A régi ház csak emlékeimben él,
ott a szél más dallamot zenél,
a kopott kapu, a vén diófa,
visszavár a törött falióra.

Lehunyom szemem, és hallgatok,
az udvaron mezítláb futkosok,
még hallom a nevetést, a régi szót,
az esti mesét, elringatót.

Volt egyszer egy őszi hajnal,
melynek fénye messze szállt,
s egy nemzet a csend mélyéből
a szabadságért talpra állt.

Lyukas zászló leng most büszkén,
három színén fény ragyog,
s minden szívben új reményként
egy szabadabb holnap dobog.

Duna őrzi léptük nyomát,
Budapest a hangjukat,
az idő sem mossa el már
bátor hősi álmukat.

Meseország színes világa
kapuját szép lassan bezárja.
Gyerekkorod gondtalan korszaka,
mint egy gyorsvonat, úgy robog tova.
Felfedeztél csodákat,
játszottál, meséltél,
mire hétéves lettél,
a világról mindent tudni szeretnél.
Beültél az iskolapadba,
tanulsz figyelni, óra alatt nem beszélni,

Az írásba most nem mélyedek,
Hétköznapi gondok emésztenek.
Felőrölnek, ledarálnak,
Morzsáim az égbe szállnak.

Menekülnék csodaföldre,
Képzeletem tengerébe.
De a habok összecsapnak,
Sivár lét mélyébe húznak.

Fulladozom, örlődöm,
Keserű napok bilincsét őrzöm.
Cellámban kuporogva várom,
Börtönöm ajtaját szélesre tárom.

Oly elvadult ez a világ,
nem számít, ki vagy, a sárba vág.
Lehetsz te költő, festő, író,
vagy bármi más,
van hogy kialvatlan a szemed,
s a hajad kóc,
az életed színpadán így is
te vagy a bohóc!
Mit hagytál magad után
e földi létben?
Jut-e neked valamilyen érdem,
vagy eltűnsz a semmiben,
mint oly sokan,

Aranyszínre festette az ősz az erdőt,
beszívom a csodálatos friss levegőt!
Avar borítja a fák alját,
egy hulló falevél a vállamra szállt!
Csodálatos színekben pompázik az
őszi erdő,
hisz a fák levelei az arany színtől,
a barnán, a sárgán át és
a bíborvörös színig izzik
itt-ott a fák hegyén
és lent az avarban.

Hajnalban egy tündér
legyint pálcájával,
s a fények sugarában
vízből száll üdén,
ezüst ruhában.
Fénynyalábok fürgék,
ködös áramlással
felébresztik a fákat,
látják is tüstént
bűvös varázsban.

2022. augusztus 29.
Kínai versforma:
10. sor. Rímképlet: ABBABABBAB
Szótagszám: 6675566755

TM

Az éjszaka végtelenjében
fáradtan csak lépkedek,
álmodtam egy jobb világot,
így most oda készülök.

Könnyű szívvel távozok,
csomag nélkül indulok,
nem kell vinnem semmit,
minden gondot itt hagyok.

A csillagok mosolyognak,
mintha sorba állnának,
a hold ezüstös fényében
új álmokkal várnának.

Még egyet táncol a hulló falevél utoljára,
az őszi széllel a tüzes tangót vígan járja.
A napsugár simogatja a sárguló faleveleket
kedvesen,
melyek a fák alatt avarként megpihennek
csendesen!
Avarágyon pihennek a lehullott színes
falevelek,
sok kis állatnak nyújtanak majd télen
búvóhelyet!
Még vadul táncol a szél,

Fekete rúzs a számon. 
De a szívem hófehér.
Egyszer szeretek igazán.
Ne kérdezd, miért.  
Egy titkot hordozok magamban. 
Isten tudja, miért. 
Egy fehér gömb. 
Egy fehér ház,
ahol megannyi emlék ölti magamra a báli ruhám!
És áttáncolom veled az éjszakát. 
Egy arany fa mögül nézek rád,
ahol láthatod a koronám.

Üresek az esték nélküled,
és várom telefont tőled,
hiányzol, ha nem vagy itt velem,
jó veled, kedvesem, ma is nekem!
Elakad a szó, a hang,
reszket a szív,
zokogva téged hív!
Hiányzik az esti beszélgetés,
az önfeledt nevetés,
a szemed csillogása,
a kezed símogatása!
Hiányzol, bevallom,
és nem is tagadom,