Hazánk kinyújtja karjait határ fölé, 
Magára öltve dicső múlt győzteseit.
Áldott légy, régi nemzetünk, mindörökké,
Egy haza, ami megvédi gyermekeit.

Tűzből és hamuból kovácsolt nemzetünk,
Isten dicsősége mennyekbe repíti.
Hegyek, melyen évszázadokat szenvedtünk, 
Síkságok, mely büszkeséget testesíti.

Mi, női nem, az ősanya,
gyermekszülésre kódolva.
Éreztem már gyermekkorban,
mikor babámmal játszottam. 
Majd menyasszonynak öltöztem,
mert nekem vőlegény is kell.
Csak ezután jöhet a baba,
nevelem, mint engem anya.
Amikor már felnőtt lettem,
megvalósult minden tervem.
Felneveltem két lányom,
végig mellettem a párom.

Már elszálltak az évzáró búcsúszavai,
a dalok galambszárnyakon keringnek fenn,
ég és föld között.
Lezárult újra nagyon sokadik tanév.

Zsivajgó gyerekhad ömlik az utcára,
Virágcsokrokkal, ünneplő ruhában.
Boldogok, és már egyikük sem gondol
dolgozatra, felelésre, tanárra.

száraz fű zizzen
egy megriadt gyík surran
forró köveken

száraz hordalék
szegi a Duna partját
ember nem jár arra

ásít a folyó
és a víz
arrébb vonszolja magát

2023. június 27.

***

Kiszáradt szavak 

pusztába kiáltott,
megválaszolatlan kérdések

forró gyűlöletáradat

megkövesedett fájdalom

Fájdalmakkal teli, megfáradt lépések
A kánikulában ballagó percek
Az időm már lassan nekem is lejár
Ledőlök kimerülten egy üres padra.

Sajgó térddel és bokával szenvedve
Várnám, hogy rákérdezz erre újra
Korábban ez zavart és restelltem
Évek óta senki sem érdeklődik már.

Elringattak a habok, mint rég látott édesanyám álma,
s kék karjaikban elcsendesült a szívem minden vihara.
Hullámaik puha tenyérként simították le rólam az idő kérges porát,
s bánatomból fehér sirályokat engedtek a magasba.

Az ég ma szürke, a nap sem ragyog,
Kedvem szürke, boldog én sem vagyok.
Egész lényem szürke díszben,
De legalább nem feketében.

Szürke gondolat hálójában,
Szívem piros csapdában van.
Erősen dobban, figyelmemet kéri,
Szürke köd életét nem érdemes élni.

Embereknek milliói rabszolgaként munkálkodnak,
lebzselnek, földön hevernek,
felébrednek néha napján, alkalmanként,
szőnyegük alá holttesteket sepernek.
Elfeledték a dicső felmenőiket,
kárhozott lelküket bilin​csbe engedték,
felhalmozták istentelen bűneiket,
urunk bizalmát réges-rég elvesztették.

Nem születtem nagy embernek,
Pedig családi nevem ez lett.
Apám hódító nagy nevet kapott,
De élete üresen és lassan fogyott.

Anyám asszonynevét nehezen cipelte,
De azért szíve soha el nem engedte.
Öcsém vitte tovább a hódító nevet,
A dicsőséget neki sem hozta meg.

Szeretem hallgatni a szelet,
nézni a csillagos eget,
dallamát dúdolni az esőnek,
harmatát a lombos erdőnek.

Harkály munkáján ámulni,
kuvik hangját számolni,
békák hangos kuruttyolását,
galambok bús turbékolását.

Patak csöndes csobogását,
fűszál néma ringatózását,
virágoknak bódító illatát,
a hajnal első mosolyát.

Lejtős hegyoldal szerpentines útja
Hegyet átöleli, körbefutja.
Sűrű lombkorona megritkul nyomban,
Tisztást hoznak létre a vadonban.

Kopaszodó, öregedő fák alatt
Letört, mezítelen ágak vannak.
Színes falevél vastag almot képez,
Csillogóak az őszi napfényben.

A fák közt megül a csend,
ide már elfogyott az út,
csak egy fáradt szív találja meg
az egykori kis falut.

Rég elköltöztek lakói,
árván állnak a falak,
a gerendák csak azért maradtak,
hogy rajtuk denevérek lógjanak.

Békésen szövi hálóját
az ablak helyére a pók,
hiába keresem, már nincs meg,
valaki elvitte az ajtót.

Na látod, hogy van kalapom?
Igaz, inkább itthon „hordom”,
benne kimenni nem merek,
tartok tőle,
hogy mindenki rajtam nevet.

Talán jól áll a fejemen,
de mert magas a termetem,
- billegek a tükör előtt - kétkedem,
fölvegyem, vagy ne vegyem?

Balatonillat égkékjében fürdik lelkem,
hársvirág sóhajt zöld csendességben.
Csak a madárdal szól, zeng,
most nincs kint és bent.
Pihen a lélek.

Átadom magam önként, semmit sem várok,
semmire várva, a minden hull ölembe,
emlék és álom.