Van egy város szép is nem is 
Komoly is meg bolondos is
Fás tereit szétrombolva 
Betonkockákkal burkolta
Terek városa lett betonba 
Keresztül kasul utak száza 
Jobb lett volna térkövezés 
Szilárd burok elképzelés
Vizek városa cím mellé
Felzárkózott a terek jelző
Hiszik így lett széppé
E betondíszes nagy temető

Az Isten Fiának elárulása és elítélése

(Galilea... Szamaria... Júdea népe közt

felütötte fejét a korrupció:

Az isteni gyermek cselekedetei

Abban a körzetben és környezetben

az isteni gyermek is korán érett:

Törött szárnyú angyal lettem,
Elvette tőlem a kaszás,
Kit én eddig védelmeztem,
Mit ér az életem ma már.

Kellék nélkül egy nő vagyok,
Fájdalom gyötri a szívem.
Mert már csak arra gondolok,
Hogy velünk ezután mi lesz.

Régóta a katáng
az egyik kedvencem,
várom a júniust,
hogy újra megleljem.

Égszínkék tengerként
hullámzik a szélben,
látványa üdítő,
nyugtató a réten,

útszélén hajlongva,
virítva, kedvesen,
mezőkön tündöklőn
napfényes helyeken.

Csillagként ragyogó
mezei katángom,
nyaramat ékítő
boldogságvirágom.

Kőtáblák és az Ígéret Földje

Ám a negyven esztendei bolyongásuk
a Tóra lapjairól soha nem múlhat el nyomtalanul!

Ha az első liter tej fölét 
A kormány leemeli
És a savót nyújtja feléd
Kiöntve a népnek vályúba 
S a nép örömében elkábulva 
Éhtől vezérelve fel is falja 
Sőt mondja mily karitatív
Ez a szenthős vezetőség
S ha a nép nem szól
Ezt követően
Már csak savót fog kapni
És késő lesz bánkódni
Mert a savót is kifogják

Ne azt hidd el, amit a jelenlétedben mondanak, 
Mert lehet, hogy hízelegnek, vagy talán ugratnak.
Hogy melyik igaz, azt csak az élet igazolja.
Mielőtt cselekednél, hallgass a szívhangodra.
 

Életed perceiben körbevesznek
Az ellenségek és a jóemberek.
Te bocsásd meg a saját bűneidet:
Hogy ne kelljen örökké vezekelned,
Hogy észrevedd magad körül a szépet, 
Hogy senki sem hibátlan, és tévedhet.
Hisz az emberi lélek oly gyenge, esendő,
De vétke felett ítélkezzen a Teremtő. 
 

Siratom a nyarat,
a napfényragyogást,
a vándormadarat,
őszi levélhullást,

jeges padon alvó,
reményvesztett embert,
kire a fagy rajzol
utolsó keresztet.

Siratom a hazát,
nagy Magyarországot,
minél gyönyörűbbet
ember még nem látott.

Vad nyugati szél
Egy történetet mesél
Elhagyott házról
Szeretetről, gyermek kacagásról

Üres a ház, nem fűstől kéménye
Csendes itt az udvar, a kert
Némák a gyermek szobák
Lehunyták szeműket, bezárták ablakát

Bús kutya is hiába ugat
Idegent vélt jönni, de elhallgat
Üresek a madár fészkek
Nem kell már a rigó ének

Tollhegye serceg halkan a papíron,
a sok feltolult gondolatot írom,
kezem megáll, majd nézek a semmibe,
ó mennyi szavat fogok a kezembe.

Most csak úgy szórom hintem mindenfelé,
négy égtáj, vagy inkább kétszer hét felé,
jussanak oda is, hol nem is várják,
zengjenek tőlük, hegedűk és hárfák.