Minden nap egy élet,
ébredünk, elalszunk.
            Amit e kettő között teszünk,
            érzünk és gondolunk,
            az az életünk,
            az a sorsunk.

Mondd, a percek kihívására hogyan felelsz,
amikor öröm ér, vagy vállad nyomja a kereszt?

Hol van, hol nincs,
önmagában nem találod,
ha bejárod a világot,
mindenhova követ téged,
olyan, mint a sötét éned,

ha fényt gyújtasz a szívedben,
meghúzódik, ott vár lesben,
de ha egy jó lépést teszel,
reád kiált, ne menj, várj még,

megyek veled, hogy létezzek,
én vagyok a szürke árnyék.

2023. július 26.

Állok a Madarasi Hargitán
rengeteg kérdéssel, remegő kezekkel
nézem az ifjúság alkonyát
szenvedő lélekkel, csillogó szemekkel

Kérdezném a napot, mely sápadtan ragyog
kérdezném az eget, mely hidegen vacog
kérdezném a hótól, - a téli takarótól
kérdezném a keresztet, mely gyökeret eresztett

anya, apa

Az ingón - forgó Föld felett szállva
Összekapaszkodik lelkünk szeretetvágya
Ezer bánatunk és örömünk ötvözetében
Remény imádkozik éjben és fényben

Csak te látod szememben a barna csillagot
Mélységében elmerülve kutatod a holnapot
Összekapcsolódó lelkünk szivárvány
Hídja alatt hömpölygő életóceán
Csak Isten tudja mi vár rád és rám.

Ha már nem nyílik több virág,
kiszáradnak a vizek,
vagy folyton esik az eső,
és nem lesz más, csak hideg,
ha elégeted az összes könyvet,
mégis folyton csak fázol,
mi marad akkor neked,
mire emlékszel a mából?
Meleg szobára, kristálytiszta vízre,
pihentető fürdőre,
vagy egy finom ízre,
közös nyaralásra, könnyű sétákra,

Vándor vagyok ezen nagy világon
Járom útjaim végtelen porát
S látom szemekben néha könny ül
Látom az időt az emberek homlokán

Ó, idő, te rút, te csalfa
Csak kacagsz életünk legszebb nyarán
S mi hisszük, tán őrökké élhetünk
De váratlanul hirtelen zár be a bazár

Örömöt zeng most tenéked lelkem
Ritmusra ver hozzá én dobogó szívem
Mi is az öröm, kérdezd meg csak bátran
Papírra vetem, mit e világban láttam

Láttam az égen úszni a felhőt
Láttam alatta tengernyi erdőt
Láttam madarat, kék tollú farkút
Láttam folyót, kígyózót, hosszút

Nehéz zsákja hátán
húzza élete súlyát,
cipeli minden terhét,
bánatát és búját.

Gyűltek ráncai,
meggörbült a válla,
nem csillog a szeme,
keskeny vonal szája.

Hogy tudná letenni,
szabadulni tőle,
vagy cserélni bármire,
homokra vagy kőre?

Ha jő az éjszaka, én vágyom arra,
hogy karjaidba vegyél, kedvesem, ma!
Szerelmes szavakat suttogj nekem,
és akkor nagyon boldog leszel velem.
Hozzád bújok, édes kedvesem,
féltőn átölelsz én szerelmesem!
Szívünkön a vágy zenél egy édes dalt,
szerelmes szívünkre ez balzsamként hat.
Ablakunk alatt egy tücsök hegedül nekünk,

Szeretem a lényed,
a benned levő mindenséget,
mikor kedvesen szólsz,
vagy néha beszólsz,
mikor látom a mosolyod,
vagy lelked némán zokog,
hagyod, hogy vigasztaljalak,
s érzem a benned lévő falat,
mikor megfogod a kezem,
s bármit megengedsz nekem,
mikor hozzád sem érhetek,
és én egyszerűen nem értelek,

A híd karcsú, nyúlánk, ezüstös teste
Belenyújtózik a hamuszínű estbe.
Ködlabdák simulnak a fémcsillogásba,
Átgurulnak mind a holnaputánba.

Vízfodor öleli a híd alatti mélyet,
Lámpafény aranyozza be a szürkeséget.
A partnak támaszkodva küzd az idővel,
Felfelé nyúlva játszadozik az éggel.

Mindig többszörös a hasonlóság. Festék 
mindenütt. Lyukak, betömörített 
rongyai törlésre szánt, ecset valóság.

Suttog az éj,
rólad mesél,
hozzád bújva
sok szépet remél.
Aludj hát kedvesem,
legyen boldog álmod velem!
Én is lassan elalszom,
tücsök ciripel a teraszon,
a hegedűjét nekem húzza,
nem fárad el a vonója!
Álomba ringat a tücsökzene,
féltőn átkorol a sötét este,
szél sem lebbenti a fákat,

Ülök a Tisza partján elmerengve,
Elém sodródik a múlt emlékképe.
Csendesen folyt el a Tisza medrében,
Táncot járt a napsugár tükrében.

Gondolataim vele sodródtak tova,
Mily nyugodt és szeszélyes volt valaha.
Most békés, csillogó arcát mutatja.
Partjára újra épült a megszépült Szeged városa,
Emléktábla mutatja, a Tisza néha pusztító, goromba.

Most ringó mosolyú tűznyelvek ölelnek,
az életvillanás felhők fölé emel.
Hol virágillatú angyalok szeretnek,
az Isten most velem van, egészen közel.

Lenni e csodában magamban lázadó,
örök ifjúi lángoló hevülettel.
Ember vagyok, folyton magán gondolkodó,
csodában megbúvó óriás szemekkel.