Szemem fényes tükrében táncoltál, mint a délibáb, mely szomjas ajkamnak hűs forrást ígért, szétfoszló álmok szikráit szórva a szélbe. Minden lépésem hozzád vitt, közelebb a messzeségbe, miközben a napsugár tőrként szúrta lelkem, de a te képed erőt adott, mint a víz, mely a kiszáradt földbe szivárog.

Tudod, én tudom, mi az a fájdalom.
Egy sír mellett állni reszkető lábakon.

Tudod, én tudom, mi az a félelem.
Sötétben, magányban élni szürke, féltett kis életem.

Tudod, én szerencsére tudom azt is, mi az a család.
Szívem velük szeretetre, megnyugvásra, s ott távol is, mindig hazatalált.

   A készülő kötetek, amiken saját magad nem kímélve fáradhatatlanul dolgozol, csupa árnyékból font, mégis eleven kertek, ahol minden vers és próza egy külön illatozó virág, melyek a főszerkesztő, azaz Te, éles szemének és gondos szívének locsolására bontakoznak ki.

   A szívem, egy aprólékosan díszített üvegváza, most ezer darabra hullott a padlón. Minden egyes szilánkja a múlt egy édes de fájó emléke, melyek élesre csiszolt tőrként vágnak sebet lelkem legmélyebb zugaiban. Az egykor benne áramló, meleg folyó ereje elapadt, csak száraz meder maradt utána, melyben a magány szele söpri éltem porát.

     Emlékszem még azokra a feledhetetlen nyári éjszakákra, amikor az idő lelassul, mint ahogy a méz csorog a kanálról. A levegő selymes lepelként simogatja az arcod, s a csendben tücsökzenekar koncertet ad. A csillagok milliárdnyi gyémántként ragyognak az éjben, fényt szórva magukból, s ezzel reményt adva a lélek éjszakai vándorainak.

     A percek, mint megannyi folyami kavics, egymásnak feszülve, mégis csendben sorakoznak a lét folyamának partján. A szürke homályban gyémántként csillan fel egy pillanat, beragyogva a valóság fásult színpadát, de ahogy a napfény is tovatűnik, úgy olvad bele a végtelenbe a ragyogása is.

Őszi lombok közt járok majd, mint a szél,
ha már nem leszek.
Hallgasd az erdőt csendben,
s meghallod,
minden hulló levél ősszel rólam mesél.

De akkor már nem suttogok füledbe rímeket,
ott láthatod majd az avarban örökké táncoló szívemet.

TM

Szállnak a darvak,
az ősz szíve hallgat.

Erdő mélyén szarvas szökken, s
én itt ülök e gyönyörű csöndben.

A köd felszáll, ölembe hullik a lomb,
vajon ölellek-e még, kedvesem, mondd.

Az ősz szíve hallgat, s szép csendben a tél fele ballag.
Kérdeztelek, drága, de már nem is hallak.

TM

     Az ősz megcsókolta, s a nap fátyolos arccal az őszi égre szenderült, gyér sugaraival csak annyit súgott a világnak, hogy elbúcsúzott a nyár. A fák, mint megannyi, lángoló fáklya, utolsó fellobbanásként borultak aranyba, vörösbe és bronzba, mielőtt a szél, ez a csendes tolvaj, szép egyenként levette volna ruháikat.

     A szerelmünk két őszi falevél volt, s sodródtunk a szeptemberi szélben. Nem ragaszkodtunk már görcsösen az ághoz, ami valaha az otthonunk volt, tudtuk, hogy eljött az idő. Csendesen, szinte észrevétlenül engedtük el, mint egymást.

     Lelkem mélyén rejtőzik egy titkos forrás, melyből először néma sorok fakadnak. Nem hallható füllel, mégis visszhangzik bennem, mint egy ősi visszhang a sziklák között. Ez a hang, akárcsak egy láthatatlan kertész, szüntelenül ültet gondolatmagvakat lelkem termőtalajába, s én csak nézem, ahogy bontakoznak, szirmaikat kibontva a szavak virágaivá.

     A lélek, e fáradt vándor, egykor majd eljut a nagy folyóhoz, amelynek vize ezüstösen csillog a túlvilágon. A túlsó partja ködbe vész, de a köd nem a feledés homálya, hanem egy ragyogó, tiszta fény fátyla. A csónak, amelyen átkelsz majd, nem fából készült, hanem a rég elfeledett, legszebb pillanataidból faragtatott, s a vitorla a szíved meg nem értett szavaiból készült.

     Az égbolt, ez a végtelen, sötét tenger, ma máshogyan fest. A Hold, ami eddig egy gyöngéd, halvány ezüstkorong volt, most lángokban áll. Nem az a megszokott, hideg ezüst korong, ami a vándorok útját világítja. Ez a Hold vörös, mint a legérettebb cseresznye, és izzik, mint a parázs, amit az éjjeli szél fúj. Nem a Nap tüzében lángol, hanem egy belső, titkos izzásban.

     Ó, anyám! Te voltál az első versszak a történetemben, egy ritmus, ami a szívemből lüktetett. A kezed volt a puha avar, ami felfogta az eséseimet, a hangod a méz, ami bearanyozta a reggeleket. Te voltál a földi otthon, ahol a lelkem gyökerei megkapaszkodtak. Emlékszem, az életed olyan volt, mint a gyógyító folyó, amely hűs vizével öntözte lángoló földemet.

     A létem sziklájának peremén, hol a szél az örökkévalóság dalát dúdolta, álltam, mint egy megkövesedett gondolat. Lábaim alatt a feledés mélysége tátongott, szemeim előtt a holnap kéklő reménye pislákolt, mint egy távoli csillag. A szívem egy fészek volt, melyben madarak keltek szárnyra, de sosem repültek el.

     A mennyországban jártam. Nem volt ott semmi, ami a földhöz kötött, sem a súlyos láncok, sem a porba hulló árnyékok. A lelkem egy pillangó volt, melynek szárnyait a kék ég lehelete simogatta, és a gondolatok már nem sűrű, iszapos folyók voltak, hanem tiszta források, amik a hegyekből eredtek, és az örökkévalóságba siettek.

     Zokog a csend a temetőben, mint eltévedt árnyék a hajnali ködben, csak kóborol, remegő ajkán néma jajszóval. Szeméből patakzó könnyek helyett hideg, áttetsző hiány hull alá, minden cseppje egy el nem mondott szó visszhangja, egy el nem ölelt ölelés érzése.