1956. október 23-án a hajnal még álmosan terítette szét szürke kendőjét Budapest felett, ám a város mélyén már ébredezett valami, amit sem falak, sem fegyverek, sem a félelem vasmarka nem tudott többé visszatartani. A történelem toronyórájának harangja megkondult, s Magyarország szívében egy új dobbanás rázta fel a csendet.

   Réges-rég, amikor az ég még fiatal volt, s a csillagok úgy ragyogtak az éjszakában, mint az univerzum tenyeréből elszórt apró gyöngyszemek, a Nap egy csodás alkonyon meglátta a Holdat. Addig azt hitte, hogy az ő dolga csupán annyi, hogy beragyogja a világot.

   Most már igazán sokáig hallgatott az ég. Olyan némán, mintha elfelejtette volna a föld nevét, mintha a felhők mögött bezárult volna az isteni kegyelem utolsó kapuja is. A Nap könyörtelen aranykalapácsként verte a tájat, s a mezők fáradt tenyérrel kapaszkodtak a porba.

   Amikor belépek az erdő csendjébe, úgy érzem, mintha a világ is lassan levetné magáról a zajok nehéz súlyát, s mezítláb lép mellém a béke. Az ösvények halkan kanyarognak előttem, akár régi mesék elfeledett mondatai, miket csak szívem tud tovább olvasni. Körülöttem fák magasodnak, mint az ég felé nyújtózó, vén bölcsek, kiknek ágaiba évszázadok titkai ringatóznak.

   Azon a reggelen még nem tudta senki, hogy ismét egy búcsú készül.
   A nyár ott feküdt boldogan a mezők felett, egy fűszállal szájában, csukott szemmel, mosolyogva, mint egy aranyszínű álom, amely nem akar felébredni.

Szívem taván a Hold már nélküled dereng,
s csended dérként ül
hervadó ligetek felett, most bennem idebent.
Szerelmünk csillaga a köd hűs ölébe hanyatlott,
s én árnyékod halvány fényéből építem majd a holnapot.

TM

Lelkeket láttam, bolyongtak a mában,
a temetői út nehéz porában.
Köd ült már a fákon, az est leszállt,
neveket hordott odaát,
hallottam a szél szavát.

Mécsesek égtek a sírok kövén,
mint apró kis csillagok az éjszaka ölén.
Mindegyik lángban egy élet derengett,
egy arc, amelyet szívünk sohasem feledett.

   Mikor meghasad egy szív, azt nem hallja senki. 
   Szinte hangja sincs, nem rezdülnek meg tőle az ablakok, nem fordul felé a világ. Valami láthatatlan repedés fut végig benne, mint egy hajszálvékony villám az éjszakai égbolton, s egy pillanat alatt kettéválik az, ami eddig egésznek hitte magát.

Mikor gyermekként titkon belenéztem,
egy egész élet fénylett a kezében,
barázdái közt száz fáradt nap égett,
az a sok munka, mit vele elvégzett.

Tenyerében a föld illata aludt,
s az idő szétszórta őt is, szegényt,
mint hamut,
két keze volt földünk, esőnk s napunk,
láttam, benne dobog minden,
mit örökül kapunk.

TM

   Tegnap eltűntem az őszben.
   Nem hirtelen, nem úgy, ahogy az ember becsuk egy ajtót maga mögött, hanem lassan, mint amikor a fény eloldja magát a fák ágairól. Beléptem az erdőbe, s az erdő, mintha magától lélegzett volna. A levelek lábam alatt régi emlékekként zizegtek, a fák pedig némán őrizték azt, amit már nem akarok kimondani.

   Ne taposd a szívem, kérlek.
   Oly törékeny már, mint a lélek, mint egy őszi levél, amely túl sok vihart hordoz magában, mégis kapaszkodik még az ágba. Ne kérdezd, miért remeg, talán csak elfáradt attól, hogy minden hajnalon újra elhiggye, érdemes továbbmenni.

Az ősz rozsdás kulccsal zárja a nyarat,
s az ég ködös ablakán már csak álmos fény marad.
Szarvasbőgés dördül éjjel a völgyek felett,
mint távoli harangszó, mely felettünk időt temet.

Asztalomon nyílt egy régi könyv,
lapjain fény, s némi könny,
arany betűiben álom reszketett,
s csendjéből száz csillag született.

Minden sora egy titkos ösvény,
hol a remény nem vendég, hanem törvény,
s ha könny borul néha majd a szívre,
egy új hajnal átírja azt szépre.

Ősz ül a fák ágain, mint fáradt léptű vándor,
aranyszínű álmot szőve a határból.
Bíborköpenyt öltött az öreg erdő,
az alkonyat felette egy vöröslő felhő.

Sárga levelek halkan hullnak, mint régi álmok,
az ősz tenyerén elcsendesült világok.
Az élet is egy erdő, s ösvénye végtelen,
hol fény s árnyék kéz a kézben jár szüntelen.

Ha majd egy ködös reggelen
megfáradt szíved megpihen,
ígérem, kezed el nem engedem,
s melletted leszek szüntelen.

Ha hosszú lesz majd még az út,
s lelkedre a bánat árnya ráborult,
fogom kezed, míg fény nem ragyog,
míg felettünk kelnek újra csillagok.

Rozsdás levélből font kalapját
kicsit félrebillentette a szél,
botja egy csupaszodó faág,
s amerre lép, a nyár még mesél.

Kabátján bíbor erdők alszanak,
zsebében köd és dér remeg,
hajában ezüstös reggelek,
szemében gyülekező fecskék ülnek
könny helyett.