Ragyog a nap, Június napja
Lászlóknak van ma neve napja
Ragyog a nap, kék az ég is
Lászlókat köszöntöm én is.

Bezártad ajtódat,
Hiába csengetek!
Nem hallod?
Vagy nem akarod,
Hogy melletted legyek?

Az emberi gyarlóság, a sóvár önös érdek
Hányszor ásta sírját már ennek a népnek?!
Széthúzás, irigység - ősi magyar átok
Mely mételyez lelket, mérgez barátságot

Hosszú vándorlásom során,
hozzád értem egy éjszakán,
kopogtam házad ablakán,
csak szállást kértem csupán,

Lelkem ringatja dallamát,
mint rózsabokor bimbóját,
bontakozó szirmok illata,
ajkad selymes varázslata.

 Az
Ég nem
Kék. Szürke
Felhő esőt
Hint, szomorítót.

Neonfényben úszó Budapestet,
Aki látta kalapot emel,
Kis dalomra fentről a mennyekből,
Most már nekem senki nem felel.

Rózsakertnek illatával
ékesítem a kis szobád,
gyémánt tükör sugarával
világítom meg ablakát.

Ez csupán egy ötforintos vers:
régen ötvenfilléres lehetett volna,
de az infláció és a kereslet hiánya,
értékét a béka feneke alá tolta.

Csendesül a világ,
halkan susog a nád.
Ám, de most felhangzik
a békaszerenád.

Megállva egy pillanatig, hallgatom sóhajod
a vállamon érzem, lágyan érintő két karod.
Most nincsenek, közénk magasodó falak,
amelyek elválasztva megosztanak,

Szeretném, ha szeretnél,
Szerelmesen, rám tekintenél,
Fognád a két kis kezem,
Fülembe suttognád a nevem...

Vörösen izzik a rét
Pipacsok erdeje lepi a mezőt, s az út menti rézsűket
Vigyázz, hogy hova lépsz!
Ne bántsa lábad törékeny létüket!

Még poros vagyok, és dohos az illatom,
Szemembe tűz a nap, az még oly kemény,
Talán a friss nyári szellőt sem bírom,
A fejfámon: „feltámadni nincs remény”

Csalódtál, mert hitted,
drágakőre leltél,
mert csillant a napon
egy üvegcserép:

Esteledik... Már alkonyat festi át,
aranyozza a zöldet, szürkét...
a víz tükrét ezüsttel vonja be.