Csodálkozik pici Ottó,
Hová lett a homokozó.
Falevelek sárgák, barnák,
Gyönyörűen betakarták.
 
Háta mögött babakocsi,
Ide ült ő homokozni.
Mellette a játékai,
Szőrme Bodri, Brumi Maci.

Figyelj, nem tolok nagy dumát, csak vagyok egy költő,
de veled minden perc olyan, mint egy jó töltő.
Amikor látlak, a pulzusom is megugrik simán,
nem kell ide filter, se lájk a profilom falán.
Bírom, hogy nem kell megjátszanom magam nálad,
hogy a netet is kikapcsoljuk, ha átölelem a vállad.

Ha szólhatnék, szívem beszélne,
minden dobbanásodért élne.
Oly végtelen bennem a vágy,
hozzád simuljak, mint fához az ág.

Ha rám nézel, világom teljes,
a csend is dallam, szavad édes.
Minden mosolyod fénybe von,
s lelkedben örökké ott lakozom.

Olyan csend volt, mint a hajnalé,
amikor a nap megindul felfelé.
Akkor ott felébredt valami belül,
egy érzés, mi lassan megszelídül.

Két tekintet, melyben fény ragyog,
egy szív melyben vér bugyog,
szavak nélkül is mindent értenek,
mint eső a földre hullva megremeg.

Hozzám tartozol,
Mint fűhöz a harmat,
Mint naphoz a fény,
Mint fához a levél.
Hozzám tartozol,
Mint zivatarhoz
A villám,
Mint virághoz az illat,
Mint édes mosoly
A gyermek arcán.

Lelked tölgyfa, s árnyéka számomra örök menedék,
én kúszó folyondár vagyok, ki törzsed ölelve s vágyva él.
Gyökerünk a föld alatt néma csendben összeér,
hallgatom, esténként a szél koronád közt szerelmünkről suttogva mesél.

TM

Lejtős hegyoldal szerpentines útja
Hegyet átöleli, körbefutja.
Sűrű lombkorona megritkul nyomban,
Tisztást hoznak létre a vadonban.
 
Kopaszodó, öregedő fák alatt
Letört, mezítelen ágak vannak.
Színes falevél vastag almot képez,
Csillogóak az őszi napfényben.
 
Napsugara éltető a szélcsendben, 
Felüdülés ilyenkor itt veled.

Megváltozott életünkben
Minden eladó,
Csak a szeretet a szívünkben,
Amire nem kell foglaló!

Gyermeki szeretet igazi kincset ad,
Aki nem érzi, szíve szeretete kiapad.
Boldogság tölt el, ha gyermeked átölel,
A szívből jövő szeretetet soha ne feledd el!

Álom szárnyain lebeg a való lényeg. 
Tudatában remegnek a haló fények. 

Az istállóból kilépve,
lóra pattan a legényke.
A napfényben kicsit állnak,
örülnek a napsugárnak.

Mindkettőnek jó lett kedve,
elindulnak, vajon merre?
Nagykapu nyílik világra,
felgyorsul a ló futása.

Karcsú lábait úgy dobja,
hogy szikrát vet a patkója.
Lódobogás messze hallik,
az út mögöttük felporzik.