A hullócsillagok néma könnyei az égnek. Míg mi a földön apró, parányi lényekként felfelé meredünk, miközben az éjszakai égbolt szomorúságát láthatjuk, ahogy egy fénylő lélek elhagyja a csillagképek alkotta fenséges rendet, s a légkör súrlódása égeti fel csillogó testét, mint ahogy a bánat a szívet, és dicső múltja, ragyogó fénye egyetlen pillanat alatt szétporlad.

Ködbe burkolózik reggelre a táj,
mint selyemfátyol, mi lelkemre telepszik,
egy elhagyott fészekben, halk siratódal csendül,
az ágon a felkelő napban még gazdája melegszik.

Olyan, mint egy hervadó, őszi rózsa, mi valamire vár,
aztán egy pillanat, s már fekete pontként az égen
csak egy lélekdarab, mi tovaszáll.

     Eljön a hajnal, s a szürkületben, amikor a nap még csak egy rejtőzködő ígéret a távolban, a tó felszíne egy óriási ezüsttükörré válik, amelybe az éjszaka még belepillant. A köd, mint egy finom csipkefátyol, terül szét a vízen és a part menti nádas felett, elmosva a valóság és az álmok határait. Ezen a néma, megfestett tájon ébredezik a világ, s vele én is.

     Ahogy a hajnal első sugarai megcsókolják a földet, a parasztasszony is felébredt, hogy beteljesítse családja éhes szájainak kívánságát. Ujjai, amelyek a liszt lágy porában táncoltak, mint a szél a búzamezőben, gyúrták az új nap ígéretét. A tészta lassan, de biztosan emelkedett, akár az élet maga, magába szívva a reményt és a türelmet.

     Lassan majd térdre rogy a nyár, s lehajtja fejét az ősz előtt. A Nap is már elcsigázott vándorként araszol az égen, s csak aranyló könnyeit hullajtja a sárguló fák koronájára. A fák is lehajtják fejüket, mint meggyötört öregek, némán várva, hogy a szél faggatózó ujjai végigsimítsák ráncos kérgüket.

   Létezik egy súly, amit senki sem lát. Nincsen formája, nem vet árnyékot, és a mérleg mutatója sem mozdul el tőle. Mégis érezzük a vállunkon, ahogy lassan, megalkuvás nélkül nyomja le a gerincünket.

Selymes homokot szór az idő,
elsuhan a fényes napsugár.
A tó tükrén hunyorgón merengőn,
egy utolsót, langyosat sóhajt vele a nyár.

A szélben száll egy csipkés, hervadó levél,
lecseppen egy könnycsepp az égről,
az összes emlék bennem él.

A nyár, mint egy halk melódia, csendesen elül,
érzed, valami teljesen más lesz itt legbelül.

A szeretet egy tavaszi reggel,
amikor a harmatcseppek
gyémántként csillannak a fűszálakon. 

Egy csendes folyó,
ami halkan folyik a völgyben,
táplálva a part menti fákat,
amik hálásan hajolnak fölé.

   Anyám, Te, aki elindultál a csillagporos úton, melyet a Tejút égi fénye festett. Lábaid alatt nem föld volt, hanem a végtelen égbolt, ahol minden lépéseddel egy csillag gyúlt ki. A szíved meleg, lüktető fénye, mely egykor engem táplált, most a végtelen sötétségében pislákoló fáklyaként vezet másokat.

   Az első szerelem, akár egy gyengéd tavaszi zápor, amely meztelen szívföldünkre hull, és virágba borítja azt ezernyi színben. Mint napsugár, ami áttöri a borús égboltot, úgy hatolt be lelkembe, elűzve a magány hideg ködét. Puha érintése, mint a frissen sült kenyér illata, betöltötte a levegőt, és minden porcikámban éreztem az élet édes zamatát.

   Már sok tenger morajlott sziklás partjain, és számtalan szél fésülte meg a fák lombjait, mióta először elindultam tőled. Utam során városok zúgó szívverését hallgattam, és pusztaságok néma csendjében vesztettem el önmagam, miközben lelkem egy távoli csillag fényét kereste.

   Életünk, mint pókháló a szélben, gyenge szálai megfeszülnek a láthatatlan áramlatokban. Egyetlen fuvallat is képes elszakítani gondosan szőtt álmainkat, szilánkokra törni a holnap ígéretét. De mégis ott vagyunk, ringatózunk a semmi határán, kapaszkodunk a lét apró rezzenéseibe. Minden mozdulatunk egy némításra ítélt kiáltás, egy csendes könyörgés a stabilitásért.

   A szívem egy ódon kút, melynek mélyén egy rég elfeledett forrás zubog. Szüntelenül áramlik belőle az élet vizének ezüst patakja, néha csöndes, simogató suttogással, máskor zúgó áradattal. A kút falai közt ezer emlék tükre csillan, s minden emlékcsepp egy elmorzsolt pillanat lenyomata.

   Anyám mosolya volt nekem a napkelte, mely elűzte reggeleim árnyait, s meleg fénye átszőtte lelkem minden zugát, átjárta, mint tavaszi eső a száraz földet. Mosolya volt az iránytűm az élet viharos tengerén, hol minden hullám egy-egy félelem volt, s ő mégis biztos kikötőként állt a horizonton.

   A vágyak folyamán utazom, lassan ringatózva, mint őszi levél a szelíd patakon. Minden kanyar egy új remény, minden örvénylés egy rég elfeledett álom ébresztője.

   Elmentél, és magaddal vitted a napfény minden cseppjét. Most az éj, mint fekete bársonyfüggöny ereszkedik az égre, elrejtve a csillagokat. A hajdan dús, zöld lombok halott, sárga emlékekként hullanak a földre, mint elfeledett ígéretek, melyek már sosem teljesednek be.

   Valóban angyal voltam, vagy csak vágyaimban s álmaimban kóboroltam?