A víz tükrén cikáznak, mint ezüst szilánkok,
egy napra született, tündéri álmok.

A múlt árnyából felsejlő fényes pillanat,
ahogy a folyó ringatja őket,
mint mikor álmod gyönyörű és szabad.

Szárnyuk csapása a szellő suttogása,
táncuk a lélek tiszta ragyogása,
létük egy percben égő vágy,
mulandóságuk édes és lágy.

   Ültem egy sziklán, s miközben elmerengtem a hegyek mögött eltűnő naplementi szikrán, előttem a kísértés tengere morajlott, mély és sötét volt, ahogy hívó szava idehallott. A tiltott gyümölcsök édes íze csalt, mint pokol tüze, belülről mart.

Mikor ezüst utat rajzolsz
éjszaka a tavon,
hadd szárnyaljon szívem
s képzeletem, hagyom!
Vonzásod oly távolból is érzem,
ahogy sokszor a hullámzó vizet nézem.
Lassan elindulok vágyaim
útján feléd,
mint örök múzsámba,
úgy kapaszkodok beléd.
Egyszer talán a sötét
éjben, árván,
megérinthetem felszíned,

   Szeretek kiérni az erdőből ezekre a csodás helyekre, melyek vonzzák az állatokat is. Itt mindig valami csodát láthatok, ha szép halkan megközelítem. Itt laknak a tisztás különleges lakói, akik rokonságban állnak a tavi és nádi testvéreikkel, akiket az éjszaka varázslata alatt lehet megcsodálni. A tisztáson viszont a legkülönlegesebb időszak a hajnal.

A Golgota ormán szelíden állt,
a világ minden bűnéért csendesen kiállt.

Nem szólt, nem vádolt, csak tűrte némán
Isten Báránya, ahogy felviszik az áldozati létrán.

Véres verejték gyöngyözött homlokán, ahogy
a sötétség órája ránehezedett ott, a Golgotán.

De hű maradt az Atya akaratához,
Isten Báránya, a saját végső áldozatához.

   E szavakkal szeretném kifejezni hálámat a barátságodért, amelyet önzetlenül adtál számomra, s ez a mai világban nagyon ritka kincs. Megőrzöm szívemben örökre, ígérem. Köszönöm, hogy megosztottad velem alkotásaidon keresztül világlátásodat, a gondolataidat, és legfőképpen, hogy verseimhez ajándékoztad a természet szépségét megragadó, lélekkel teli fotóidat.

   A madarak az erdő szívének dobbanásai, apró, tollas ritmusok, melyek átszelik reptükben a fák zöld rengetegét. Gyakran sétálok az erdőn, figyelve minden mozdulatukat, hangjukat, hátha felismerem, ki annak gazdája. Hajnalban, mikor a nap felkelő sugarai átszűrődnek a lombkoronán, hangjuk ébreszti az alvó tájat, olyan, mintha láthatatlan ujjak pengetnék a levelek hárfáját.

   A Tisza víztükrére lassan ráesteledik, a nap aranyhídján a hullámok ezüstszürkére váltanak. A folyó felszíne, mint egy hatalmas, sötétlő selyemkendő, megnyugszik a napközbeni hullámok tánca után.

Anyám hangja lágyan szállt felém,
mint kedves, régi dallam,
édes emlék, kapaszkodott belém.

Arca mosolygott, mint ahogyan régen tette,
a gond elszállt, s a szívem megnyugodott mellette.

Nem szólt semmit, csak nézett rám halkan,
de a tekintetében ott volt minden, mit életemben akartam.

   Ültem a parton, néztem a vizet, s közben a Hold ezüst útja hidat épített két szív között. Ahogy a sötétség bársonyos leple ráterült a tájra, a Hold, mint egy égi ezüstpénz, lassan kibukott a felhők mögül. Fénye hűvös és tiszta, megfestette a földet, mintha egy álom suhintott volna végig a csillogó bokrokon, s fákon.

Mellkasom mélyén lakik egy dobos talán,
kinek rejtett dallama számomra örök talány.

Néha, mint lágy szellő, s néha vihar talán,
ahogy ritmusát veri az élet falán.

A szív egy kert, hol érzelmek gyúlnak,
s benne a remény rózsái virulnak,
lesz, hogy a bánat árnya a kerten halkan átvonul,
s a félelem borostyánja majd falára borul.

Ég és föld között lebeg a lelkem,
benne, mint őszi szélben sárga levélként hulló,
kis tüneményekre leltem.

A távol hívogat, vágyaim égnek,
egy ismeretlen partra sodor az élet.

A föld a múlt, s gyökér, a szülői ház,
hova eltettem bizonyos dolgokat,
mi a mai napig, mint a hideglelés kiráz.

   Mélyen a smaragdzöld lombkoronák árnyékában, ahol a napfény csak szűrt, aranyló foltokban érintette a mohával borított talajt, élt egy remete. Nem emberi számkivetett volt ő, hanem a természet megtestesülése emberi formában. Szívében az erdő lüktetett, ereiben a patakok vize csörgedezett, és tekintetében a százéves fák bölcsessége tükröződött.

Ártatlan szemek, tükrei a fénynek,
tele csodával, nem ismernek még könnyet,
s így jövői a reménynek.

Kis kezek nyúlnak, bizalommal telve,
s minden reggel a világra csodálkozva néznek,
tiszta szívvel kelve.

Ők a remény csírái, a jövő ígérete,
lelkükben a szeretet, s a béke üzenete.

A csend most mélyebb bennünk,
mint a hullámzó tenger alja,
egy űr maradt, hol a lélek
csak a Te hangod hallja.

Füle a szívnek, de hiába vár,
nem jön több felelet,
néma a határ.

A fény, mit hagytál, még itt ragyog,
egy emlékfoszlány, egy kedves sóhaj,
mit két szép szemed itt hagyott.

   A nyári nap aranyló ecsetvonásokkal festette a tájat, a földút pedig, mint egy szürke szalag, kanyargott a zöldellő mezők között a noszlopi szőlőhegy felé.

   Már éppen alkonyodott a Hargita lankáin, a nap úgy festett, mint egy túlérett paradicsom, amit valaki véletlenül a hegytetőre ejtett. Az Öreg Székely éppen a tornácán üldögélt, a kedvenc, repedezett faszékében. A keze ügyében ott pihent a büszkesége: egy hatalmas, hasas boroskancsó. Nem ám akármilyen kancsó volt ez!

   A szarvasbőgés éjszakája nem csupán egy időszak a kalendáriumban, hanem egy mélyen a természet szívébe vésett, ősi rítus. Ahogy a nap bíborpalástja lassan lehull a horizontról, és a csillagok ezüstszemei kinyílnak a bársonyos égbolton, s én közben halkan az éjszaka hangjaira fülelve ülök a tó feletti dombtetőn található kis házunk teraszán.