Szeleburdi szél hátán megérkeztél,
Álom világból, a valóságba léptél,
Nyitva felejtetted a zsákod száját,
Didergőre fogtad a tavasz varázsát.
Orgona rügye pattan s halkan dúdol,
Rád gondol, hisz ma, égi könnyekben úszol.

Álom és vágy csillámló tengerén,
a sors hajója ringatózva lebeg,
fedélzetén utazik a remény,
pillantásában a pillanat pereg.

Ezeregy kimondatlan kóborló szó,
sóvárgó víziókról áradozó,
éjt, s nappalt selyemszállal összefonta,
szív rejtekébe mágnesként vonzotta.

Ormok tetején állok, csodálom világod,
lényem szuvenírje lett a lélekvirágod.
Hamar felidézem a fergeteges nyarat,
lám a völgyben, csillogó vizű patak szalad.

Z izzen az elfáradt avartakaró,
S zusszan a fehér sapkás kicsi lakó,
U jjnyira elégedetten előbújt,
Z úzmara jégkristálya gyorsan elbújt,
S zépen és csendben ébred a pirkadat,
A Zsuzsannáknak ma nem csak ez maradt,
N évnapjukat ünnepli minden ember,
N ékik nyílik sok- sok hóvirágtenger,

Megkopott kérgünk néhol hiányos,
ahogy a sorsunk lett célirányos.
Erős bennünk az élni akarás,
hiába volt a zord téli hatás.

Sújtott minket sok vihar és aszály,
szépen megtanultuk mi a szabály.
Testünk és lelkünk lassan eggyé vállt,
az idő kereke így mellénk állt.

Kelekótya szél levelekkel játszik,
és felborzolja a szunnyadó avart.
Hőmérséklet ingadozva hullámzik,
okozva testben és lélekben zavart.

Pirkad és a nő ébredezik, fázik,
álmos elméje, mint egy régi radar,
most frekvencián keresztül sugárzik,
hang, mi egykor szeretettel betakart.

Bakonyaljában fekszik egy aprócska falucska, - mely 15 km-re található az otthonomtól, - ahol gyermekkorom, boldog nyári szüneteit töltöttem a szeretett nagyszülőknél. Noszlop így, a világ közepét jelentette számomra.

Történt egyszer nem is olyan régen, hogy a telefon csörgése, valahogy másképpen szólalt meg. Ezzel a nappal is egy szokványos hét indult. A napocska vigyorogva kacsintott be a nyitott ablakon át. Nyugalmat és melegséget tükrözött.

Az idő vacak,
az eső szakad,
lehűlés marad.

Csendes kis patak,
sebesen szalad,
folyóvá fakad.

Víz és a latyak,
alkotnak sarat,
új cipőt avat.

Libbenő szavak,
kacér kis zamat,
idéz szép nyarat.

Hallod, a némaság szava feljajdul,
a lélek iszonyú fájdalma tarol,
a szétzúzott szív ebbe belesajdul,
s a szeretet csillaga sírva dalol.

Guruló könnycseppek tova szaladnak,
sós hordalékot hagynak maguk után,
idővel, azt gondoljuk elapadnak,
de valójában múló remény csupán.

Eldalolta csábos énekét a forró nyár,
Dália csodálatos szirma mosolyog Rád,
Ilyenkor felköszönt ismerős és jó barát:
Tündöklő csillagként ragyogj a neved napján.

Élt egyszer egy róka kóma,
más volt, mint a többi róka,
árva volt és nagyon félénk,
így mesélte a nyúlnépség.
 
Nyuszicsalád egyik tagja,
ravaszdit meglátogatta.
Mert ő a kíváncsi füles,
ki mindig mindenkit megles.
 
Tisztes távolságból figyelt,
ezért terepruhát viselt.
Olcsón vette a Nagybanin,

Már aranyszínben pompázik a világ,
Ábrándozik a fénylő napsugár,
Rózsák édes illata, mint a lián,
Illanó létét viszi a futár,
A névnapodon felköszönt e virág.

2018. 09. 12.
 

Kalapja szolidan elrejti hajának vonulatát,
borosta ölelve kíséri markánsan az arccsontját.
Sötét szemüveg, árulkodó tekintetét titkolja,
vajon, így milyen lehet lelkének igazi valója?!
Rápillantva lényének sejtelmes képe tárul élénk,
és közben elméleteket gyártva beindul az elménk.
Elmúlt korszak kapuján, a percek csendben áthaladnak,

A megadott szavakat olvasgatom,
elmém sziporkázva elkalandozik,
csalogat egy újabb játékalkalom,
amelyre a lényem feliratkozik.

Égi színpadon esőfelhő szárnyal,
hirtelen dobbant, mit musztáng a réten,
sötét stólájával mindent beárnyal,
mint ősi barbár, ezért nem is tétlen.

A tikkasztó éjben egy kóbor szellő,
kacéran érintette a nő haját,
majd végig kúszva testén, mint egy sellő,
lenge ruhájának domborulatát.

A férfi karja borostyán indaként,
átkarolta a törékeny derekát,
és az olajfa mézédes illatként,
tudatta az érkező romantikát.