Tündérvölgy szívében, hol szép zöld az erdő,
lépked egy szarvas, tiszta fehér,
kecses, mint a szellő.

Szarván aranyfény, csillogó korona,
minden mozdulata varázslat,
hozzád úgy ragyog fénye oda.

Hófehér bundája, mint a friss hó télen,
szemében a bölcsesség, ott ül a rejtett mélységben.

Ha kell, bűnöd leszek, vagy meglelt reményed,
sors könyvében leszek neked majd az élet.
Álmok peremén, hol a csillagok égnek,
ott őrzöm titkait minden szép igédnek.

Ha kell, csenddé válok, mit szívedbe rejtesz,
millió emlék, mit sohase felejtesz.
Benned áramlok, mint az éltető véred,
tűz leszek benned, mi lángra gyújtja léted.

Sír a szél, zokog a felhő,
Könnye az arcodon folyik,
Bánatod sokszorosára nő!

A természet veled gyászol,
Azt súgja, ne félj az elmúlástól.
Éld át, mit szíved diktál.

A bánatot, a gyászt, a hiányt,
Mi benned van, zokogj csak,
Tudod, az élet most is veled van.

Nem baj, ha most csend van, 
ha nem tapsolt a világ.
a szíved mégis őrzi a kimondott csodát.
Másként jött az ünnep,
mint ahogy vártad rég, 
de benned él a költészet,
egy halk, szelíd emlék. 
Zsuzsa, te lámpás vagy,
ki másnak utat ad. 
A szó, amit leírsz,
egy fénylő dallam marad. 
Nem számít a zaj most,

borgőzös szőlőtőkék között
némán haldoklik a napsugár
elfonnyadt szőlőszemek mögött
a szőlőmolyok pihennek már

bódulatban épp útra keltek
a melegre vágyó madarak
akik mégis itthonra leltek
dideregve velünk maradnak

borgőzös szőlőtőkék között
víg kacagás száll az ég felé
és a puttony, a teletömött
üresen tátong estefelé

Zuhog a szomorú őszi eső,
Sír a fának a színes levele.
Nyár is elment, szép időt temetve
Itt maradtunk napsugár nélkül dideregve.

Néha csendesen kilépünk a megszokott életünkből.
Nem is önszántunkból tesszük, csak az élet kéri ezt.
A napok egymás után peregnek, rólad semmi hír.
Akik számítanak rád, és akikre te is számíthatsz,
Némán figyelik eltűnésedet.
Nem szólsz, hiszen mit is mondanál?
Az idő sodrásában szaladnak a napok.
Míg egy hétköznap délelőtt telefonod csörren.

Álmaim, vágyaim koldus sírásója lettem,
hideg földrögökkel mindent eltemettem.
Nem nő virág már ott, hol testem pihent,
csak a rothadó csend terül szét idelent.

A múlt csontujjai kaparják koporsóm,
szemembe néz a bűn, a saját torz másom.
Fagyott imák ülnek a szám szegletén,
Isten se hallja már, hova lett a békém.

temető csendje
krizantémokon könnyek -
hideg sírkövek

emlékezünk most
imáinkat suttogjuk -
nagy a veszteség

nehéz a szívünk
gyertyák sárga lángja ég -
sírva búcsúzunk

2025. október 31.

TM

A fény ma nem vakít, lágyan simogat, 
mint gyermekkéz egy rég nem látott arcot. 
A temető nem más, emlékek kertje, 
hol elfeledünk minden küzdést, harcot.

Lépteink alatt zörgő avar sóhajt, 
az idő megáll, vagy lassabban múlik. 
Gyertyát, mécsest gyújtunk, úgy emlékezünk.
Minden név mögött egy történet alszik.