Köszönöm hogy megtaláltalak...
(Sajnos már csak emlék!)

Köszönöm a fényt, a napot,
Az augusztusi hullócsillagot,
Az érzést, hogy veled vagyok.

Köszönöm, hogy megtaláltalak,
Hogy hallom még mindig hangodat,
Veled száll a gondolat.

Csillagok között nem fúj a szél,
csak a csöndet hallhatod,
a végtelenben ragyog a fény,
és nincsenek rossz napok.

Szárnyak nélkül lehet szállni,
hangtalanul énekelni,
az univerzum dallamát
még így is felfedezni.

Nem kell lélegezni,
sem öregedni,
csak szállni a térben,
és elcsöndesedni.

Törékeny lelketek oly rég az égbe szállt,
A védtelen testeteket elégették már,
Mondataitok folyton a fülemben csengenek,
Az aggódó tekintetetek megnyugtató erejét
Visszahozni, sajnos, már többé soha nem lehet.

Ha a két szemedbe nézek, megszűnik a világ,
csak Te és Én, és nincs senki más!
A csillogó két szemed, ha rám nevet, kedvesem,
egy másik világ kapuját nyitod meg énnekem!
Elfelejtek mindent, ami volt,
pedig az életünk folt hátán folt!
Ha rám mosolyogsz,
megszűnik minden, ami fájt valaha,
Te vagy nekem a feltételek nélküli

Álmodtam egy új világot,
ahol nincsen háború,
az ember boldogan él,
és senki nem szomorú.

Azon a helyen jártam,
hol mindig süt a nap,
csak vidám dal van,
és minden gyermek kacag.

Erdők lombja lágyan suttog,
mezők zöldje hullámzik,
ablakokban szirmot bontnak
mind a színes muskátlik.

Ó, de kedvesek a hóvirágfejek,
Január közepén megjelennek.
Természet által ez így van rendelve,
Ez a hóvirágnyílás ideje.
 
Jöhet ónos eső, vihar, hó vagy fagy,
Túlélő hóvirágok maradnak.
Kiskertem sarkában őket figyelve,
Hidegtűrők, mint a sarki medve.
 
Hó a takaró, alatta alszanak,
Olvadás után szirmot bontanak.

Tartozik nekem a sors
egy egész élettel,
mert lehet, megtévedt,
és másnak nézett el.

Görbe utamon
nehezen járok,
mindig egy újabbra,
könnyebbre vágyok.

Nem érzem enyémnek,
másét éltem le,
másét rótta ki rám,
rakta kezembe.

Kérlek, hozd el végre
azt, amit kérek,
mert időm lejár,
lassan a végére érek.

Megálmodtam egy zöldellő rétet,
felette az eget, csodaszép kéket,
hosszú fűszálon hintázó szöcskét,
és a tavasz madárdalos csöndjét.

Vízen úszó tarka kacsákat,
békák hangját, ahogy vitáznak,
hajladozó karcsú nádat,
csillogó pikkelyt, sok százat.

Kikelet érkezik a friss hajnallal,
Bimbót bontanak a fák színpompával.
Körbeölelik az otthon udvarát,
Színes lombjukkal az eget takarják.

Fák alatt virágkert követi ívét,
Harmatos fű mellett mutatja színét.
Nap beleszövi fényének melegét,
Szeretet szikráit szórja szerteszét.

A szeretet meleg fényében csendben hozzád érek,  
mint hajnal a hegyekre, úgy simulok a szívedhez.  
Nem kell szó, sem ígéret, de kell, hogy halkan elégjek,  
s a rajongás, mely benned él, bennem otthonra leljen.

2026. február 18.

Lúdanyó boldog gá, gá, gá,
tojás egy sem volt záp, záp, záp,
mind kikelt sok kicsi sárga,
csodálkoznak a világra.

Jó melegen süt már a nap,
zöld fű van a talpak alatt,
hogy a begyük jól megteljen,
máris legelni kezdtek el.

De a fű még nőni akart,
tő ott maradt, kettészakadt,
hirtelen popóra estek,
új volt nekik a jelenet.