A művészi képzelet
alkotott egy kavicsképet.
Kavics fiú és a leány
szerelme már nem talány.
Boldogan ölelkeznek,
nászutukra készülődnek.
Ajándékba kapott jeggyel
várja őket hajó, tenger.
Látnak is ott sok csodát,
türkiszkék az egész világ.
Egybeforr az ég és tenger,
nap szikrája úszik ezzel.

Orchideák, csodaszép virágok,
sok szép fáját megvásárolhatod!
Sokféle színben kapható,
mindegyik számomra oly megkapó!
Hófehér szirma, mint a porcelán,
nem is láttál szebbet talán!
Van gyönyörű szépséges rózsaszín,
amely hívogat,
vigyél engem haza, bimbóm
neked még sok örömet adhat!
Van sárga, kék, lila

Vágyom,
hogy halljam a hangodat,
vágyom,
hogy lássalak!
Egyszerűen minden percben
hiányzol, kedvesem!
Vágyom,
hogy este érezzem az ölelésed,
vágyom,
hogy halljam a szívverésed!
Egyszerűen hiányzol
minden percben, kedvesem!
Vágyom,
hogy ízleljem a csókod,
vágyom,
hogy érezd a csókom!

Az ősz rozsdás kulccsal zárja a nyarat,
s az ég ködös ablakán már csak álmos fény marad.
Szarvasbőgés dördül éjjel a völgyek felett,
mint távoli harangszó, mely felettünk időt temet.

Olyan jó álmodni veled,
ahogy a két karod forrón átölel,
érezni az érintésed,
melybe a testem, lelkem beleremeg!
Olyan jó álmodni veled,
érezni a tested melegét,
a vágyak ébredését.
Olyan jó álmodni veled,
àlmomban mindenem a tied,
oly boldog vagyok veled!
Álmodni veled jó nagyon,
édes csókod nem fogy el,

Az emlékek poros padlására léptem,
A felfelé vezető lépcső nyikorgott.
Reméltem, a múltban ott lapul
A történet, mely kacajra gyújt.

A polcon hevertek, porosan várakozva
Események, történetek, akár régi lemezek,
De jókedvet, humort egyik sem rejteget.

Összehajolnak a szeptemberi lombok,
milliónyi levelük meghitten suttog,
egynyári életük kalandokról mesél,
pedig az elmúlásról szól a szél.

Tihany békésen elhever, övé a tó,
domború hátán sétál az alkony, oly biztató,
nyújtózik hullámok lágy ölelésében,
az Apátság imára hív, aranyló fényben.

Leírom, amit nem mondhatok,
a mosoly mögé rejtett bánatot,
a papíron csendben sorakoznak,
gondolatok kavarognak, sokasodnak.

A sorok között ott van a tegnap,
egy félbehagyott, régi mondat,
mit kimondani sosem mertem,
ott reszket minden betűjében.

Egy pillanatra visszatért a múlt,
ott álltam egy rég eltűnt helyen,
hol a falak csak bennem léteztek,
és az idő már átlépett a küszöbön.

Ismerős volt még a levegő is,
régi nyár pora ült a vállamon,
hangokat hallottam, rég elnémultakat,
és arcokat láttam a házfalon.

Álom és valóság,
vajon hol a határ?
Álmodtam egy szép világot,
bárányfelhőt, illatos virágot,
fehér galamb kezemre szállt,
háborgó lelkem békére talált!
Hegyeken, völgyeken,
vad tengereken,
életünk során keresztünk vittük
rendíthetetlen!
Álom és valóság,
oly keskeny a határ,
néha nem is tudjuk a különbséget

Vidám dolgokról nincs mit mondanom,
Arcomon könnycsepp csordul, gondolom.
Szomorú érzés, fájdalom, lelkemen
Súlyos bilincsként hurcolom.
József Attila jut eszembe, keserű
Sorsát cipelve, fejét ritkán felemelve.
Gondűző élmény remélvén ajtómon belép,
Keresvén szívem rejtekét, faltörőkosként
Szétvervén a páncélt, mit az évek

Asztalomon nyílt egy régi könyv,
lapjain fény, s némi könny,
arany betűiben álom reszketett,
s csendjéből száz csillag született.

Minden sora egy titkos ösvény,
hol a remény nem vendég, hanem törvény,
s ha könny borul néha majd a szívre,
egy új hajnal átírja azt szépre.

Bíborfénnyel jött a reggel,
a nap sugara is most kel!
Már nem égeti bőrünket,
inkább simogat a fénye minket!
Enyhe szél játszik a lombok között,
az ősz hozzánk beköltözött!
Egy éjszaka alatt ecsetjével
átfestette az ősz a tájat,
száz szín kelt új életre,
és így csodás ez a varázslat!
Szemünk gyönyörködik