van, ami örök
a látszatok mögött
csak nézem a világot szenvtelen
egyedül ülök emlékek között
legyűrnek újra, ha engedem

annyira szép volt
megannyi fényfolt
táncolva játszott a testeden
végtelen égbolt, közeli kék hold
ölelt, míg öleltél, kedvesem

Itt voltál egy picit velem,
felmelegítetted a szívem!
A mosolyod ma is magával ragad,
szemed csillogása szívemben
örökre megmarad!
Szeretlek lánggal,
szenvedéllyel,
életem tele reménnyel,
hogy szíved elérjem,
minden vágyam ez nekem!
Vágyom, hogy átölelj,
hogy a csókod a számon érezzem,
hogy hozzád símuljak érzékien,

Éreztem, hogy itt vagy,
Vállam átkaroltad.
Hirtelen fordultam,
Senkit nem találtam.

Képzeletem játszott,
Szemem ezért látott.
Hallottam lépteid,
Megálltam, nem vagy itt.

Messze jársz, távol,
Ismeretlen tájon.
Mennyország ajtaja
Előtted kitárul.

Úgy hiányzik nekem
a messzeség,
karomba venném,
s ringatnám én.
Dúdolnék neki altatódalt,
szívem a szívén boldogan nyugodna.
Hiányzik nagyon a halk gitárszó,
mely oly szép,
magyar, igaz, való.
Hiányzik a messzeség,
mely hitet ad,
nem bánt, nem aláz,
szívem, ha hozzábújik,
a boldogság vár ránk.

Megfagyott rózsaszál
dacol a faggyal,
szívében szerelem,
az fűti lelkét,
s várja a tavaszt.
Reménykedve hívja
a melengető nap
simogató sugarát,
mely elhozza neki
szíve választottját.
Még hó fedi levelét,
s hófehér szirmát,
de lelkében a
szerelem tüze lángol,
ég már.
Megolvad a hó,

Sétáltam a mennyországban,
kézenfogva, mosolyogva,
velük, kiket oly régóta vártam.
Az ég olyan volt,
mint egy végtelenbe nyíló kert,
ahol nem hervad el egyetlen virág sem,
s a csend ismerősen ölelt.
Ott nem számított az idő,
mert az időnek nincs hatalma azok felett,
akiket a szívünk egyszer igazán megszeretett.

Nem ajka ejti,
billentyűkön ver kemény ritmust koppanó szava.
Játszanál hangokkal,
de meg sem születik a beszéd dallama.

Kizökken a ritmus,
éteri hullámzást megtörő meteoritszilánkkal.
Olvasod üzenetét idegen szavak szótárával.

Lassan csatatérré válik az élet.
Győztesek, vesztesek között, harcolni félek.
Lelkem elefántcsonttoronyba zárom,
de hidd el, nem vagyok magányos,
körülvesznek dallamok, emlékek, álmok.

Azt mondják, túl zárkózott vagyok.
Nem tudják, hogy számomra
a világegyetem ez a két szoba,
néhány ember az emberiség,
ha lehet, nem megyek sehova.

Vastagra szőtt ezüstszürke felhőzet,
Neki van most dolga a szikkadt földdel.
Nem ad rést a tolakodó napfénynek,
A cseppjei most nagyobb kincset érnek.
 
Nem esik még, ilyenkor lóg a lába,
Ahogy nagyapám mondta hajdanában.
Állomásra személyvonat érkezett,
Hölgy zsebkendője zászlóként lengedez.
 

Amikor úgy érzed, szíved a porba hullt,
s rajta száz elefánt végigvonult,
nincs már erőd,
hogy felállj,
úgy érzed, eljött a végítélet már.
Már magadban beszélsz,
mert nincs ki meghallgatna,
s értelme sincs,
hogy szólj, mert csak szidás,
ordítás a jutalma.
Nincs senki, ki vigasztalna,
szíved másnak kitárni, vajh, mi haszna.

Árvának mondják, ki szüleit veszti,
özvegynek azt, ki társát temeti.
De mondd, milyen név jut annak az anyának,
ki gyermekét adta át a halálnak?

A világ szavakat ad minden veszteségre,
de nincs szó, mi békét adna anyai szívemre.
Csak állok a sírodnál, s szorítom a csendet,
a karom ölelne, de csak a kő felelhet.

Rohanunk életünk során,
nem tudjuk, mért, mi okán,
de mindenki hajszolja az életet,
s van, akit bizony ez éltet.
Én tudom, nem erre a világra
való vagyok,
tévesen kerültem ide,
erre nincs ok,
nekem ez már túl sok,
eszemnek egy nagy sokk.
Itt ember embert öl naphosszat,
légy inkább a tengerben moszat,