Vigyázzunk a Magyar Szent Koronánkra!

Vigyázzunk Szent Koronánkra!
Szent István ránk hagyta!
Szűzanyának országunk felajánlotta
Méltók legyünk e nemes ajándékra!

Vigyázzunk a magyar Szent Koronánkra!
Vigyázzunk drága nemzetünkre, hazánkra!
Fogjunk össze,s legyen béke!
Imát mondjunk az egységre!

(akrosztichon elöl le-, végén föl)
 
Tejút fényét átölelnénK,
Űrbe létrán mennénk felÉ.
Zengőn fújnánk a trombitáT,
István király meghallanÁ.
Jönne felénk, van-e nagy baJ,

Mikor a vázában elszárad a virág,
Nincs, ki öntözze, vizet ád.
Mikor a kapu nyitva marad,
Nem zárja be senki utánad.

Mikor a kert vadvirágot terem,
Nincs, ki kapálja, ültessen.
Mikor a madarak fészket raknak az ablakba,
Elveszik az egykor megélt ember álma.

A szerelem nem megérkezik.
Egyszer csak ott találod,
mint a reggeli fényt az ablakon,
s nem kér engedélyt,
mégis mindent más színre fest.

Van, hogy hangtalan.
Egy kéz, mi nem enged el.
Egy tekintet, amelyben
a kimondatlan szavak is otthonra lelnek.

"Szép virág a rózsa, hát még a bimbója,"
májusi hajnalon harmatcsepp ragyogja.
Amikor nyílni kezd, sorban legurulnak,
s várják nap sugarát egymásra borulva.

Mint az a lányka, ki szerelemre érik,
bűbájos érzelmek jönnek, megigézik.
Amint a napsugár nyitja a szirmokat,
Ámor nyila repül, s a lánynak csókot ad.

Hajlik a búzamező,
Gyenge szellő fújja.
Sárga tengert
Pipacs és szarkaláb tarkítja.

Tábla szélén búzavirág nyílik,
Érlelő napsugár kalászba bújik.
Érjél búzatenger, legyen bő termésed,
Parasztember munkáját te koronázd meg.

Északról jött, torkon ragadott,
minden porcikámba fájdalmat korbácsolt,
szememben a könny megfagyott,
szívembe dermedt csendet hasított.

Keletről reménnyel szállt felém,
virágszirmokat pergetett elém,
reményzöld madarak cikk-cakkban repültek,
a hajnali felhők súgva énekeltek.

Olyan vagy nekem,
mint egy látomás,
egy szerelmes, édes álmodás.
Olyan vagy nekem,
mint az esőcsepp,
mely az arcomról a keblemre pereg.
Olyan vagy nekem,
mint a nyári szellő,
mely lágyan, puhán körbeölel.
Olyan vagy nekem,
mint az édes szőlő,
mely ízével elvarázsol.
Olyan vagy nekem,
mint hajnali égbolt,

Egyszer én is voltam ifjú és titán...
Táncot jártam a gerendán,
Futottam a széllel versenyezve,
Kacagtam a naptól, boldog volt a lelkem.

Dolgoztam sokat, vidám lélekkel,
Aratáskor versenyeztem az idősebbekkel.
Tiszteletet azt mindig megadtam nekik,
Mert bennük volt a tudás és a hit.

Tegnap még sok tervem volt mára,
mára úgy múlt el, mintha sosem lett volna.

Az órák úgy telnek reggel óta,
mintha egy perc nem hatvan másodperc volna.

Lassan pereg az idő, tettre nem csábít,
képzeletem egyedül, ami most számít.

A föld is lassul, lusta és nem mozdul,
szökőmásodperc kell ide, hogy valami induljon.

Most érik a finom kék szilva,
vettem is a piacon kapva-kapva,
a két kezem válogatta,
lekvárt főzök belőle ma!
Finom ízű, lében gazdag,
édes, mint a méz,
ebből lesz majd télen
finom édesség!
Sűrű lekvár lett belőle,
ízlik neki minden cseppje!
Üvegekbe raktam szépen,
most már mind a dunsztban pihen!

Végre eleredt az eső,
az éltető!
Augusztus van, és rég
esett már az eső,
kiszáradt az erdő, a mező!
Odalett a termés,
minden elszáradt,
az emberek esőért imádkoznak!
Esik az áztató záporeső,
a növények mohón isszák
az éltető nedűt!
Lemossa a port a fák, bokrok,
virágok leveleiről,
az utcák kövezetéről,

Cselekedni népemért, 
szolgálni hazámat,
saját érdekért

Madár száll a távolban,
szárnya alatt dalol a szél,
a hegyek fölött, felhők között
messze hívja a távoli ég.

Repül egyre feljebb,
hol a nap sugara fénylik,
lent a föld csak apró pont,
fenn a kékség végtelene nyílik.

Szabad madár, merre szállsz,
milyen tájat láthatsz,
viszed a szél üzenetét,
és visszahozod, ha várnak?

Aranyló búza kalásza,
jövő kenyerünk záloga,
augusztus idusa,
malmok áldása!

Új kenyér ünnepe,
fontos eledele,
népünk erénye,
holnapunk reménye!

Búzából lisztet,
lisztből kenyeret,
kenyérből étket,
étekből lesz az élet!

Új kenyér ünnepe,
kenyér megszentelése,
kenyér megszelése
népünk büszkesége!