Amikor már fáraszt a tánc,
és kimerít minden románc,
a nap melege sem hevít,
Beethoven sem lelkesít,
az öröm oda, halkul az Örömóda.

Karfába kapaszkodik két karod,
kopik hallásod, a csengő szavát alig hallod,
gurulós kosárban, lassan cipeled motyód,
számvetést csinálsz, vajon betelt már sorsod?
Az öröm oda, halkul az Örömóda.

Gesztenyefasor vezet szeretteim
nyughelyéig, hullik a levele,
avarszőnyeg lett belőle,
talpam alatt reccsen a száraz avar,
de most senkit nem zavar!
Lehajtott fejjel szeretteimre gondolok,
magamban imát mormolok!
Hideg a márványkő, könnyem pereg rá,
néma csendben rogyadozva állok,
gondolatban messze járok!

egyetlen este ég, lobban a lángja
míg emberek érkeznek a világra
s míg emberek távoznak néma csendben
a gyertya lángja fénylik kegyeletben

rövid élete során sorsokat lát
elmenni nagyszülőt, apát és anyát
sír mellett tétován álló özvegyet
s a gyermekért hulló sűrű könnyeket

egy kiszáradt pipadohány
s egy elnémult, kihűlt pipa
egy megfakult igazolvány
egy rég kimondott szó: apa

kávéscsészéd az asztalon
egy szó, mit szívem mondana
sok meghitt, csodás karácsony
s az illatod, drága anya

Néha hirtelen jön, és egy kicsit felpiszkál,
máskor settenkedik, pedig inkább aludnál.

Van, hogy rózsákat hoz, mint egy álom, körülvesz,
máskor földre teper, ó, micsoda káosz ez!

Tettre sarkall, lábad lendül, kezed alatt alkotás,
aztán lehúz, munka várhat, jöjjön hát a naplopás!

A végtelen részleteiben létezem,
Nézd, itt a két kezem,
Nincs benne egyforma két erem,
Redőiben ezernyi elágazás,
Szemem bogara is más és más,
Egyikben öröm, másikban bánatcsillogás.
Ugyanazt gondoljuk, kimondjuk,
De szívünkben másként rezdül a dobbanás.
Mást jelent a szó neked és mást nekem,
Barátság, szeretet, szerelem,

Lehajtott fővel egy imát mondjunk el,
szeretteinkre ma emlékezni kell!
Emlékezünk azokra, kit a szívünk
nem felejt el soha,
gyertyát gyújtunk lelki üdvükért ma.
Legyen ma béke,
szeretet mindenki lelkében,
elhunyt szeretteire így emlékezzen!

2024. november 1.

TM

Isten tudja, nem számoltam,
hányszor jártam újra-újra
sántikálva, ugrándozva,
fel lihegve, le libegve
ezeket a lépcsőket,
Isten tudja, nem számoltam,
hányszor vitt erre az utam.

Gyermek voltam, jeges úton
fűszálakba kapaszkodtam.
Hetvenen túl
a korlátot simogattam.
Édesanyámhoz kapaszkodtam,
ragaszkodtam.

Tűz és vér a piros rózsa,
szívünket lángba borítja.
Tavasz reménye izzik a zöldben,
hótiszta a lélek a magyar szívben.

Ki rózsánkat durván eltapossa,
reményünket árulással földbe tiporja,
nem számol szellemünk igaz szavával,
a magyar lélek elpusztíthatatlanságával.

Állok a temetői csendben,
fenn sírnak az égiek,
szürke fellegek szállnak,
a fákat a viharos szél rázza.
Kezemben a virágcsokor, szeretteim sírjára rakom,
könnyezve néznek rám a hófehér
krizantén ázott szirmai,
ők is átérzik fájdalmas
veszteségeim.
Imára kulcsolom a kezem, az eső áztatja mindenem.
Sírnak fent az égiek,

Bell, a skót kisfiú, imádta anyját,
aki nem hallotta világ hangját.
Annyi hanghullám lebeg már a légben,
egy sem talált anyjának füléhez.
 
Gyermekszeretet oly erős kötelék,
tudománynak szentelte életét.
Először kutatta az akusztikát,
boldog lett, segített anyucikán.
 
Ezután már nem volt megállás soha,

van, ami örök
a látszatok mögött
csak nézem a világot szenvtelen
egyedül ülök emlékek között
legyűrnek újra, ha engedem

annyira szép volt
megannyi fényfolt
táncolva játszott a testeden
végtelen égbolt, közeli kék hold
ölelt, míg öleltél, kedvesem

Itt voltál egy picit velem,
felmelegítetted a szívem!
A mosolyod ma is magával ragad,
szemed csillogása szívemben
örökre megmarad!
Szeretlek lánggal,
szenvedéllyel,
életem tele reménnyel,
hogy szíved elérjem,
minden vágyam ez nekem!
Vágyom, hogy átölelj,
hogy a csókod a számon érezzem,
hogy hozzád símuljak érzékien,