Fehér gyapjú leng a bükkök sudarán,
megpihen a csend az erdő udvarán.
Nem zizeg a levél, nem suttog a cserje,
fagyott kristály hull a tölgyeket ölelve.

Zúzmarás indák közt a fény is eltéved,
mikor tél keze ezüst fonállal varrja át a létet.
Minden gally egy csillámló s néma ígéret,
melybe a dermedés mély álmot éget.

Szívem, lelkem örül nekem,
Ősöm génjét továbbviszem,
kedves férjemet imádom,
közös kisbabánkat várom.
 
Elkezdtük már találgatni,
kire fog hasonlítani,
úgy gondoljuk, már eldöntve,
biztosan majd mindkettőnkre.
 
Elkészítve szobácskája,
apa állította ágya,
ruhácskáját én horgoltam,
játékait sorba raktam.
 

Ha vendégek jönnek,
felvesszük a szép ruhát,
ünnepi abrosz az asztalon,
és csillogó kristálypohár.

Finom ételek illatoznak,
jóízű a beszélgetés,
szeretettel teli tálak,
sok mindenre emlékezés.

Végül jön a búcsúzás,
indulni készülnek,
a kristálypoharak
helyükre kerülnek.

A tópart látványa, mint a mesében,
olyan csodálatos, felemelő.
Bézs színű fák színükkel tükröződnek,
áll a levegő, alszik a szellő.

Naptár ugyan jelzi, itt van már az ősz,
vénasszonyok nyara, nyit iskola.
De azúrkék szín úszik vízen, égen,
maradjon még így, szeretik sokan.

A remény nem harsány, nem követel semmit,
csak ül a néma csendben, mint egy ősi fény.
Nem ígér könnyű utat, biztos holnapot,
de megmutatja, van tovább - s ennyi elég.

Remény ott születik, ahol a lélek fáradt,
ahol a múlt még sajog, de már nem köt gúzsba.
Egyetlen pislákoló szikra a sötétben,
mely kiutat mutat, s a fényt neked meggyújtja...

Egy csésze csend ül az asztalon,
benne a reggel lassan kihűl,
az ablaknál áll egy gondolat,
se jó, se rossz, csak figyel, belül.

Az idő ma mezítláb jár,
nem kérdez, nem siet,
hirtelen elég lesz ennyi is,
ez itt egy álomsziget.

Valamikor réges-régen
úgy történt,  mint a mesében,
holdvilágos kéjes este,
vacsorát kerestünk lesben.
 
Rátaláltunk a zsákmányra,
jutottunk nagy mohóságra,
egyik melegében ette,
másik mohón rohant vele.
 
Jóska magasról lepottyant,
ránk ijesztett, földre roskadt,
Toncsi meg úgy eltévelygett,

A lét nemes filharmónia, gyönyörű. 
Zafír szólamokkal hintázhatom benne. 
Olyan nyugtalan-sűrű volna és szörnyű, 
Ha megnyugvó vége sohasem lehetne. 

Őrült hullámzás vidám élménye ilyen
Pörgés, sürgés, forgás. Megunhatatlanként
Pózol a butácska, és gyermeki szíven, 
De ha örök volna, elnyelne katlanként. 

Viharoknak közepén menedékemhez
Szaladok. Hozzásimul jelenlétemhez. 
Nyugodt elmém tapasztalatot értelmez. 
Feltárul, mily messze jár a cél. 

Ecsetem festékét vásznomra leheli. 
Sötét mélységéből egébe emeli. 
Szépsége érzésem tévútra tereli. 
Katarzis íze nem végállomás. 

Hideg téli éjszakán
mindenkit betakar
az éj sötétje már,
ő senkit nem vár.
Csak a hó világít fehéren,
mint egy fehér vászonlepel,
a hideg fagyos éjszaka
mindent elnyel!
Köd ereszkedik a tájra,
alig látni, mit rejt a ködpára!
Imát mondok minden emberért,
akit a hideg kint ért!
Január közepe van ma,

Fejemben még szöszmötölnek félszavak,
szendergő pilláim mögött
elmélázva nyújtózkodik az idő,
és oly messze hív.
A távolban egy rozoga fahíd.
Fölötte titokzatos fekete felhő,
sebesen közelít,
futnék előle, de lábamban nincs erő,
a felhő már a földön szalad,
egy sötét emberalak,
valamit pusmog, kiáltanék,

Hallgatom szavak záporát, belül csendem megfeszül.
Hallgatom hamis hangodat, csendem hátat fordít, nem figyel.
Hallgatom, mily fontos vagy, csendem a küszöbre most leül.
Hallgatom távozó léptedet, csendem megnyugszik, elszenderül.

2026. január 11.

TM

Van ennek már sok-sok éve,
gyermekkorom szép emléke.
Az őszi napsugár immár
megérlelte kukoricánk.

Csövét törni kézzel kellett,
Földön bab és tök volt vetve.
Ökrös szekér hazahozta,
megérkeztünk, szólt a nóta.

Udvar közepére öntve
egy nagy halom lett belőle.
Körbeülve fosztogattunk,
Közben vígan dalolásztunk.