Ültem a teraszon és néztem a Nap távolodó alakját, amint egyre lejjeb bújt a  felhők  habfehér fodros paplana alá. Aludni készült, hogy álmodhasson egy szebb, egy jobb világról. Vörös palástját vállára hajtotta, néha ki-kikandikált alóla, ilyenkor arany-színű sugarával végigpásztázta az  eget, megszámolt minden csillagot, aztán lenézett a Földre.

 

Elégedetten mosolyodott el a végtelen síkságok, a  csodaszép fenyves erdők, a tengerek haragos zöld hullámainak láttán. 
Végül tekintete megpihent a Föld egy aprócska  szegletén. A Kárpát-medence szívében, egy parányi kis településen aprócska házat pillantott meg. Nyitott ablakából halk  zene áradt  szét. Az ablak alatt volt egy kovácsoltvas - korlátos kis terasz, rajta asztalka, mellette hintaszék. A teraszt körbelengte a virágzó akác édes, és  a pünkösdi rózsa fanyar illata.

 

A Nap kíváncsi lett, bekukucskált a házikó kis ablakán.  Szőke lányt látott, aki éppen unottan pakolta el a nemrég elfogyasztott vacsora maradványait. A Nap nézte, nézte a lányt,  megigézte annak gyönyörű kék szeme.

-  Gyere! -szólt kedvesen Hozzá. - Ülj ki a teraszra, had gyönyörködhessek Benned, amíg a csillagok fekete fátyolt nem borítanak a földre. Mesélek Neked, tudom, a mesém tetszeni fog!

 

A lány fáradtan emelte égszínkék szemét a Nap felé, majd némán elindult birtokba venni a teraszon árválkodó hintaszéket. Leült, fejét hátrahajtotta, szemét becsukta és apró biccentéssel jelezte a Nap felé, hogy hallgatja a mesét… És a Nap beszélni kezdett…

 

Valamikor régen az Istenek összeültek az Olümposzon, hogy felosszák egymás között a világ minden zeg-zúgát. Hádésznek jutott az alvilág, a Holtak Birodalma. Előbb rettentően dühös volt, mondván: mit kezd ő a sötét, föld alatti világgal, ám hamar megengesztelődött, amikor kissé jobban átgondolta a dolgokat, hiszen a föld megannyi kincset rejt: vizet, drágaköveket, melyek által ő lehet a leggazdagabb Isten, széles –e világon.
A hatalomvágy, a kincsek birtoklásának lehetősége megrészegítette Hádészt. 
Az emberek ha meghalnak, a földalatti világba kerülnek. Hozzátartozóik fájdalom-könnyeiből igazgyöngyök,drágakövek lesznek, sóhajaikból csodás ércek. Ennyi kincs megér annyit, hogy a  sötétség birodalmát is szépnek lássa! 
Ebonitból készült fekete trónján ülve figyelte alattvalóját, Kharónt, a Holtak folyójának révészét, aki szorgalmasan szállította a Földről a holt lelkeket Hádész birodalmába, melynek kapuját kívülről a  Gorgók, belülről a háromfejű kutya, Kerberosz őrizték.

 

Az Alvilág ura fekete paripái által húzott szekerén járta végig hatalmas birodalmát, kezében tartva jogarát, melynek láttán minden holt lélek engedelmességre kényszerült.
Sisakjának varázsereje láthatatlanná tette. Ezt a sisakot a  küklopszok készítették a holtak urának, utalva arra, hogy a halál mindenhol ott lehet, váratlanul a semmiből is előléphet.

 Az idő az Alvilágban is telik, és az Istenek is öregszenek. Hádész  egyre magányosabbnak érezte magát, de Birodalmában nem talált olyan nőt, akit megszeretett volna, ezért néha felment a Föld feletti világba körül nézni. Egy alkalommal megpillantott egy gyönyörű lányt. Szőke haja volt, akár az aranyló búzamező, és a szeme olyan kék, mint a nyár eleji égbolt. Elment hát, hogy feleségül kérje, de a lány nemet mondott, mert szerelmes volt Orfeuszba, és bizony a fiú is őbelé.

