Így nem szabad ünnepelni!

Az éjszaka kinyitotta,
rejtett, fekete kapuját,
s a csillagok fénylő jelekkel
írták az égre titkos szavát.

A hold ezüstje végigfolyt
az alvó fák kérgén,
mintha lelkek járnának
a köd rejtelmes mélyén.

Valahol egy harang szólt
messzi földi toronyból,
egy falu szívéből,
egy mélyen alvó világból.

Ha messze vagy is, a közelben látlak,
ajkadon mosolyod még mindig felragyog.
Kezedet felém féltőn kitárod,
ölelésed melege betakar, megóv.

Szívedben gyermekeim is helyet kaptak,
szemedben féltés, szeretet csillant.
Játszottál, óvtál, szeretni tanítottál,
míg öreg szíved dobbant, mindig mellettünk voltál.

Beköszönt a várva várt Május,
Csupa napsugár, csupa fény.
Nyílnak a virágok
Erdőn, mezőn, kertek rejtekén.

Ketten vagyunk,
csak te meg én,
öleli testünk a csillagos ég
forró, éjpuha paplana,
a holdvilág lüktető dallama
szerelmes titkokat mesél.

Álmodozunk,
csak te meg én,
éjszaka mélykék vágymezején
szorosan egymáshoz bújva,
álmaink a telihold felé súgva,
emeljük egymást felfelé.

TM

A lányok, ha sírnak,
könnyeik gyöngyként gurulnak,
szívükben a bánat
zúgó folyóként árad.

A mosoly mögött meggyötörtek,
és csendben összetörnek,
de éneklik a fájdalom dalát,
hogy elnyomja a zokogás zaját.

Ha a sötét égre felnéznek,
jót még akkor is remélnek,
szelíd szívük törött szárnyán
főnix éled a bánatmáglyán.

Nem, már nem vagyok itt.
Már távol van a lelkem,
Szélvihar háborgó hullámain
Úszom fellegekben.

Nem, már nem vagyok itt.
Minden halott kincsem,
Elzsibbadt, szétázott vágyhamvaim
Éjsötétbe hintem.

TM

Szürke selyemfüggöny feszül szívemnek falára,
s kialszik véremben a bíborló parázs,
nem kopog ablakomon sem a hajnalnak arany sugára,
csak lassan mossa a némaság múltam,
melyben ott kesereg a gyász.

Nap éltető erejére,
Gomolyfelhők vízcseppjére
Természet frissen kivirul,
Tavaszi zsongás elindul.
 
Fák rügyei kipattannak,
Levelet csak később hoznak.
Kiskertemnek barackfája,
Rózsaszín minden virága.
 
Mintha koszorúslány lenne,
A festőt is megihlette.
Az ezernyi virág közül
Egy pár ecsetének örül.
 

A káosz mögött igenis rend van.
A szenvedés mögött is értelem.
A lüktető, égető lélekpokolban
Rózsát bont lassan a Végtelen.

Fájdalomrózsád a parázsra hull,
Bársonyként simítja talpadat,
És ahogy elindulsz váratlanul,
Új erő rajzolja arcodat.

Csillaggal hímzett takaróját
az ég magára húzta,
kigömbölyödött a hold,
ezüst fénye megkoszorúzta.

Faágak hegyén csend ült,
álmot ringatott a szellő,
messzi tájak illatával
suttogott az erdő.

Patak tükrén holdsugár
reszketett halk reménnyel,
éjjeli madár felkiáltott
titkokkal, mesékkel.

Szívedben otthonra leltem,
Mint vándor, ki célra talált.
Öröklétünk benned  kerestem,
Szerelmed gyönyörrel megkínált.

Szemedben holdfény ragyog rám,
S csillagként vezet az éjben,
Vágyunk ott nyugszik Isten asztalán,
S te hozzám hajolsz a fényben.

Krisztusfoltos házfalak,
Kopott, ócska kerítések,
Szétrepedt az aszfaltjárda,
Belefolyt az élet.

Nike cipőm széjjelszakadt,
Most kínaiban járok.
Néznek rám az utcahosszról,
A Krisztusfoltú házak.

Vándorbotom is eltörött,
Már nélküle haladtam.
Hamuba-sült pogácsámat
Réges-rég befaltam.

Kislányként még tervezgettem,
anyaságra készülődtem.
Szeretgettem játékbabát,
adtam reá csinos ruhát.
 
Megvalósult leányálmom,
boldog vagyok, van két lányom.
Sógornőmnek nem sikerült,
nem szülhet, ez már kiderült.
 
Orvos kezelte kórházban,
Inkubátorban találtak
egy kislányt, elkérte máris,