Tündérvölgyben, ahol a fűszálak is suttognak, és a harmatcseppekben csillagfény ragyog, itt élt egy apró kis tündér, a Suttogó Virágok réte és a Csillámkavics patak partján, akit Pillének hívtak.

   Ez a kis ház fából készült, és számomra egy lelki menedék, ami maga a nyugalom kézzelfogható formája, egy csendes szívverés a rohanó világ éles zajában. A tó tükre az égbolt végtelenjét veszi kölcsön minden naplemente pillanatában, és ahogy a nap aranyujjaival festi meg az alkonyatot, a vizet is lángra lobbantja, mint valami rejtett, hűvös tüzet.

   Réges-régen, egy eldugott, érintetlen, csendes, zöld szegletében a világnak, ott terült el Tündérvölgy. Ez a hely nem szerepel még a térképeken sem, mert a szív rejtett ösvényein lehet csak odatalálni. A Völgyet örök tavasz járta át, és a fák olyan magasra nőttek, hogy leveleik megérintették a csillagokat.

   Belenézek, s nem egy elmosódott, mai arcképet látok, hanem egy messzi, tiszta vizű forrást, amelynek mélyén az idő kavicsai fénylenek. Ez a tükör nem üveg és higany, hanem egy mély fekete tó tükröződő felszíne, amely elnyelte az összes nappalom és éjszakám, minden örömöm és könnyem, s most visszamosolyog rám belőle a múlt.

Én nem akarok még elmúlni,
mint a nyár,
ősszel a múltban sodródni,
mert még van, aki vár.

A nap lángja még bennem ég,
nem csak egy szél tépázta árnyék vagyok,
mit elmos majd a hajnali ég.

Maradnék még inkább tűz a dermedt pirkadati égen,
hol minden perc egy aranypecsét,
s oly kedves, mint régen.

   A nap perzselő aranya borítja a tájat, simogatva a száraz, illatos szénát, mely nemrég még zöld tengerként hullámzott a határban. Mintha a föld maga adná át kincsét, felhőként gyűlik a szekérre, melynek elnyűtt kerekei a múlt meséit suttogják. Az ember, letűnt korok árnya, verejtékével öntözi a tájat, mozdulatai monoton ritmussal szövik a levegőbe a kemény munka dallamát.

Tündérvölgy szívében, hol szép zöld az erdő,
lépked egy szarvas, tiszta fehér,
kecses, mint a szellő.

Szarván aranyfény, csillogó korona,
minden mozdulata varázslat,
hozzád úgy ragyog fénye oda.

Hófehér bundája, mint a friss hó télen,
szemében a bölcsesség, ott ül a rejtett mélységben.

   Nézem a homokszemcséket, ahogy a homokóra testében lefelé zuhannak, mert ugyanígy zuhanok én is sokszor az idővel. A homokóra pergése, ahogy csendesen nézem, lelkem legmélyebb zugait érinti. Kezembe veszek én is egy marék homokot. Markom, akárhogy is szorítaná, nem tartja vissza az idő porát.

   A zsíroskenyér, ez a csodás falusi sziget, számomra nem csak étel, hanem a falusi élet emlékeinek és a gyermekkorom egyszerűségének megtestesítője. A frissen sült kenyérszelet, ahogy magába issza a puha sertészsír aranyló, folyékony békéjét, eszembe juttatja a régi disznóvágások zsírsütéseit, s a régi embereket.

   Mindenszentek éjszakáján a csend, mint egy angyal védelmező szárnya borult a temetőre. A fagyos novemberi levegőben a sírok felett ezernyi pislákoló gyertya lángja festette meg az árnyakat, mint valami túlvilági, titkos üzenet. Ezek az apró, táncoló fénypontok voltak az egyetlen törés az éj sötétségének falán.

   Ma, mikor a novemberi ég, mint ólomsúly nehezedik a tájra, és a temetők csendje mélyebben zeng, mint a harangszó, nem feledni jöttünk, hanem emlékezni. Lelkünk most olyan, mint egy régi, gondosan őrzött családi album, melynek lapjain az idő sötét foltokat hagyott, de a benne élő képek nem vesztettek élességükből.

Az égen vágtatnak a felhők,
eljönnek velük hűvös, hideg szellők.

Velük vágtat az élet,
minden oly gyorsan múlik, félek.

Szelek szárnyán repül tova minden,
hallom, ahogy ifjúságom után zokog szívem, itt benn.

De az égen örökké csak vágtatnak a felhők,
nem törődve az elmúlással,
ők csak táncolnak, mint hullámokban játszadozó sellők.

   Szívünk egy végtelen, labirintusszerű város, melynek macskaköves utcáit most az elmúlt éveink emlékének őszi szele söpri. Ma ezen a városon is túlra, az elfeledett kertek felé tart bús zarándoklatunk. Lelkünk hajója temetői árnyakon át suhan, s árbócán a gyász fekete zászlaja leng, dacolva a bennünk lévő hiány jeges áramlatával.

Kimegyek ma Hozzád,
szívem a fejfádra teszem,
ott is hagyom, hogy érezd,
örökre itt leszel velem.

Az ősz elszáradt szirmait
hordja még a szél apró,
sárgás emlékeként a múló időnek,
s csak Neked mesél.

De a temetőkapun belépve
az idő hirtelen megállt.

Nagyszüleim, Ti drágák,
mikor elmentetek, lettünk félig árvák.

Ti vagytok, akik egész életben csak a szeretet
s a becsület útját járták,
s cserébe tölünk csak egy őszinte mosolyt, az ölelést várták.

Ti vagytok ma is az élet,
bár mosolyotok s csillogó tekintetetek szinte már semmivé lett.

Nyitva áll most is az a temetőkapu,
s én itt vagyok melletted megint,
drága, édes anyu.

Felmegyek a mennybe ma érted,
eddig egész életemben úgy tettem, ahogy kérted.

Csak vártalak vissza szépen,
mint napsugarat a fűszál a reggeli harmatos réten,
de Te nem jöttél,
fenn maradtál a csillagos égen.

   Tündérvölgy egy varázslatos hely volt, tele sűrű, örökzöld fenyvesekkel és mély, titokzatos ködfátyolokkal. A völgy felett meredek sziklák emelkedtek, ahonnan a legjobb kilátás nyílt a világ ébredésére.

Szállnak a darvak,
odalett már a nyáresti fülemüledalnak.
A magasban szárnyukkal hűvös szeleket kavarnak,
az erdőt járom, s hallgatom hangját a mesélő őszi avarnak.

A mező szürke könnyeket iszik a reggeli dérből,
lelkem, mint meghasadt szív, félve néz vissza a darvakkal együtt szállva
a borús őszi égről.