Csendes korai indulás volt,
nyugodt hullámokkal,
a kicsi hajón kíváncsi,
álmos utasokkal.

Pár óra és a szél
vad táncba kezdett,
az emberek még nem tudták,
ez csak a kezdet.

Reménykedtek mindenben,
életüket féltve,
kapitányra figyeltek,
hogy megoldás kéne.

Az istállóból kilépve
lóra pattan a legényke.
A napfényben kicsit állnak,
örülnek a napsugárnak.

Mindkettőnek jó lett kedve,
elindulnak, vajon merre?
Nagykapu nyílik világra,
felgyorsul a ló futása.

Karcsú lábait úgy dobja,
hogy szikrát vet a patkója.
Lódobogás messze hallik,
az út mögöttük felporzik.

Ha jössz,
én várlak.
Ha ölelsz,
boldogságra lelsz.
Ha csókolsz,
visszacsókollak ezerszer.
Ha adsz,
én is adok
szerelmet, valót.
Ha írsz,
én is írok
verset búzavirágról pipacsról,
szerelemről, boldogságról.
Ha színekbe rejtett a gondolatod,
én megfestem vásznon
e szép világot.
Bár izzik a lég,

Forró az idei nyár,
a hőség rekkenő,
esőért kiàlt a rét, a legelő.
Kiszárad a réten a fű,
a sok szép virág,
a legelőn a lucerna és
minden élőlény esőért kiállt!
Sárgul az erdők lombja,
szomjasak a vadak,
kiszáradt a csörgedező kis patak!
Kérges, repedezett a föld,
esőért esedezik a föld!

Kis tó tükrében úszó felhők,
tikkasztó hőségben remeg a levegő,
végtelenbe szaladó langyos szél,
kertben a tücsök is csak este jön elő.

Vízben hűvöset kereső emberek,
parton lángos illata száll,
boldogan nyaraló gyermekek,
kinek hosszú, kinek rövid a nyár.

Szívem, lelkem örül nekem,
ősöm génjét továbbviszem.
Kedves férjemet imádom,
közös kisbabánkat várom.

Elkezdtük már találgatni,
kire fog hasonlítani,
úgy gondoljuk, már eldöntve,
biztosan majd mindkettőnkre.

Elkészítve szobácskája,
apa állította ágya,
ruhácskáját én horgoltam,
játékait sorba raktam.

Ha újra megszületnék, csak az erdő csendje lennék,
Édesanyám mellől én soha el nem mennék,
csak ülnék harmatcseppként az öreg tölgy levelén,
s minden hajnalban ott ragyognék Édesanyám kezén.

Gyermeki lét, unoka,
Véges élet, nagymama.
Szabadság és nyári szünet,
Együtt öröm megélni ezt.
Csillogó szemmel követ,
A meséket nem unja meg.
Megjegyzi és neveti,
Mikor a szót nem ismeri.
Kíváncsi és isteni,
A csodát kívül-belül keresi.
Mama annyit ígérhet,
A csodákban, amíg tud, részt vesz.

Földgömbünk gyönyörű, kerek a világunk,
Mit látunk belőle, attól függ, hol állunk.
Itt fenn a hegycsúcsa felhők közé nyúlik,
Lenn a vadvíz köveket sodorva ömlik.

Ember a kőhídon talál menedéket,
Onnan szemléli a földi jelenséget.
Természet ereje okozott változást,
Árnyékra a napsütés hozott megnyugvást.

2017. április 30.

Kedvenc bárunk homályában,
mikor megszólal a zene,
varázslatos ám csodásan
érintésünk e percekben.

Mámorító percnek élve
önfeledten lelassulunk,
egymás testét átölelve
már csókolózva táncolunk.

A szeretet áramlása
telíti meg a testünket,
lábainknak táncmozgása
csak kísérője szívünknek.

Barikádokon karomban
Tarthattam kicsiny testedet,
Részese voltál napomban,
Ápolgathattam lelkedet.

Útjainkon kézen fogva
Ballagtunk rideg erdőkben,
Gondjaink előttünk tolva,
Jövőnket látva felhőkben.

Ahol szelídek a dombok,
ott áldottak a kövek,
a szőlőhegy napfényt őriz,
és ez a fény hazáig követ.

Kis falu bújik meg a tájban,
ködben ringó harangszó,
fehér falú házak, öreg kapuk,
őrzik a múltat, mint régi napló.

Közöttük járó vándor,
szél simít a földeken,
mintha emléket keresne,
bokrok közt a völgyeken.

Az idő elsodor neveket, éveket,
kifakulnak régi fényképek,
de mi marad végül utánunk,
ha már mindenből kiszálltunk?

Nem a ház, melyet felépítettünk,
nem a pénz, amit gyűjtögettünk,
csak a könny, mit letöröltünk,
mielőtt még útra keltünk.

Szeretsz-e? Kérdezed,
válaszom igen, felelek.

Elhiszed, figyellek,
tagadni nem lehet.

Édes vagy te nekem,
míg keserű gyógyszerem.

Boldogan megiszom,
bánatom most elhagyom.

Reményem felcsillan,
gyógyulás közel van.

Félelem nélkül,
muzsika hangja csendül.

Szívem dallamára
lelkünk táncra perdül.

Kavargatom kávémat, visszacseppen,
kiskanalam belemerem.
Nézem, ahogyan az aranybarna, csöppnyi tóban
kacag, fürdik a Nap, meg-megcsillan.
Bögrém oldalán a festett hóemberek megolvadnak,
és kék bogyókat csipegetnek a madarak.

Elmerengek.

Távozzon tőlem a külvilág,
csak a te szavadra figyelek, mert igazak, szívből szólnak…