Másoknak
Nem egy nép szenvedésére
Hanem a szenvedésének
Eredményeire fáj a foga
Sajnos így van ez
Hazán belül is egyeseknél
Hatalomért falkásodva
Jogot formálnak
S el is veszik a másokét
A szorgalmas népre
Dupla tehet ró
S hol sok lesz a hernyó
Hamar elfogy az eperlevél
Így alakul ki hogy a honért

Napsugár a világ
Abban az én hazám
Csak egy kis gyertyaláng
Bizony néha elvakít
A megannyi mennyei fény
Észre sem vesszük
A pislogó szenvedést
A hervadó halvány fény
Vágya pedig semmi más
Egy kis szeretet szellő
Egy kis ölelő lehelet
Hogy új erőre kapva
Tovább éltesse népét
Egy nép léte küzdése

Erdő volt az ő világa,
élete és boldogsága.
Ismert minden fát és bokrot,
szarvast, őzet, mókust, borzot.

Ismert minden madárhangot.
Nem óhajtott pénzt és rangot
Kutyája mindig mellette;
hű barátjaként követte.

Kísérte őt jégen, fagyon.
Hűséges társ volt ő nagyon.
Sok kalandot értek ketten:
Néha rókát értek tetten,

Emeli a lábát az örök változó,
egyet lassan lép majd kissé várakozó,
a fűz ágon szinte észrevehetetlen,
még egyet lép bólogató leveleken.
Ám vadász óvatos, oly lassú mozdulat,
tegez vesszővel telt, így ajzza a nyilat,
feszül az ideg és röppen a nyílvessző,
megvan a suta nyugtázta az elejtő.
De a fűz ágakon semmi nem változik,

Boldogság az aggódással keveredett,
mikor szívük alatt hordták a gyermeket,
várakozás hetei, hónapjai teltek,
amit könnyebben vagy nehezen viseltek.

Édesanyák Anyukák csak kacagjatok,
tiétek a Föld a Nap a csillagok,
aranyló búzamező friss kenyér illata,
baba gőgicsélés gyermek hívó szava.

Bulcsú mögött az a híres verhetetlen sereg,
Európa lángol, sír, a félelemtől remeg,
de Ő csak a győztesek nyugalmával int,
ki ellenség, most előtte térdre borul mind.

Utamon oly szép emlékek kísértek:
Vad szerelmek velük édes csókok,
vörös rózsáktól illatozó kertek, 
hol az angyaloknak boldogságot szórok.

Szellő szárnyán száll az éj
Alig hunyorog a csillagos ég
Ajkam már nem érinti ajkadat
Mégis érzem annak bilincsét

Ketten a Hold édes mezejében
Álmodoztunk együtt kékben
A boldogság lengén ránk borult
Ó az éj egy pillanatra megvakult

Csak a természetes hajad volt
Én kerestem a loknikat
Ragyogtak a pilláid
Én mégis a fekete festéket
Kerestem hosszan
Ragyogott az arcod
Természetes fénye
Én mégis a púder
Hússzínét vágytam
Észre sem vettem mámoros
Természetes ívét
Mert kerestem a rúzs
Csábító piros színét
Elsiklott a szemem

/Apák napjára: Erdős György/

A mi jó apánk, küzdött, harcolt értünk
Megmaradjon a mi nemzetségünk!
Gyermekeit két karjába zárta
Boldogan ölelte minden unokája

A mi jó apánk, ha most élne
Bizony el lenne keseredve!
Nem ily jövőt képzelt el nekünk!
Bízott Istenben, s kivirágzik nemzetünk!

/Dunai tragédia emlékére-/

Mint a” Hableány” a Duna mélyéből
Lassan, szépen felemelkedett
Nagy Duna gyors  sodrásából
Csendben, fájó szívvel  emlékezek

Nagy fehér papírlapokból áll az egész életünk,
de gyűjtjük naponta, mivel mégis ékeskedhetünk,
teleírjuk gondolatban, netán naplót vezetünk,
sok kis fekete foltokat néha elcsepegtetünk.

Emlékszel a sok csodára, észre sem vetted,
amikor gólya kéményre szállt hessegetted,
vagy fehér galamb törölközőn tojást hagyott,
mikor asztallap repedve durrant egy nagyot.

Addig adj, amíg van kinek!
Egy ölelést, hogy érezzenek,
így lássák meg boldogságodat,
hogy ölelésük boldogságot ad!

Addig adj, amíg van kinek!
Egy mosolyt, hogy felejtsenek,
szemed tükrében mosolyogjanak,
elfedve a könnyet, így ragyogjanak!

Varázslat él titokban rejlő kalandok hátán,

Azt hiszed ott vagy
A jóba csak úgy bedobnak
Nem olyan egyszerű
Mint a kékszemű búzavirág
Az is meg kell teremteni
Mert a boldogság völgye
Nem a hegycsúcsokról
Lemosott aprított szeretet
Itt nekünk kell a völgyet
Megteremteni
Azaz a sziklákat kell
Hegyekké emelni
Szeretetvölgyet így teremteni

A szívemen kívül
Nem létezhetsz már
Itt a helyed nálam
Itt a boldogság
Átöleltek szenvedéllyel
Mint a beton megkötöttem
Úgy maradtam nappal s éjjel
Álmatlan éjem végre
Betonba öntött véled
Igy maradok előtted
Örökké térdre esve
Szerelemgyolcsba kötve
A küzdés percei
Ím boldogsággá lettek