Nyílik a rózsa,
hol a gondozója?
Várja a boldogságot éjjel-nappal,
vele hálna azon nyomban.
Szíve dobban egyre jobban.
Égő piros rózsája kinyilt,
harmatcseppek rajta,
s Te idd a szerelem isteni nedűjét,
mely a mennyekbe visz.
Oly jó repülni,
az egybeolvadást átélni,
sikoltva szorítani a kéj adta mámorító csodát,

Csak hasonlat vagy.
Már az elérhetetlen.
Lelkemben csillag,

nagy sötétben fény,
Mégis velem vagy mindig.
Mint csodás hellén.
 

Volt egyszer egy mesetenger,
nem járt arra sose ember,
nem láthatta volna úgysem –
nem vitt arra gyalogút sem.

A hajó korlátjának támaszkodva nézte a vizet, amikor a távolban, oldalról, valami sötétebb vonal tűnt fel. Egy hajó, vagy valami más? Nem tudta kivenni.

Nyílik a lila akác,
illatfelhő száll a légben,
Édesanyák örömére.
Édesanyák, drága kincsek,
ti adtok gyermekeiteknek életet,
nélkületek nincs élet,
nincs szeretet,
hisz az anyai szeretetet
pótolni semmivel nem lehet.
Nyílik a réten a sok virág,
Édesanyámnak szedtem én is hajdanán.
Sajnos, ma már nincs velünk,

Volt egy legény, aki vándorolt egyik helyről, a másikra. Sehol sem tudott több időt eltölteni. Történetünk idején is mendegélt, de már nagyon fáradt és éhes volt. Este van, valahol szállást és élelmet kell szereznie. Egy erdőn ment keresztül és távol látott egy fényt, gondolta, hogy ott megpihen, reméli, hogy adnak ételt és szállást. 

Hogyha megunnátok, mondjatok le rólam –
legyek kivert koldus országúti porban,
vállamon botommal, rajta rongyos kendő,
benne himbálózik majd’ hatvan esztendő.

Elnézlek, ahogy fáradtan ülsz,
érzem, nem tőlem menekülsz,
éppen elszenderülsz.

Meztelen talpakon osonok,
olyan nagyon boldog vagyok,
csendben mosolygok,

Idézve karod körém fonódását,
a feszülő idegek gyönyör táncát,
szívünk dobbanó csitulását.

Virágot én a réten szedtem,
pipacs, búzavirág, pipitér.
Ó, milyen szép, én eléd tettem,
örömöd az én szívemig ér.

"Szoktatom szívemet a csendhez",
mely körbefog, átölel engem.
A virágok szólnak szívemhez.
Oly jó, én magamhoz engedem.

Gazdagéknál ég a világ,
sütik már a rántott békát.
A szegény ember meg csak nézi,
hogy a békát hogy filézi.

A békacomb finom, zsenge,
aki nézi, lóg a nyelve.
Bent a házban meleg vagyon,
a tél nem jön be az ablakon.

Gazdag gyerek húzza száját,
falhoz vágja vacsoráját.
"Megint ez van, nagyon unom?!"
és kigrimaszol az ablakon.

Húsz év után is itt feszeng az átkozott múlt jelenléte.
Elnyűtt, roszkabát életű embereket dobál a sors,
mint ezt az agyongyötört öreg embert is,
aki mégis régi, remegő szerelemmel, féltő

A vacsora könnyű volt és szeretve áldott,
Az anya arcán egy utolsó mosoly virágzott,
A kisfiú a sosem lesz holnapról álmodott,
De az elveszett élet erre esélyt sem adott.

Majd az idilli, selymes fényű csendbe
Riadtan sikoltott az ablakon át az este,
A bomba sivítva hozta magával az átkot,
Meg akarta ölni tán az egész világot.

- Béla, hogy kerültetek ide?- ugrott Majnihoz Vadász százados, és a kebelére is akarta szorítani, de mikor látta a bekötözött fejét, csak keményen kezet rázott vele. A legény elmondta az útjukat Kenyhecről egészen Osgyánig.

Ha beteg a lélek, gyengül a test,
a fájdalom néha el nem ereszt,
fakul a bőr és görbül a hát,
végsőkig gyötri fekete árny.

Szomorú szem, sírós a hang,
kondul a végső lélekharang,
csontja kilátszik, keze remeg,
lassan csukódnak homályos szemek.

Úgy várom a karácsonyt,
Sütök finom kalácsot,
Dióst, mákost, gesztenyést,
Mézeskalács süteményt.

A téma választott mindig engem.
Az átélés szabad formája
ott szalad akkor is, ha vádja
nem gáncsol, csak rossz a szerepem.