A halál rezidenciája avagy Arbeit macht frei

Ülök a gép előtt, az agyam kattog, a sírás fojtogatja a torkom. Harmadik napja bármelyik pillanatban tudnék sírni, de az a megváltó zokogás csak nem akar kibuggyanni. Szeretnék üvölteni, vagy egy sarokban elbújva kikiabálni magamból a döbbenetet, a fájdalmat. Trauma, amely a lelkemet érte, egyelőre feloldhatatlan görcsként szorongat. 

Sok könyvet olvastam, megélt dokumentum jellegűt, vagy "történelmi" írást, amely próbálta közvetíteni az emberiség talán legszörnyűbb bűntettét. Két szó, amely mindent elárul, (Oswiecim) Auschwitz - Birkenau. 

Tudtam hova készülök, volt elképzelésem mit fogok látni. Egy valamit nem tudtam: mennyire fogják közvetíteni az ott látott tárgyak és épületek a sok borzalmat. 

Az első elképedésem már akkor kezdődött, amikor egy teljesen hétköznapi városba érkeztünk, ahol pályaudvar, áruház, lakótelepek vannak, gyakorlatilag egy élő város, Oswiecim. Egy valami utalt arra, hogy jó helyen járunk:  az útjelző tábla fekete, amin fehér betűkkel irányítják az arra járókat, merre található az auschwitzi múzeum.
 

Tanakodtunk, hol kezdjük, mert az idő sürgetett, így a főépületben lévő múzeumot praktikus megfontolásból a végére hagytuk, mondván, itt legalább majd felmelegszünk. Elindultunk a láger bejárata felé, és mint egy gyerek azon morfondíroztam, milyen ember vagyok, hogy nem érzek semmit. Egy csendes kihalt lakótelepet láttam, gyerekkoromban Kőbányán volt ehhez hasonló, emeletes sátortetős téglaházak. Vettünk egy kis utikalauzt, hogy mit hol találunk.
 
Természetesen a magyar blokk volt az első cél, a 17-es tömb. Bevallom és szégyellem, de pocsék gondolat motoszkált bennem...teljesen kulturált épület, sehol egy szelelő fal, sehol egy lyuk a tetőn, ugyan mi lehetett olyan rossz itt. Felértünk az emeletre, sötét félhomály, és kirázott a hideg, megijedtem. ekkor tudatosult bennem, miért... valahonnan egy hangszóroból sejtelmesen jött a szívdobbanást jelképező hang - dam dadam, dam dadam. Fekete hang volt, félelmetes és hátborzongató. 

Lépteink fémesen koppantak, feleselve a fekete szívdobbanással. Becsuktam a szemem, azonnal a német katonák csízmáit véltem hallani, és a megrettent foglyok szívdobbanásait. A földön elhelyezve egy kis cipő, mellette egy felnőtt női és férfi cipő, a falon projectorral kivetített jelenetek a tábor életéről. Aztán rátértem egy 
plexi    lappal fedett területre, amely alatt egy sínpár volt, majd áthaladtam egy vagonnak ábrázolt átjárón, "beértem" az igazi pokolba. A dobbanások hangosabbak lettek, és pergett egy film, ami egy érkező csoportot mutat, férfiakat, nőket gyerekeket, majd látni lehetett apáca ruhás nőket. Majd csonttá aszott nemtelen réveteg tekintetű emberek néznek apátiásan a kamerába, gyerek kucorog a földön, talán valami ennivalót kutat, aztán gördül egy szekér jellegű kocsi, hegyén hátán feldobált ember gubanc.. Halottak. 

A krematóriumnál mint a könnyű portékát, dobálják le őket.- Néha kimerevített kép, egy üveges halott tekintet, egy kitekeredett végtag, egy megcsonkított felismerhetetlen nemű hulla. Kimenekültem a fekete hang elől, vánszorogtam friss levegőt szívni. Szakadt rólam a víz, de mindent látni akartam, talán vezekelni a sok elkövetett bűn miatt. Megnéztük a kivégző falat, ami rostává volt lőve, láttunk akasztófát, majd következett a bűntettek tárgyi bizonyítékait bemutató blokk. 

Kéziratok, német számítások, fényképek és hatalmas üvegfallal ellátott termek - bőröndök szobája, kefék fésük szobája, művégtagok szobája, cipők szobája - sokkoló. Egy icipici kis réklicske, szakadtan talán véresen, nem tudtam levenni róla a szemem, csak sírtam és üvölteni tudtam volna, hogy az a csecsemő kinek ártott, mi bűne volt.

