Hajnali harmat könnyeivel búcsúzik a nyár,
az októberi ősz már belakta
a határt!
Lassan kel fel a nap, gyengül az ereje,
de talán délre felszárítja a harmatos füvön gyöngyökként szétgurult könnycseppeket!
Búcsúzik a nyár, hisz a felkelő nap fáradt sugara még ad simogató meleget,
élvezzük ki minden percét, amíg lehet,
mert korábban jön az est,

Aranyszínre festette az ősz
az erdőt,
beszívom a csodálatos friss levegőt!
Avar borítja a fák alját,
egy-egy hulló falevél a vállamra szállt!
Csodálatos színekben pompázik az őszi erdő,
hisz a fák  levelei az arany színtől,
a barnán, a sárgán át és
a bíborvörös színig izzik,
itt-ott a fák hegyén és lent az avarban.

Palotát szőttem magam köré
árvalányhajból, pókfonál selyméből,
fecskeszárny röptéből, tücsök ciriplésből,
hét torony őrizte,
tégláját harmat s hópehely ötvözte.

Életöröm töredékpercei adták belső fényét,
és távoli csillagok ragyogtak összetört tükrében,
megsokszorozódva, mintha még élnének.

engedd, hogy nézzelek,
míg szemed bogarában
lelkedre lelek,

engedd, hogy nézzelek,
míg arcvonásaid árkában
el nem tévedek,

engedd, hogy nézzelek,
míg szívembe nem véstem
minden rezdülésed.

2025. szeptember 28.

TM

Alig múlt tizennyolc,
a zubbony lógott rajta,
vézna fiú, az apja motyogta,
gyere haza, ölelte az anyja.

Vitték, kellett a katona,
üres volt a lövészárok,
árván álltak a fegyverek,
nem járták a haláltáncot.

Ment a fiú szótlanul,
por lepte be kabátját,
árok mélyén nem lelte
gyermeklelke virágát.

Szállnak a darvak,
odalett már a nyáresti fülemüledalnak.
A magasban szárnyukkal hűvös szeleket kavarnak,
az erdőt járom, s hallgatom hangját a mesélő őszi avarnak.

A mező szürke könnyeket iszik a reggeli dérből,
lelkem, mint meghasadt szív, félve néz vissza a darvakkal együtt szállva
a borús őszi égről.

vannak oly utcák
fájdalom kövezte kő -
messze kerülöm

vannak oly házak
jaj, vissza már nem várnak -
romjain virág

vannak oly szívek
a rétre táncba hívnak -
’s elmállik a kő

****************

Mi az emlékezés,
ha nem imádság?
Számvetés és hála.
Az értelem megnyílása.

Életre kel egy különös fény,
és meglátod,
mi volt az ok és a cél.

Mert minden előtt, és minden mögött,
minden alatt, és minden fölött,
ott állt az Úr, a Teremtőd.

2025. szeptember 22.

TM

Megfáradt lelkem égbe kiált,
miért a háború,
a sok kín, a sok halál.
Ily tettekre nincs bűnbocsánat,
bűnhődni kell annak, ki ilyet tett a mi világunkban!
Nem érti meg gyermeki lelkem, mi vezérli azt, ki ily gaztettre termett.
Azt hiszi, övé a világ, míg sok ártatlan ember otthona romokban áll.
Istenének
hogy számol el,

Nem kiált, és nem is suttog. 
Csak jelen van, mint egy régi emlék, 
amit nem tudsz felidézni, 
de mégis tudod, követ, mint árnyék.

A csend nem kérdez, de minden
kérdésedre halk szóval válaszol. 
Sosem mondja ki a neved, 
mégis tudja, hogy honnan származol.

Születünk és meghalunk,
levesszük régi ruhánk,
és új hangokban, új testben,
keressük az emlékek sorát.

Fényfonál köt össze mindent,
múltat, jövőt és jelent,
és a láthatatlan rendben
átutazzuk a végtelent.

A létezés szelíd kapujában van
a sok könny, mit elengedünk,
majd csillagként, ha ránk ragyog,
ott mindent megérthetünk.

Ködös őszi reggel, könnyedén,
Ködanyóka erdő rejtekén.
Tejfehéren mindent takar.
Talán egy kis csendet akar?

Könnyen libben takaróval,
Napot, felhőt altatóval.
Sárgult réten nagyot pihen.
Csörgő patak hófehéren.

Faágakon őszi levél,
nem hullna még, kegyelmet kér.
Ködanyóka megsajnálta.
Köntösével betakarta.

Kedves őszi napfény, őszi napsugár.
Rózsafán a bimbó nem feslik ki már.
Elvirágzott rózsatő későn bimbózott.
Ilyen az élet is, futnak a napok...

Jó reggelre kelve napot tervezni.
Sietős időben csodákat megélni.
Jól jön a biztatás, a reménysugár.
Őszi fák közt is van énekes madár.

Reggel csendben felébredtem,
köszöntöttem az Istenem!
Megmaradt egy álomkép,
mint ismerős, régi emlék.

Kesze-kusza úton jártam,
egyszer gyorsan rád találtam.
Úgy jöttél, mint aki ismer,
Napot hoztál tiszta fénnyel...