575575

Emberek állnak, szélben a támfal előtt.
Ott állok én is, messziről jövök.
Várom a besorolást. Ügyetlen körök,

zörgő levelek, szélölelésben, körbe
szaladó álmok. Csillag milliárd,  
reggeli fényben, pára a leveleken.

Ma ünnepeljük elmúlt születésnapom
a nyolcvanadik. S milyen hirtelen
elrepült ütődés, fény. Emlék takarok

Ez a közönséges ember kora,
a világot épp felzabálja.
Közönséges vak álma, nyelt bora,
közönséges élete párja.
Közönségesen böffent tömzs szája –
persze ez a legszentebb sóhaj!
Dögöljön meg, aki különb nála –
ilyen egy közönséges óhaj…

Nem csoszog a járdán,
nem jár át a kis boltba,
az ebédfutárt sem várja,
vagy ülne padra hébe-hóba.

Érződik még nyár az őszben,
érződik az irgalom,
lassan csordul nyál a ködben,

Megnyugodnék,
de most már késő:
szívem fejti
egy rozsdás véső,
vérmadarak –
hulló forgácsok,
apám fogja
a kalapácsot…

2018. 10. 13. Cs.T.

Nézz szét a réten...millió virág...

Gyönyörű az érzés, felemel, tűzben éget,
s villámként bizsergek, ha hozzád érek.
Csak szárnyalj, s én úgy repülök veled,
hogy fönt minden tollam fodrozza az eget!

Mellettem ülnek boldog perceim,
nevetve flörtölnek velem,
hatvan éves lettem.
Az idő előttem halad,
egy hatost fest a porba
a gondolat,
egy nullát ír melléje a kéz,
kerek hatvan év.
Súllya a vállamon,
léptei a múltnak küszöbén,
és mind enyém.
Szép tavaszok, s még szebb nyarak,

Mindenki talpig
kék-feketében,
menyasszony gyászol,
két szeme ében,
menyasszony táncol,
szénpor a könnye,
kilesni végzet,
vér hull a ködbe.
Olaj a tűzön,
én beleégek,
özvegyek ők mind:
szép feleségek…

Gagyi
           vagy világ: ócska, vak hóbort.
Agyi

Várunk ERŐSS hittel, KISS szerencsére:
talán visszaadja még Őket a Hegy.
Ismerősként  a hátán araszoltak
az égre – bennük alázat, benne kegy…

Bátran dicsérd azt,
ki érdemet szolgáltat
e nemes szóra.

Barcs 2018. szeptember 9.

Hajnali ködben álmosan kel fel a nap
Tüzes fénye elűzi a homályt
Fényesen fürdik a tó tükrében
De nem látom arcod a tó túlsó oldalán

Hiába kereslek, hiába várlak
Minden oly reménytelen
Szívem fájdalma nem múlik
Ó én édes testvérem

A harmattal mosakodom reggel,
megtörölközöm a felhőkkel.
A kávéfőzőm rekedten hörög,
a mánia, rossz szokás már örök.

Hol megfagyok, hol a nap tüzében égek
bár a törött üvegek közt óvatosan lépek,
és lassan a haladok a végzetem felé,
míg utam véres lábnyomom, ha élteté.