Gyomra mélyén tátong néma űr,
mint elhagyott fészek, mi téli ágon ül.

Az éhség egy kín, egy láthatatlan hideg folyó,
lassan marja, emészti őt,
nincs már számára semmi új reményt hozó.

Csontjainak vázán fáradtság lepel,
ahogy mozdulatlan teste
ott a koszos matracon hever.

Fejemben a gondolatok sűrű erdőként nőnek,
miközben lelkem madárként száll,
s nekivág a végtelen mezőnek.

"S a toll? Az örök láz, mely vérrel karcol,
lázadó kézben forradalmat rajzol,
egy sóhajból dal, jajból hit fakad,
így lesz az ember istenek rokona."

Egy elkésett levélben érkezett híred,
mint esti szélben hulló,
száraz levél, csak úgy idetévedt.

Rajta a tinta halvány,
a papír már régi,
egy régmúlt érzés bús üzenete,
mi a szívem még tépi.

Olyan, mint csillagnak fénye,
mely felém évmilliók óta fut,
s mire ideér, forrása rég kihunyt.

A lelkem egy zongora,
rég nem játszott rajta kéz,
porlepte billentyűinek hangja
néma csendbe vész.

A húrok megnyúltak,
szívem kicsit lomha,
nem zeng úgy, mint rég,
hangja már tompa.

A régi dallamok,
mit a szív még dalol,
ott vannak mélyen bent valahol.

A kék bolygó,
mint álmaink lágy óhaja,
az űr sötétjén ringatózó
csillagok sóhaja.

Zöld szíve lüktet,
s erdők mélyén dobban,
folyók az erek,
melyekben hal csobban.

A nap aranya csillog a tó szemében,
a szél az ő lélegzete,
suhan a réten.

   Földünknek, ennek a kék-zöld ékszernek a kozmosz bársonyán, ma ünnepeljük napját. Lélegzete, a szél, lágyan simogatja arcunkat, mintha egy tovatűnt suttogás érne el hozzánk a múlt mélyéből. A nap aranyló sugarai festik ragyogóvá a tájat, minden egyes fűszál egy apró, zöld csodaként nyújtózik fel az ég felé.

A dermedt föld alól, mint álomból ébredő fa, a gyászban
rügyezik már a csend,
a néma sóhajok s zokogás kora
elszállt.

A szívűnk, mint régi, téli fészek,
most új tüzet rak, s a hamu alól kikel benne egy lélek.

Bánatunk eltűnik, mint eldobott kő, mely mélybe zuhant a sötétben,
most öröm, s fényes madárként szárnyal a végtelen égen.

A víz tükrén cikáznak, mint ezüst szilánkok,
egy napra született, tündéri álmok.

A múlt árnyából felsejlő fényes pillanat,
ahogy a folyó ringatja őket,
mint mikor álmod gyönyörű és szabad.

Szárnyuk csapása a szellő suttogása,
táncuk a lélek tiszta ragyogása,
létük egy percben égő vágy,
mulandóságuk édes és lágy.

   Ültem egy sziklán, s miközben elmerengtem a hegyek mögött eltűnő naplementi szikrán, előttem a kísértés tengere morajlott, mély és sötét volt, ahogy hívó szava idehallott. A tiltott gyümölcsök édes íze csalt, mint pokol tüze, belülről mart.

Mikor ezüst utat rajzolsz
éjszaka a tavon,
hadd szárnyaljon szívem
s képzeletem, hagyom!
Vonzásod oly távolból is érzem,
ahogy sokszor a hullámzó vizet nézem.
Lassan elindulok vágyaim
útján feléd,
mint örök múzsámba,
úgy kapaszkodok beléd.
Egyszer talán a sötét
éjben, árván,
megérinthetem felszíned,

   Szeretek kiérni az erdőből ezekre a csodás helyekre, melyek vonzzák az állatokat is. Itt mindig valami csodát láthatok, ha szép halkan megközelítem. Itt laknak a tisztás különleges lakói, akik rokonságban állnak a tavi és nádi testvéreikkel, akiket az éjszaka varázslata alatt lehet megcsodálni. A tisztáson viszont a legkülönlegesebb időszak a hajnal.

A Golgota ormán szelíden állt,
a világ minden bűnéért csendesen kiállt.

Nem szólt, nem vádolt, csak tűrte némán
Isten Báránya, ahogy felviszik az áldozati létrán.

Véres verejték gyöngyözött homlokán, ahogy
a sötétség órája ránehezedett ott, a Golgotán.

De hű maradt az Atya akaratához,
Isten Báránya, a saját végső áldozatához.

   E szavakkal szeretném kifejezni hálámat a barátságodért, amelyet önzetlenül adtál számomra, s ez a mai világban nagyon ritka kincs. Megőrzöm szívemben örökre, ígérem. Köszönöm, hogy megosztottad velem alkotásaidon keresztül világlátásodat, a gondolataidat, és legfőképpen, hogy verseimhez ajándékoztad a természet szépségét megragadó, lélekkel teli fotóidat.

   A madarak az erdő szívének dobbanásai, apró, tollas ritmusok, melyek átszelik reptükben a fák zöld rengetegét. Gyakran sétálok az erdőn, figyelve minden mozdulatukat, hangjukat, hátha felismerem, ki annak gazdája. Hajnalban, mikor a nap felkelő sugarai átszűrődnek a lombkoronán, hangjuk ébreszti az alvó tájat, olyan, mintha láthatatlan ujjak pengetnék a levelek hárfáját.

   A Tisza víztükrére lassan ráesteledik, a nap aranyhídján a hullámok ezüstszürkére váltanak. A folyó felszíne, mint egy hatalmas, sötétlő selyemkendő, megnyugszik a napközbeni hullámok tánca után.

Anyám hangja lágyan szállt felém,
mint kedves, régi dallam,
édes emlék, kapaszkodott belém.

Arca mosolygott, mint ahogyan régen tette,
a gond elszállt, s a szívem megnyugodott mellette.

Nem szólt semmit, csak nézett rám halkan,
de a tekintetében ott volt minden, mit életemben akartam.

   Ültem a parton, néztem a vizet, s közben a Hold ezüst útja hidat épített két szív között. Ahogy a sötétség bársonyos leple ráterült a tájra, a Hold, mint egy égi ezüstpénz, lassan kibukott a felhők mögül. Fénye hűvös és tiszta, megfestette a földet, mintha egy álom suhintott volna végig a csillogó bokrokon, s fákon.

Mellkasom mélyén lakik egy dobos talán,
kinek rejtett dallama számomra örök talány.

Néha, mint lágy szellő, s néha vihar talán,
ahogy ritmusát veri az élet falán.

A szív egy kert, hol érzelmek gyúlnak,
s benne a remény rózsái virulnak,
lesz, hogy a bánat árnya a kerten halkan átvonul,
s a félelem borostyánja majd falára borul.