Halkulnak a zajok,
csendesül a város.
Esti szellő lebben,
pár denevér szálldos.
Elhallgatott már a
fényhangú csalogány.
Szobámnak csendjében
mellém ül a magány.

Főnix madár,
tűzmadár!
Égi mezőn
nincs határ.
Repüljed át
a világot,
hozzál áldást,
törölj átkot!
Gyógyír legyen
a te könnyed,
töröljél le
minden könnyet!
Hamvaidból
megszületve
taníts az
örök életre!
Főnix madár,
tűzmadár!
A Föld
megváltásra vár.

Megtépázva, viharverten,
Kifosztottan, elvérzetten,
Megosztottan, fogyatkozva,
Turán által elátkozva,
Vagyunk s leszünk Isten népe
Boldogasszony öröksége.

Sugárkévék ölelik a földtekét.
Szeretetét hinti a Nap szerteszét.
Meleg sugarával fakaszt
Milliónyi virágot.
Melengeti, simogatja,
Ölelgeti, csókolgatja
Lent a földi világot.

Lábával kalimpál,
az ételt nem eszi,
türelmedet folyton
csak próbára teszi,
ezer kérdést tesz fel,
be nem áll a szája,
válaszod zsarnokul,
türelmetlen várja.
Megy a feje után,
se jobbra, se balra
nem néz s ha nem figyelsz,
felmászik a falra.

Átkozott, ki a szegénynek
hajlékát elveszi
s a kifosztott nincstelent
kivert kutyává teszi!
Ezerszer is átkozott az,
kinek szíve nincsen,
átkozott, ki vígan kotlik
a harácsolt kincsen!

Elment Pongrácz Gergely:
Letette a fegyvert.
Magyarország vesztett
egy igaz szívű embert.
Kiitta egy cseppig
keserű poharát,
keserű pohárnak
utolsó csepp borát.
Elment Pongrász Gergely,
szívében kérdéssel;
-Vajon ezt akartuk
ezért vívtunk harcot,
hogy tolvaj honatyák
vessenek ránk sarcot?

Ó, de jó is volna,
miként hajdanában,
újra önfeledten,
szabadon játszani,
feledni minden
bánatot és gondot
s ne tudna senki
másoknak ártani!

Csacsogó kis csermely csobogva csordogál.
Tiszta vize csillog, mint a hegyi kristály.
Honnan jön, ki tudja, hol van a forrása,
milyen utakat járt végig a folyása?

Fáknak árnya vetül kristályos vizére.
Vajon ki őrködik üdítő ízére?
Apró halak úsznak a medernek öblén,
gyöngykavics fehérlik a meder fövenyén.

Gyermeknap van ismét, ahogy minden évben.
Ma a Nap is szebben tündököl az égben.
Sok színes luftballon, vattacukor, fagylalt,
Hajó és körhinta, tarkabarka aszfalt.

Szappanbuborékból szép gömböket fújok,
zöld ágkapu alatt ügyesen átbújok,
Pónira üljek e, vagy tán hintalóra?
Vajon melyik vágyam váltsam ma valóra?

Egyszer volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, valahol a világ végén, az Óperenciás tenger közepén magasodott egy égig érő szikla. Ezen a sziklán állott egy ezer tornyú várkastély.
Ablakai sötéten néztek a tengerre oly komoran, mintha senki sem lakott volna mögöttük.

Az orbáni demokráciával kapcsolatban jutott eszembe egy    2011-ben történt eset.
Abban az időben az IWIW portálján írogattam, amikor egy alkalommal nyílt levelet intéztek Orbán Viktorhoz, amely levélhez csatlakoztam én is, néhány gondolat erejével:. Az alábbi sorokat írtam;
Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Gondolatban édesanyám
sírja mellett állok.
Méltató szót keresgélek,
ám  de nem találok.
- Édesanyám, drága tündér,
jaj, de messze mentél?
Hogy is tudná elfeledni,
amit értem tettél?

Alkonyodik.
A fényes Nap
nyugovóra száll
 

Tó tükrén pihen
a lenyugvó Nap.
A fűzek barkáin
aranypor fénylik.

Imáját zengve szól a rigó.
Trillája cseng, bong, mint csengettyűszó.
Áhítat árad dalából s hála:
Hirdeti; élni, élni de jó!

Kell egy hős kis bojtár,
Ki megöli a sárkányt,
az igazság kardjával
legyőzi az ármányt!