Az alvilág ura roppant haragra gerjedt, hogy őt, egy Istent, kikosarazni mer egy szerencsétlen földi halandó. Az éjszaka leple alatt elrabolta a lányt és vitte fekete hintóján föld alatti birodalmába. Ha egy halandó leszállt a holtak birodalmába, onnan élve többé nem térhetett vissza a felszínre. 

Orfeusz – így hívták a fiút - siratta kedvesét, egyetlen, örök, drága szerelmét. Esdekelve kérlelte az Isteneket, segítsenek visszahozni a lányt - Eurydikét – a földi világba, de hiába könyörgött. 
A szegény szerelmes naphosszat ült az Olümposz lábánál húzódó tenger partján, és szívbemarkoló énekével hívta vissza a lányt Hádész birodalmából. Oly keserven és fájdalmasan énekelt, hogy Ámor szemébe is könnyek gyűltek. Megsajnálta a fiút.
- Jól van – mondta – menj le az Alvilágba, és hozd vissza kedvesedet. De vigyázz! Az úton egyszer sem nézhetsz rá, egy pillanatra sem, mert akkor soha többé nem láthatod Őt, kedvesed visszamegy a holtak birodalmába.
És Orfeusz elindult... Útját gonosz szörnyek kísérték, de ő lantját pengetve szomorú énekével  minden akadályt legyőzve megérkezett Hádész országába, ahol boldogan ölelte két karjába imádott kedvesét.

 

Hosszú volt az út, hosszabb visszafelé, mert nem nézhetett Eurydike gyönyörű kék szemeibe, amelyek szívét örökre rabul ejtették. 
Lehajtott fejjel ment erdők és hegyek között. Nem vette észre a virágba borult mezőket, a  színes madarakat, sem a szivárványt az égen. Nem hallotta a tenger zúgását, sem a szirének énekét. Csak ment fáradhatatlanul előre. Nem mondhatta el a lánynak, hogy nem nézhet rá, hogy ezt megtiltották az Istenek azért cserébe, hogy visszakaphassa Őt. Hogy visszahozhassa Hádész birodalmából,  ilyen szörnyű árat kell fizetnie. 

Fájt a lánynak, mert nem értette, kedvese miért hunyja be szemét, miért nem érinti őt, miért hajtja le fejét, miért nem látja esdeklő tekintetét. Sírt, könyörgött, csak tekintsen reája, csak egyetlen boldog órára – és Orfeusz szíve nem bírta tovább. Rápillantott a gyönyörű lányra. Abban a pillanatban Eurydike lassan távolodni kezdett, majd drága teste a homályba veszett.

Hiába pengette lantját Orfeusz, hiába rohant kedvese után, hiába bolyongott az Olümposz körül, nézve a tenger mélyét, hátha valamelyik sellő utat nyit neki az Alvilág felé. 

Hiába könyörgött, az Istenek többé nem adtak neki esélyt, hogy visszaszerezze holt kedvesét, és hiába énekelt már olyan szívszorítóan – nem volt aki megszánja.
Orfeusz azóta - sok sok ezer éve - bolyong az Olümposz lábánál, keresi szerelmét, Eurydikét.

 

A Nap egy könnycseppet pillantott meg a hintaszékben ülő, meséjét hallgató  lány szemében. Meleg sugarával megsimogatta arcát, majd kezébe felfogta azt a drága könnycseppet és  feltette az égre, hogy az legyen a mennybolt legértékesebb csillaga, a Vénusz.

- Tetszett a mesém? – kérdezte a lányt - Ha felnézel az égre, mindig láthatod a legszebb csillagot, és ha szomorú vagy, nézz rá, és tudni fogod: Van egy fiú, aki Téged úgy szeret, ahogyan szerette  Orfeusz  imádott kedvesét, Eurydikét.