Fakéreg sóhaja száll fel a kályha mélyén,
a konyha gőze sűrű, édes felhő,
s mint régi könyv a nagyszülők ebédjén,
úgy nyílik meg a múlt, az a messze tűnő.

Az otthon most egy izzó, óvó fészek,
melyet a szeretet font gyönge szállal,
s bár kint a fagyos farkas-széllel szembe nézek,
bent minden arc mosolyog egy halk, szelíd imával.

Lét-részecském pozíciója végtelen. 
Nullaidőben száguld át az éteren. 
Mindebben ott remeg egy nemes félelem, 
Hogy nem tudom biztosan, ki vagyok.

Az igazság-irányba nézne két szemem, 
Megismerése sejtjeimnek lételem. 
Itt is feldereng a rengető félelem:
Nem tudom biztosan, miért vagyok.

Nem vihar az, mi szívünkbe vág,
nem dörgő szó, mi megváltja a világot.
A szerelem csak egy halk nesz, egy néma ág,
melyen a hajnal bontja az első virágot.

​Egy tekintet, mi a tömegben megpihen,
egy mozdulat, melyben otthonra lelsz.
Nem kérdezi senki, hogy miért és miben,
csak tudod a választ, mielőtt felelsz.

A sors viharzó, vad vizén hajóztam,
Hol sötét hullám vert az ég felé,
S magányom néma, fojtó börtönében
Nem néztem már csillagok elé.

De jöttél Te, mint halk, ezüstös hajnal,
Ki elűzi az éjnek minden bánatát,
S a szívemen, e sajgó, régi hangszeren
Felcsendülni hallottam szívem bánatát.

Gyertyafényben táncol a hideg téli éj, 
csendben közeleg a titokzatos rejtély. 
Szívekben melegszik az ünnep varázsa, 
karácsony fénye minden otthont átjár ma.

Hópihe táncot jár az ünnepi fényben, 
fényes csillag születik minden reményben. 
Szívekben dallam, fény, melegség és varázs, 
karácsony minden perce egy izzó parázs.

Hold sarlóján angyal ül,
varázspálca kezében,
csíkot rajzol az égre,
a mély fekete sötétben.

Most az idő megpihen,
nem kérdez, és nem siet,
szívek dobbanásával
új vágyakat szövöget.

Csillagfény ad reményeket,
béke marad nyomában,
holdsugár fon virágokat
angyalkának hajában.

Az asztalon finom ételek,
emlékek íze, és régi szó,
nagymama hangja visszacseng,
mint a frissen roppanó hó.

Csillag áll őrt az égen,
nem siet, csak ránk figyel,
s míg együtt vagyunk, megtanít,
hogy az idő soha nem pihen.

Ha könny csillan, ne szégyelld,
a fény is így születik,
mert a szív akkor is bátor,
ha mindent elveszít.

Nem kérdez a csend, nem sürget az idő,
a gondolatok kabátját akasztóra teszem,
és hagyom, hogy a percek
csak úgy szaladjanak velem.

A szív nem bizonyít, csak dobban,
mint egy ósdi szúette óra,
egy elfelejtett szobában,
mi rég nem volt leporolva.

A szeretet egy gyökérfonat, ami körülölel,
nem csak decemberben, hanem az év minden részében.

A szív alatt rejtőző üres, hűs verem
most még Betlehem,
hol a fény majd tiszta arannyá terem.

Mária várta a Gyermekét,
a napokat számolta.
De jött a népszámlálás ideje is,
mi lesz,  ha ott születik meg Fia?

Fedél sem lenne a fejük fölött,
az út pedig hosszú nagyon.
Názárettől Betlehemig,
reméli, nem lesz baj az úton.

Egymagam írom az élet dalát.
Egymagam sírom az éjjelem át.
Egymagam nézem a csillagokat.
Egymagam kérem a lelki vigaszt.

Egymagam dúdolok dallamokat.
Egymagam álmodom álmaimat.
Egymagam írom a csendes imát.
Angyalok röptetik fellegen át.

Azt hitted, hogy könnyen túléled,
Azt hitted, hogy már túlélted,
Közel 40 év szállt el azóta,
A járdát nézve haladsz tovább.

Az idő vészesen fogy, az emlékek kínoznak,
Ami kimaradt, már csupán egy álom maradt.
Büszkék csak oly ritkán lehettetek sajnos,
Csak a bánat és a lassan őrlő kínok kísértek titeket.

Levelet írtam az angyaloknak,
gömbölyű betűim sorban elgurultak,
hajas babát kértem, pislogót,
hogy fésülgethessem, énekeljek neki altatót.

És eljött a várva-várt pillanat!
A baba nem volt a fa alatt.
Az angyal rólam elfelejtkezett?

Tőled kaptam minden sejtemet.
Tőled kaptam minden percemet.
Köszönöm, Uram!

Szeretném boldoggá tenni az embereket!
Egyedül nem megy, csak Veled!
Járd át gondolataimat, szívemet!
Átengedem magamon Fényedet.

Tőled kaptam minden sejtemet.
Tőled kaptam minden percemet.
Köszönöm, Uram, egyszerű,
gyermeki hitemet.

A csend csak egy lélegzet,
mely megpihen a kimondott szavak között,
nem kérdez, csak ott van,
mint a fény ígérete hajnalban, a dombok fölött.

A csendben hallani a szív rezdülését,
az idő megfontolt, lassú lépteit,
benne megtanul a lélek nem félni önmagától,
és emlékezni arra, amit a zaj szétterít.

Az univerzum rezeg, és benne minden. 
Ki tudja, hány dimenzióban, hány szinten. 
Húrok játékán rajzolódik vonala, 
Zenében pendül megfeszített fonala. 

Földünk porszemei frekvencia-táncban, 
Mintázatba rendezett membránba zártan, 
Pattognak, remegnek, szikrákat teremnek. 
Részecskék telítik vákumát teremnek. 

Gyertyaláng az ablakban,
hó ír mesét az utcán,
a világ egy pillanatra
csendesebb és tisztább.

A szívekben béke ébred,
szó nélküli jókívánság,
egy mosoly, egy kézszorítás,
többet ér sok ajándéknál.

Az idő megáll ma este,
csillag fénylik az égen,
s mind együtt vagyunk
az otthoni melegségben.