Ébred a hajnal,
bíbor az ég alja,
párától vizes a föveny,
felkel a nap,
új reményeket ad!
Nyári kéklő égbolton
fehér bárányfelhők,
virágzó rétek,
pipacsok, íriszek!
Gyermekkacaj, vidám ének,
tábortűz és szép remények!
Csodás nyári élmények,
melyek örökre bennünk élnek!
A tengerpart és a fehér homok,

Az erdő mélyén csend ül a fákon,
harmat csillan a zöldellő ágon,
a szél halkan végigsimítja,
öreg tölgy levelét finoman ringatja.

Madárdal ébred a hajnali fényben,
napfény aranyban táncol a réten,
kis patak csobogva elszalad,
viszi magával a tegnapi gondokat.

Ülök a Tisza partján elmerengve,
Elém sodródik a múlt emlékképe.
Csendesen folyt el a Tisza medrében,
Táncot járt a napsugár tükrében.

Gondolataim vele sodródtak tova,
Mily nyugodt és szeszélyes volt valaha.
Most békés, csillogó arcát mutatja,
Partjára újra épült a megszépült Szeged városa.
Emléktábla mutatja, a Tisza néha pusztító, goromba.

A falu széli út oly szép,
zöld és virágos a tájkép.
Útmentén virágok nyílnak,
tarka szirmok illatoznak.
 
A búzaföldek még zöldek,
kalászok épphogy képződnek.
A közeli templom tornya
jól lát közelre, távolra.
 
Fiatal párok sétálnak,
összebújva kacarásznak.
Talán éppen tervezgetnek,
majd vadvirágokat szednek.

Ha két szép szemed rám ragyog,
az én szívem gyorsabban dobog,
repülnék hozzád, kedvesem,
hisz én a csókodra éhezem!
Csókod íze ma is a számon ég,
ez a legszebb emlék,
mely szívemben él!
Két ölelő karodba bújva
elfelejtem, mi fájt a múltba'!
Csak a jövő számít,
egy apró boldogság,
mit két öregedő ember

Körülöttem sűrű erdő,
fái összeölelkezők,
védik egymást fagytól, széltől,
boldogok az öleléstől.
 
Erdőszéli tisztás szélén
egyedül állok út mentén,
nincsen, aki védjen engem,
párom kiszáradt mellőlem.
 
Cibálja testem fagyos szél,
jó, hogy a héjam nagyon véd,
ágaimon a hópelyhek
hozzám fagyva jól befednek.

Tudod, néha eltűnnék hirtelen,
mikor úgy érzem idebenn,
hogy körülöttem minden idegen.

Mintha köd lennék egy eltévedt reggelen,
mint ablaküvegen felejtett lélegzet,
amit letöröl az első reggeli fény,
és senki nem kérdezi, hová lettél.

Itt vagy velem minden éjszakán,
hozzád bújok, ha úgy érzem, bánt a világ,
ha fáj minden porcikám!
Megvigasztal az ölelő két karod,
az ajkamra adott mézédes csókod,
a puha érintésed,
a forró szerelmed!
Itt vagy velem, hisz úgy vágyom rád,
a jó Isten téged megáld,
minden percem egy véget nem érő sóhajtás,
egy fájó álmodás,

A múlt egy törött híd a könnyek tengere fölött,
s benne távolodó lépteid visszhangja
örökre belém költözött.
Szemed emléke, mint hajnalnak utolsó csillaga,
mely bár számomra kihuny,
lelkem egén mégis örökké ringana.

TM

Már nem kérdezem emlékeimet,
madárrá váltak,
röptük ragyog az égen,
lassan oldódnak a fényben.

Magamnál tartottam, dédelgettem,
mint ki birtokolja az időt,
és nem vettem észre,
árnyékot vetnek életemre.

Hátat fordít,
hogy ne lásd,
hogy talajt vesztett,
hogy gyenge,
mint a megtört nád.

Kudarc, fájdalom,
csalódás csordul,
gyász folyik néma arcán,
tehetetlenül,
mit száraz csendben
sokáig hordott
magában,
legbelül.

Nem vár szavakat, vigasztalást,
takarja könnyeit,
a férfi elrejti bánatát.

Arra ébredtem, hogy láttam a szomorkás szemed,
Nem volt már benne tűz, csak halovány félelem,
Ti már rég átmentetek mindenen,
Poklokat élhettél Te is ott át akkor nélkülem.

Ti már akkor rég elkészültetek mindennel,
Így is, úgy is a röpke kis időtök lejárt,
Rémült tekinteted ott feltártam utoljára,
Még a végső pillanatban is aggódhattál.