Messze még a hely, hova elindulok,
Egy pillanatra balgán megtorpanok,
Gördül egy könnycsepp a szemem sarkában,
Ácsorgok a tétovaság markában.
Leszakítom a sors szirmait sorba,
Ledobom a múlt köntösét a porba,
Ott hagyom emléknek a régi helyen,
Keresni indulok, az új életem.

sír az ég
s a levelekről fel-felpattanó párát

Kárpátok bércének
igazi szépsége,
kősziklák tövében
megbúvó értéke.

Hófehér csillagarc,
havasi porcelán,
szelíden mosolygó,
ártatlan kisleány.

Szellővel táncolgat
szerelmet álmodván,
napfénynek sugara
bőrének bársonyán.

Látványa elbűvöl,
mindenki csodálja,
amikor rátalál
havasi gyopárra.

Az ember ember.
Az állat állat.
De ha az emberbe 
költözik az állat, 
akkor rettenetes,
rosszabb, mint a vadállat.

Mert képes elvenni,
azt, amiért más dolgozik,
és képes nevetni, 
miközben gúnyolódik.
Képes settenkedni,

Zengjen a dal igaz szenvedéllyel,
Harag szálljon messzire a széllel.
Költözzön a szívekbe derű és béke,
Legyen nyugodt az emberek léte. 
Aki dolgozik, annak legyen étke.
Ne legyen üres a madarak fészke.
Ragyogjon a Nap erőt adó fénye, 
Jöjjön világosság a sötétségre.
Szálljon áldás minden ember fejére,

A nap hajnalsugara
Ébresztette az alvót,
A fákat sűrű, fehér köd lepte,
Csend honol most a völgyben,
Aludt a lent, köd ült fölötte.

Tüzesen ragyog a nyári nap korongja,
Ő itt az úr, sugarait ontja,
Néma csend a pusztító melegben,
Falevél sincs, ami rebbenne,
Puszta, bármerre tekintesz,
Csend honol a tájon,
Mint, ha nem élne senki
Ezen a pusztaságon.

(Apáti Kovács Bélától) Albertótól

Béla! – Még pár napja Te vigasztaltál!
Soraiddal utat mutattál,
S elmentél szép csendesen,
Búcsút sem intettél felénk.

Meséiddel lelkünket ringattad,
Örömmel olvastuk kedves szavaidat,
Meséidben mindig győzött a jó,  a szeretet,
A rossz, és gonosz felett.

Kiült a nap az égbolt peremére,
Tűzet rakott óriás kemencébe,
Hajnal hasadt, fénylő sugárral,
Meleget ontott az eltikkadt világra.

Mennybe lépett a nagy mesélő,
hol suttog a hangosanbeszélő,
onnan tekint írásainkra,
emlékszik énekelt dalainkra.

"Somogyiban" láttam a szomorú hírt,
bennem döbbenet zuhant, mint kőszirt,
hisz tegnapelőtt még írtam neked,
majd gyászhírnél láttam arcképedet.

Átölelt a szél,
S mint gyönge falevél,
Sodródtam szédülten,

Learatták már a búzát
Egy-egy tenger még égre kiált
Elég volt már az esőből
Ragyogj te nap,jöjj fényözön!

Elhalkul a pacsirta dala
Idegené a tenger gabona
Földet nézi mi a haszna
Nem érti mit zeng a bús pacsirta

Mama mesélj nekem!
Kis unokám ezt kívánja
Mesélj, mondja édes szája
Okos szeme, mosoly arca
Meséimet kicsalogatja

S mesélek neki a katicabogárról
A méhecskéről, a kis virágról
Macikáról, a kis bárányról
Javít, mert hibázni itt nem lehet!
Már kívülről tudja meséimet.

Sötét felhők gyülekeznek
Vad ellenszelek fújnak
Fenn az égen turul jelenik
Üzenete az Úrnak
Turul madár felhő képen
Kiterjeszti szárnyát
Azt üzeni a magyar népnek
Védje meg hazáját

Nekem szent e hely!
Őseim földje,
Verejtékükkel
Rendre öntözve.

Kenyeret adott
Hálából nékik,
Ők pedig hitték,
Ezért kell élni.

Mígnem egy napon
Új világ köszönt,
S vitte, ami volt,
Odalett a föld!

Közösben minden,
- Ló háta túros -,
Munkaegységért
Kérges kéz húzott.

Egy vallomással tartozom neked.
Egy vallomás, elmondom, ha engeded.
Csak figyelj, és nézd a kék eget,
a víz fölött szépen szálló felleget.
Talán több is ez, mint a képzelet,
mit megfogni, elmondani nem lehet.

Egyre kevesebb az énekes madár
egyre több napom hallgatag alá száll
nem marad más mint a meztelen lényeg
csupán az számít mit is rejt a lélek
fülembe ólom a szememen kendő
mégis rám talál a napi teendő
ácsolt tetőmet én már le nem bontom
így is a végtelen lesz horizontom
sápadt csillag kopott bizonyítványok

Előttem az út, amelyen indulok,
messze a cél, mit magamnak kitűztem,
még egyszer megállok, hátrafordulok,
magamból a honvágyat már kiűztem.

Bakancsom még fényes jól bekötöttem,
szemembe talán a por csalt könnyeket,
de indulok hiszem, hogy jól döntöttem,
hogy itt hagyom a hegyeket, völgyeket.