Ahogy az aranyló nap halványul,
s rózsaszín ég öleli a partot,
emlékeimben láttam ott két boldog, mosolygó arcot.

Miközben a szél suttog,
s titkokat dalol,
egymás szemébe néztünk mélyen,
ott távol, valahol.

A két szív csendes táncot lejtett,
s csókunk a tengerbe simult,
körülöttünk a lámpások fénye is lassan kimúlt.

   Amikor először belenéztem szemed tengerébe, nem az íriszek csillogását láttam, hanem az óceánok mélységét, hol elmerülhet a lelkem, és a felhők táncát a végtelen horizont felett. Szavaid, mint lágyan cirógató szellők, hozták el a tavaszi eső illatát, és minden egyes mozdulatodban a folyók hömpölygő erejét éreztem, melyek új földeket formáltak kietlen lelkem pusztaságán.

   Belém költözött a nevetésed, mint tavaszi zápor a száraz földbe, ezzel életet lehelve minden sejtembe. Ott rezdülsz bennem most is, láthatatlanul, mégis tapinthatóan, mikor a nevem kimondod. A szemed fénye, az a különös, mély ragyogás, mintha két apró csillag lenne, amelyek éjszakáimra vetnek fényt, elűzve ezzel minden bánatot s árnyat.

   Rózsa néni apró lakásában a homokóra lassan peregve mérte az időt. Minden egyes szem homok egy elmúlt pillanatot jelölt, egy emléket, amely Rózsa szívében élt. A szoba közepén egy öreg, kopott zongora állt, néma tanúja a múltnak. Ujjai remegve siklottak végig a billentyűkön, felidézve egy dallamot, ami egykoron megtöltötte a szobát élettel.

   Az idő fodros, selymes takarója alatt, ahol az emlékezés és a vágyak szálai összefonódnak, egy rejtett kert ölelésében nyugszik a béke fehér galambja. Nem egy tollas madár ő, sokkal inkább a remény eleven szobra, egy szelíd sóhaj, amely a szívből fakad, és a világ zajos forgatagában is utat talál a csendbe.
   Virágok közt szunnyadó álom ő.

   Az est lassan terült szét az égbolton, fekete pillangóként mosva el a nappal harsány színeit. Ott álltam, a lelkem csillagporos vándorútjának végállomásán, ahol az időtlen csend ölelt körül. A kapu előttem, nem aranyból, hanem valami fényszálakból szőtt, mint az emlékezet finom hálója, melyben minden elveszett pillanat apró gyöngyszemként ragyogott.

   A sötét tengeren, ahol a horizont egybemosódott az éjszaka baljós fekete fellegeivel, hánykolódott a szellemhajó, egy gigantikus, háromárbócos óriás, melynek vitorlái szakadt lobogóként csapkodtak a szélben. Nem volt kormányosa, mégis szelte a hullámokat, mintha egy láthatatlan kéz vezetné a végtelenbe.

   Éjszakánként, mikor az ég egy fekete bársony, és a csillagok gyémántként szóródnak szét rajta, letérdelek sírodnál, anyám. A hideg föld a tenyerem alatt olyan, mint elnémult szíved, de én mégis érzem dobbanásainak halk visszhangját. Várom, hogy felragyogjon újra utolsó húsvéti mosolyod, mint tavaszi hajnal a hófödte tájon, és elűzze a fagyos magányt a lelkemből.

   Tegnap este a halál torkában jártam, s mivel hellyel kínált, leültem, vele vacsoráztam. Az asztalunkat a csend szőtte fekete damaszt terítette be, és a gyertyák, melyeknek lángja álmosan pislogott, a múló időt festették a falakra.

A végzet tengerén sodródom a remény tutaján tova, 
egy törékeny alkalmatosságon,
melynek gerendái a sosem volt álmok fájából faragtattak.

Ez a tutaj a csend szigetére tart,
ahol a szavak súlytalanok,
és a gondolatok néma madarakként szállnak.

   Eljön az évnek az a varázslatos szakasza, amikor vizeink – tavak, folyók és holtágak – lüktető élettel telnek meg. A tavaszi nap melengető sugarai felébresztik a vízi világot, és kezdetét veszi a keszegek, pontyok és többféle hal násztánca, egy ősi, ösztönös rítus, mely a természet örök körforgásának egyik legszebb megnyilvánulása.

Ó, bársony éj, te fekete, te mély,
ráborulsz az erdőre, mint fekete kámzsa,
s rád hull lassan a csillagok ezüst varázsa.

A fák közt sok kis titkos fény táncol,
s a szentjánosbogárnász zsongva magához láncol.

Apró lámpásként gyúlnak ők fel, sorra,
mint égi gyöngyök,
az erdő bokrain szétgurulva.

   Ahogy az alkonyat bíborszínű szárnya lassan az erdőre telepszik, és a fák árnyai megnyúlnak, mintha suttogó óriások kelnének életre, úgy ébred fel egy másik, titokzatos világ is. Ekkor, a nap utolsó leheletével, megkezdődik a szentjánosbogarak éjszakai tánca, egy olyan fényszínház, amely csodának nincsen párja.

   Napraforgó tündér, a nyár mosolygó arca, nem más, mint maga a fény suttogása, mely arany szirmokba öltözve hajt fejet a Nap előtt. Minden egyes hajnalban, amikor a pirkadat első fényei a horizontra kerülnek, ő is ébred, mint egy álomból szőtt dallam, és lassan, méltóságteljesen fordul az égi tűzgolyó felé.

Egy apró kéz,
mint a hajnal sugarának fénye,
nyújtja a csokrot,
s a másik a csokorért,
majd szívét adja cserébe.

A sárga virágok
olyanok, mint a nap szelíd mosolya,
s az anyai szemekben tükröződik e tiszta csoda.

Édesanya arca fényesen ragyog,
mint az ébredő rét hajnalban,
akár a fűszálak a harmatban.

Az asztal csendes tengerén,
hol régmúlt gyertyák alszanak,
egy sárga sziget fekszik,
az idő pecsétjével rajta.

Egy boríték az,
mint az idő fogságába zárt pillangó,
szárnyait rég összecsukta,
de szíve még pislákol és vár.

A megsárgult papíron a ráncok mesélnek,
s múltat lehel minden szála,
mik közben halk sóhajt regélnek.

   Az erdő itt él belül, számomra nem a látvány emléke, hanem a lelkem mélyén gyökerező, örökzöld táj. Amikor belépek a fák közé, az nem egy kirándulás részemről, hanem egyfajta hazatérés, mintha a csontjaim is a gyökerek emlékeit hordoznák.

   Sírok között járok álmaimban, mint egy szürke köd a hajnali mezőn. A fejfák, mint néma katonák, sorakoznak, mindegyik egy-egy elnémult történet, egy bevégzett élet őrzője. A kövek hideg tapintása emlékeztet a hiány hűvös leplére, mely szívemet borítja. Keresem azokat, akiknek a hangja már csak a csendben visszhangzik, akiknek a mosolya a csillagok fényében él tovább.