehetetlen beteg túl sok, embertelen ellátni őket. Láthatóan nem is  volt bennük türelem. Azért sem a kórházat hibáztatom, hogy az egész két hetes ünnep alatt  orvost nem lehetett látni. Sőt azért sem, hogy a szövettani eredmény még a mai napig sem érkezett meg…

A laborokban dolgozók sem hibásak, hiszen az ünnep, a szabadság, a pihenő idő mindenkinek jár, leginkább  az egészségügyben dolgozóknak.

 

De!

 

Tömeges gyilkossággal, tömeges, előre megfontolt szándékú népírtással vádolom ezt a kormányt! Mert az ágyszámok lecsökkentése, az egészségügyi dolgozók leépítése, a megalázó fizetések miatti eltávozások az eü. szakmából,  a gyógyszer-ellátás hiánya mind-mind ennek a gyalázatos kormánynak a műve!

 

Zsuzsa Édesanyja meghalt, Őt már senki nem támaszthatja fel, pedig élhetett volna! Nem kellett volna meghalnia, bizonyítja ezt a kórbonctani  jegyzőkönyv. Olyan betegségben szenvedett, amely megfelelő gyógyszerekkel, kezelésekkel akár 100 százalékosan gyógyítható! Csak jött a 10 napos ünnep…s a tíz napos ünnep miatt nem volt megfelelő a betegek ellátása (ismétlem, nem az eü.dolgozók hibájaként rovom fel). Emiatt nem jött meg a szövettan, és  emiatt addig nem tudták elkezdeni a megfelelő gyógyszerezést, gyógymódot.  Pedig Zsuzsa Édesanyja élhetne…

 

S mindehhez már csak azt a sokkoló tényt kell hozzátennem:  A nővérek és a kórboncnok tájékoztatása szerint  67 halott volt az ünnep alatt.  De azt nem mondták, hogy csak a szilveszter-újévi ünnepre értették ezt. A 10 napos ünnep alatt kereken 120-an haltak meg a nyíregyházi kórházban. E számot a temetkezési vállalat is igazolta!

Mi ez, ha nem tudatos népírtás?!