Amikor úgy érzed szíved a porba hullt,
s rajta száz elefánt végigvonúlt,
nincs már erőd,
hogy felállj,
úgy érzed eljött a végítélet már.
Már magadban beszélsz,
mert nincs ki meghallgatna,
s értelme sincs,
hogy szólj, mert csak szídás,
ordítás a jutalma.
Nincs senki ki vigasztalna,
szíved másnak kitárni vajh mi haszna.

Árvának mondják, ki szüleit veszti,
özvegynek azt, ki társát temeti.
De mondd, milyen név jut annak az anyának,
ki gyermekét adta át a halálnak?

A világ szavakat ad minden veszteségre,
de nincs szó, mi békét adna anyai szívemre.
Csak állok a sírodnál, s szorítom a csendet,
a karom ölelne, de csak a kő felelhet.

Rohanunk életünk során,
nem tudjuk, mért, mi okán,
de mindenki hajszolja az életet,
s van, akit bizony ez éltet.
Én tudom, nem erre a világra
való vagyok,
tévesen kerültem ide,
erre nincs ok,
nekem ez már túl sok,
eszemnek egy nagy sokk.
Itt ember embert öl naphosszat,
légy inkább a tengerben moszat,

Beleégtél a szívembe,
feledni én nem tudlak,
míg az égen bárányfelhők
szép sorban elsuhannak,
addig szívem azt üzeni már,
hogy téged egyre vár és vár.
A kék ég alján egy szürke fodros felhőből
égnek könnye alászáll,
őszi avar száz színén az esővíz cseppje
ezüstösen csillog ám.
Könnyeim az esővízzel keveredve hullanak,

Jön az este,
lassan sötétedik az ég,
lehül a levegő,
tudjuk, ősz van még.
Túl, messze a hegyeken
vörösen izzik az ég alja,
a fák lombja lassan aláhull,
és a talajt betakarja.
Levetik lombruháikat
lassan a fák,
vacogva kapaszkodnak
egymásba már!
Az ősz átfesti szinte
egy éjjel a tájat,

Sírok között járkálok,
szeretteimet keresem,
olvasgatom a feliratokat,
elmerengek a neveken.

Az itt pihenőket
mind ismertem,
fiatalokat, öregeket,
mert köztük élhettem.

Tudom, ki volt beteg,
vagy baleset érte,
kinek volt a felesége,
vagy ki volt a férje.

A nap szórja arany fényét,
földnek nyújtja lágy melegét.
Ragyog minden teremtményre,
minden rossztól óvja féltve.
 
Benne lévő szeretetét
megérzi egy szobor tenyér.
Gyermeke álmodik benne,
olyan, mintha enyém lenne.
 
Szeretetem oly végtelen,
hordom én is tenyeremben.
Óvom, védem lépéseit,
imádja ő is szüleit.

És eljött ez a reggel,
szíved már többé nem ver.
Feladtad a reményt,
életed véget ért.
Hirtelen zuhant ránk,
pedig tudtuk, szenvedsz már.
A sorban nem te jöttél,
mondd, előre minek siettél?
Te a kisöcsém vagy,
engem le nem hagyhatsz!
Mégis ma megtetted,
földi életed rövid lett.
Remélni akarom én,

Időről-időre, sokszor a tükör előtt időzve
Oly sokszor álltam én. 
Vajon ki lehetek én? 
Az emberek miért nem látnak, ki vagyok én?
Miért e sok teher, amit a vállaimon cipelek?
Kinek és miért?
Kérdéseimre sokáig választ nem kaptam.
Mi Atyánk, Mi Anyánk, 
Jól tudják, miért.
Válaszom ezen sorok között él.

Nehéz kövek hullnak. 
Mégis szólít egy hang, mely védelmez,
világosít, vezet és  irányít engem. 
Egy Angyal. 
Aki a Szeretet által kísér utamon. 
Ez a kiváltság nem csak engem illet, 
hanem minden lelket, aki keresi a szépet! 
Egy Angyal! 
Aki Földi utunkon velünk lépked!

TM

Kell az puha leheletfinom ölelés,
pár lágy, kedves szó,
egy édes csók, cuppanó,
boldogító, bódító!
Kell az összebújás,
a halk suttogás,
az érzéki simogatás.
Kell a vidámság, a kacagás,
a gondtalan kéz a kézben fogva
sétálás.
Kell, hogy boldogok legyünk,
hogy bánatunkat, fájdalmunkat
feledjük, hogy feltételek nélkül

álmodoztam megint
elfogott a vágy
hosszú volt az éjjel
forró volt az ágy

karodban tartottál
ránk borult az éj
fénybe borult szobánk
elöntött a kéj...

Foglyok vagyunk mindannyian,
Ilyen-olyan sorsaink foglyai,
Kinek, mi jutott, mi adatott,
Azt kaphatta, azt hordozhatja.

Próbálunk folyton kitörni,
Nemesebb és szebb utakra térni,
Az ítélet elől mégsem tudunk
Sehová sem elbújni, elmenekülni.