Jő a hajnal, és csendesül az énekem, 
de itt hagytad a párnán az illatod nekem,
Kel a Nap, beragyog a szobám ablakán,
de nem gyógyít, inkább olyan sarlatán.

Nem a mesterkélt hatalom
Hanem az Isteni Igazság
Szent pompája kell
Mert a virágzás szeretetét
S annak gyümölcsét
Úgy mint a napfényt
Nem lehet nem szabad
Profitot termelő
Árucikké tenni
Ne a hamis gagyisággal
Bűvöljük el a kóklerré tett
Hipnotizált médium tömeget
Az nem lehet hogy
Több fény jusson a

Este volt ültem a Duna – parton
Néztem az ezüstszürke hullámokról elszálló
Zsonglőrködő tajték – higany- fényeket
Hallgattam a Margit – szigetről
Átlopódzó harmonika suhogó hangját
És eszembe jutott az üres zseben
Ami miatt itt ragadtam
Egy ónszürke lapos bazaltkövön
Megint csak álmodoztam
Hogy te meg én hallgatva a zenét

Városligeti tónak hangulata,
Emlékeztet egy nyári vasárnapra.

/Édesapám: 111. éves lenne, Erdős György/1908.08.08. Maglóca/

Nem tudom, kinek, mit jelent e dátum?
Nekem ünnep a szívemben.
Imával gondolok rád
Édesapám, téged soha nem feledve.

Az évek száguldó vonatként szállnak tova,
Te az én szívemben vagy bezárva.
Mindig látom mosolygó arcodat,
Gyermekeid felé kitárt, óvó karodat.

Te légy a szitakötőm
Mintha vasalt betonból
Gátat dobtál volna
A szerelemes szívemre
Oly lassú a rozsdásodása
Ám még azután is erős
Testem lüktetése fogdádban
Fájdalmas és kín
Tán átpréselődik a szívemből
Egy - egy szeretet buborék
Fényben színes pillangók melyek
Igazgyöngyként hullanak eléd
Nem kellene légkalapács

Mámorködben megszédülten
Dallamoktól részegülten
A szerelem édes csőrével
Etetgettél lágyan engem

Szellő ölelésben éden hangulat
Érzékenyen a tisztaszivárvány
Hattyúnyakad féltőn tekergőn
Rám tapadt hallgatag szeretőn

Augusztus a nyárnak utolsó hónapja,
tele van tűzdelve sok jeles napokra,
Nagyasszonyunk Mária mennybe menetele,
István Királyunk, Alkotmány, kenyér ünnepe.

Csendít a harang, zúgva-bongva hívogat,
Isten házába hol imába feszül gondolat,
az a falat kenyér mit kezembe veszek,
min munkáltak azon sok szorgos kezek.

Szép kaktuszok között folyt vígan sétám,
egyiken megakadt szemem, szép látvány.
Gondoltam, meglepem az unokámat,
belépett ő, szúrósok táborába.

Édesapám sírjánál
Mezei István

Harminc éve már e kő Apám sírja,
kora és neve keményen bevésve,
most megállok egy röpke pillanatra,
 hogy emlékezzek szeretetére. 

Bénít minket a ravatal békéje,
megszeppent félelem, néha pár csepp könny,
ennyi marad az életünk végére,
utána feledés, és szürke közöny.

Szivárvány, eső utáni vágya,
nap ölelő, színes palettája.
Holdat hívó ragyogó csillagok,
égi rózsák, mámoros illatok.
 
Az élet körforgása örökre, 
nap érlelte, szerelem gyümölcse.
Egybe olvadók, egymást imádók,
a szerelemtől vakon szikrázók. 
 
Ég, s föld örökre összetartozó,
madarak hangja ajándékozó.

Emlékszel
Amikor a nyelvünkből
Kialakult az első híd
Átáramlott rajta a világ
Átment rajta
Helyet cserélt a testünk
A híd túloldalán
A mennyország várt
Közöttünk a mederben
Éden csillogott
Szerelemhullámok
Mosták a partot
A test és a lélek édene
Virágzott vérhevesen
Mint gyepen a pipitér
Két szemünk

Először nem értettem
A reszkető mosolyodat
S mikor félénken átöleltél
Akkor éreztem én leszek
Az első csodás éjszakád
Tested vitorla lett
A tavasz tengeren
Vártad a nagy szelet
Elillanni gyorsan
Mert benned pangott a félelem
Pedig tudtad ezen az éjszakán
Még szellő sem lesz
Becsuktad a szemedet

Mily gyönyörű volt az első szerelem,
Könnyedség, félszegség, néha játék,
S mint egy pillangó röpködni szertelen, 
De ilyen virágot ma már úgy sem találnék.