Újabb szomorú búcsú
egy kedves baráttól
egy jó kollegától.
Akinek humora,
kedves mosolya
nagyon fog hiányozni,
így még nehezebb
tőle elbúcsúzni!
Te voltál az örök
vidám ember
aki mindenki arcára
mosolyt varázsolt,
tartalmas verseidet
szívesen hallgattuk,
kvíz játékaidat
szivesen játszottuk!

Romok között suttogó történelem,
fák ismerői régi neveknek,
elmúlt századokat őriző csend,
és föld vigyázza az ősi lépteket.

Mesél minden kő, minden göröngy,
minden sarkon van egy regény,
a csillagok fényében láthatod
nyár holdfényes éjjelén.

Egy csendes, őszi délutánon
Gyereked még féltőn súgja,
Egy új kis lélek készülődik,
Családunkhoz kéredzkedik.

Meglepetés, csodahír,
Testvérei már nagyok,
Az öröm, a boldogság
Mindenkiben felragyog.

Jöjj hát, kicsi angyalka,
Várunk, vigyázunk,
Féltő, szerető gondoskodás,
Mit neked szívünk nyújt!

TM

Még hallom hegedűm hangját,
látom a gyermekek arcát.
Lelkük húrja meg-megrezdül,
ritmusérzés ez legbelül.
 
Ekkor megszűnik a világ,
nyílik lelkükben hangvirág.
Szétszórja virág porait,
zene csodás hangszálait.
 
Ha végigjutunk dallamán,
újra hallani akarják.
Kórusban zengik, játszd el még,

Esik az eső,
a végét nem érő,
kopog az ablakon,
lecsorog a fákon,
a falakon!
Kop, kop, kopog az eső, nem adja fel ő,
ma ő a nyerő!
Issza mohón az anyaföld,
hisz oly régen várta már
a csendes, áztató esőt,
nem vihart, a fákat tépőt,
házak tetejét rommá döntőt!
Megjött a várva várt eső,

Van egy szó, amit soha nem mondtam ki, 
pedig ott volt minden gondolatomban. 
A lelkemben nőtt, mint egy néma virág, 
de tudtátok - ott van minden napomban.

Most már késő mindezt hanggá formálni, 
de sohasem késő tovább érezni. 
A "szeretlek" nem veszett el belőlem, 
és mindig itt marad veletek s velem.

2026. szeptember 17.

Kint kopog az őszi eső, áztatja a tájat a viharos, ősi erő!
Ez ad új reményt a természetnek,
az eső az éltető erő!
Szobámban templomi csend honol,
kezemet imára kulcsolom,
s halkan Istenhez fohászkodom!
A templomi csendben hallom
egy orgona szívbemarkoló,
mégis oly csodálatos hangját,
ahogy felzengenek egymás után
a sípok,

Megint ősz van… gondoltam, elmesélem neked,
mert biztosan te is észrevennéd odafent a színeket.
Pirosba öltöztek a fák, sárgába hajlik már a lomb,
az utcán pedig mindenütt az ősz színes levele bolyong.
Lassan lehullik minden, ami még a fákon maradt,
és én csak nézem csendben, ahogy táncolnak a fák alatt.
Közben eszembe jut, milyen jókat nevettünk régen,

Este már köd ül a tájon,
színes levél hull csendesen,
egy mély hang messze száll,
és visszhangzik a hegyeken.

Szarvasbika szól az éjben,
koronás fejét büszkén tartja,
a rengeteg sötét mélyén,
szerelmét hangosan hívja.

Felel neki a sűrű erdő,
egy másik bika hangján szól,
két büszke ősi lélek
már vívja harcát távolról.

Egy érintés,
egy ölelés,
és a vágy életre kél,
a szív hozzád beszél!
Egy érintés,
egy ölelés
oly lágyan, gyengéden,
és a villám cikázik át
a testeden!
Egy érintés,
egy ölelés,
és a gyönyör mámorát
érzed meg,
melybe mindened
beleremeg!
Egy érintés,
egy ölelés,
hisz erre vártál már

Kikötők zaja int most búcsút,
Megfeszül sok nehéz kötél.
Marco Polo új vizet kutat,
Hol a mesés Kelet titka él.

Duzzad a vászon, a gálya száguld,
Végtelen, sós horizont fogad.
Ismeretlen vad hullámokon át,
A hős új táj után kutat.

Én szép hazám, te szép Magyarország,
Kárpátok ölelésében ringó rónaság.
Ki látott még ilyen csodálatos tájat?
Ha rád nézek, mosolyog az orcád,
Nagy folyóid, hegyeid, dombjaid átkarolják.
Szép formádat kék szalagként részekre szabják.

Bíborban búcsúzik a forró nyár,
mézédes szőlőre egy dongó száll.
Ősz érkezik ködfátyol ecsettel,
palettáján sokszínű festékkel.
 
Ősz fejemmel épp mára megértem,
hogy Bojt községbe egyszer elérjek.
Meghívott sógor vidám szüretre.
szőlőt kocsihoz hordó szerepre.
 
Szüretelő lányok énekelnek,
kendőjükön bojtdíszek lengenek,