Ó, te áldott magyar puszta,
síkság vagy csak itt-ott bucka.
Rajtad futtatni olyan jó,
kecses lovak, dobban patkó.
 
Csodálom a hajtójukat,
egyszerre ötöt is futtat.
Rááll bátran a hátakra,
olyan, mint egy akrobata.
 
A teljes roham tüzében,
kantárszíjak a kezében.
Innen érzik meg hamarabb,

Ma fátyolfelhős a reggel,
a nap is nehezen kel fel.
Bogarak szállnak,
édes pollenre vának,
virágok kejhe nyílik,
édes nedűje nekik nagyon
ízlik.
Nézem a nyüzsgő világot,
szívemben feljajdul a múlt,
gondolatom messze jár,
száll hegyeken,
völgyeken át.
Valahol, valaki
talán engem is vár,
az idő múlik,

Viharos szél addig fújta,
Kinyílt a felhő kapuja.
Légi huzatban az erő,
Zuhogott a záporeső.
Tiszta lett a légnek köre,
Nagyot szippantok belőle.
A tüdőmnek orvossága,
Szívem, lelkem boldogsága.
 
Szívem, lelkem boldogsága,
A tüdőmnek orvossága.
Nagyot szippantok belőle,
Tiszta lett a légnek köre.

Harmatos reggel
reszket a fűszálon
a hajnali csend,
mely, kedvesem, neked üzen.
Kél a reggel a vérvörösre
festett ég alján,
s a hajnali napsugár
egy kósza felhő mögül
álmosan ránk talál.
Lassan pirkad,
tisztul az ég,
s felhő is habos, hófehér,
most övé a végtelen tér,
szél fújja fodrosra
szoknyáját,

A változás úgy jön,
hogy nem kér engedélyt,
mint éhes tolvaj,
ki ellopja más kenyerét,
néha gyors lovak húzzák,
vágtatva szekerét,
alig veszed észre,
mi is tart tefeléd.

Hangjegy szerettem volna lenni,
Hogy lágy dallamként szálljak,
Édes hegedű húrjain megpihenni,
Hol nem gyötörnek árnyak.

Felszökni magasra,
Csillagok közé szállni,
Feltörni a némaságból,
Lágy zeneként vigaszt találni.

Átsuhanni az éjszakán,
Mint egy megkésett bánat,
Mély sóhajban tiszta hangként,
Feloldódni vágytam.

Ma van a BÉKE napja,
Kongasd hangosan,
Hogy minden fül meghallja!
Meghallják ott magasan,
Fenn a kék égen
Bombázó repülő,
Ki bevetésre indul éppen.

A fecskék lassan útra kelnek,
a nyári álmok messze mennek,
aranyló fényben úszik a mező,
szarvasbőgésről szól az erdő.

A nap simogat, de hűvös a hajnal,
búcsút int a nyár halk sóhajjal,
az ősz szele fák között suttog,
egy évszak költözik, egy bekopog.

A változó ősz dörömböl,
Az évszak kapuján hirtelen betör.
Benyit az ajtón, erős és csípős széllel,
Hidegfront köszönt hajnali ködlepellel.
A huzat a szobán keresztül táncol,
Arcodat simítja, érzi, hogy fázol.
A nyitott szekrényajtón bekukucskál,
Egy kopott kabát zsebében melegséget talál.
Az ablakon kisurran, felhőket kerget,

Hol vagytok ti régi barátok?
Hol vagytok igaz barátságok?
Elvesztetek, vagy meg sem születtetek?
Felszínes a világ, megvan nélkületek.

Belép életedbe, mint váratlan vendég,
helyet foglal, vállon vereget, mulatni hív,
pedig csendre volna kedved, vagy beszélgetnél,
jól kisírnád magad, vállán megpihennél.

Hová lett a romantika?
Másról szólt a madár dala,
mást ígért a tavaszi szél.

Eljött az ősz, te rám néztél,
szavaim közt melegedtél,
mert tudtad, jön a hideg tél.

A napsugár őszi fénye
langy melegét adja.
Szőlősorok között éled
szüretelők dala.

Egész évi szorgos munka
az embert dicséri.
Égi fények földre nyúlnak,
jutalom kíséri.

Isten áldotta magyar föld
A fürtöket ontja.
Préselés ideje, ha jön,
a jó mustot hozza.

Újabb szomorú búcsú
egy kedves baráttól,
egy jó kollégától,
akinek humora,
kedves mosolya
nagyon fog hiányozni,
így még nehezebb
tőle elbúcsúzni!
Te voltál az örök
vidám ember,
aki mindenki arcára
mosolyt varázsolt,
tartalmas verseidet
szívesen hallgattuk,
kvíz játékaidat
szívesen játszottuk!