Vánszorogva menekültem, fáztam és rázott a hideg. Elérkeztünk ahhoz a bunker jellegű helyhez, ahol az elgázosítás és a krematórium volt. Egy betonozott terembe léptünk, félhomály. Tudtam, hogy ott járunk, ahova beterelték az embertömeget, hogy majd ott mosakodni lehet, de víz helyett gázt kaptak. Becsuktam a szemem és mint egy rémfilmben meztelen embereket láttam, akik jajongnak sikitoznak majd csend.. az az üvöltő néma csend... hallom, és megszakad a szívem. A pár darab kemence már nem hat rám, már egy kicsit én is meghaltam. 

Kifelé menet, szeretnék hazamenni, elbújni a takaró alá, és elaludni, kialaudni magamból az élményt. De még hátra volt Birkenau. gondoltam ennél rosszabb már nem lehet, csak hamar érjünk a végére. Rövid út volt, hamar odaértünk. Ránéztem a "halál kapura" összerándultam, ismerős volt a kép. Persze, mondtam magamnak, hiszen sokszor láttam filmekben, képen. Szembe álltam a kapuval a sinek között, és azon gondolkodtam, mit érezhettek azok az emberek akik a vagonokban félhullán begördültek. Talán azt, ha még érzékeltek valamit, hogy ismét föld lesz a talpuk alatt, talán valami jobb történik velük. 

Végig mentünk a sinek mellett. 

Két oldalán mérnöki precizitással kialakított több altábor fabarakkokból, amiket természetesen elektromos drótkerítés választott el egymástól. Számos őrbódé szegélyezte az utat. Bementünk a barakkba. Eredeti állapotában konzerválva, a hevenyészett deszkából ácsolt keretek, amik 5-6 fogolynak nyújtottak fekvési lehetőséget. Alul végig legalább 20 cm-es rés, hogy a téli szél akadálytalanul tudjon behatolni. Középen egy hosszú téglafal volt, a két végén tűzrakótér kialakítva.. ha esetleg volt valami tüzelő alkalmatosság, talán még fűteni is tudtak.. én legalábbis ezzel áltatom magam. 

A másik barakkban ugyanilyen megoldással a wc lehetőségét oldották meg, tele volt kör alakú nyílásokkal, itt folyattak közelharcot a hasmenéssel kínlódó emberek. A brossura tárgyilagosan leírja, hogy több ezer nő esett egymásnak, hogy bejusson, a trágyába tiporták egymást. Ugyanis víz nem volt, a szennyvíz elvezetés sem volt megoldott. Tehát miután megtelt, már sok jelentősége a beton lyukaknak sem volt. 

Mindegyik barakknak megmaradt az alapja, amit a középen húzodó "fűtés"fal mutat. Azt hiszem, 800 körüli volt a barakkok száma. Szemléltetésképpen egy ilyen építmény ami istállónak volt titulálva, 20 ló befogadására alkalmas, ezzel szemben 200-300 embert zsúfoltak be ide. Több km-re a bejárattól elérkeztünk a gázosítás és a krematórium helyszinére. A németek itt kezdték a nyomok eltüntetését, lerombolták a krematóriumot, ahol komoly technikai megoldással számos kemence üzemelt.Tanultak az auswitzi esetből, ugyanis ott nem bírta a tempót az a pár darab.

A krematórium mögött egy kis tó található, oda szórták a hamvakat. Itt most emlékmű található, minden országnak van egy márványtáblája, ahol le lehet róni a kegyeletet. Az előtte található kettős épület együttes, ahol a gázosítás volt, abban a romos állapotában látható, ahogy a németek felrobbantották. Kifelé haladtunk, és azt kívántam minél előbb érjünk ki, sosem fogok ide visszatérni, és nem fogok visszafordulni. De egy belső kényszer hatására, mikor kiléptem a halál kapun visszafordultam, és rájöttem, ezt nem elfelejteni kell, hanem igenis emlékezni. 

Emlékezni a sok elpusztított ártatlan emberre, a sok gyalázatra, és felrázni magunkat, hogy EMBEREK, miért cigányozunk, miért zsidózunk, miért gyűlölködünk! A lányom azt mondta, miközben potyogtak a könnyei, hogy de jó hogy nem élt akkor, és hogy ez soha többet nem fog megismétlődni..

"ugye anya ilyen soha többé nem fog történni" 

És én csak annyit mondtam, igen kislányom, remélem ilyen soha többé nem fog...