Mondd!
Hányszor válunk el még, súgjuk fogadkozva,
összeölelkezve sorssal hadakozva.
Hányszor rebegünk szót csendben fohászkodva,
még  lelkünk össze ér újra gabalyodva!

Mondd!
Hányszor fogadjuk meg, egymást el nem hagyjuk,
lábunk nyomát hol az út porában hagytuk.
Jönni fogok holnap,  megtaláljuk véled,
könnyeid csókolva kutatjuk fel érted!

Mondd!
Hányszor fürdök fénylő lelked harmatában,
lebegve boldogan édes mámorában,
Hol hajótöröttként önmagam túlélve,
hitetlenül nézek kéklő messzeségbe.

Mondd!
Hányszor kérdezem azt; - vajon te is érzed?
még a távolodó buszod után nézek.
Hányszor érem meg, mint szilánkká szakadva,
testemben vergődik szívednek darabja.

Mondd!
Istenem elhiszed? Nem játszom szavakkal!
Kimérted sorsunkat, tűrjük alázattal!
Mikor rám bíztad őt, s bensőmet kutattad!
Ha nem lehet enyém, miért is mutattad?

Mondd!
Hányszor fog vonzani feneketlen mélység,
eget eltakaró fekete sötétség
Melyen apró rés csak, világoló csillag,
elnyújtott kiáltás; - Halld meg segíts, hívlak!

Mondd!
Hányszor hisszük el, ez nem a végső búcsú,
az ami létezik nem csaphat be rútul,
Melynek minden szava éteri vallomás
Illúzió lehet, de nem végállomás.

Mondd!
Kósza reményünk ó, hányszor hal meg bennünk?
Tanácstalan állva, vajon mit kell tennünk?
Az eget fürkésszük felhőket követve,
üdvösséged várva szoborrá meredve!

Végül.
Mindenható Uram téged meg kérdezlek;
Hagyod hogy álmodjunk, vagy csendben ébresztgetsz?
Tapintattal tedd, mert felrázva, ocsúdunk,
ha elejtesz örök kétkedésbe csúszunk.