Várj idő, ne hagyj itt,
ha elszállsz, jövőmet viszed magaddal,
mennyit késlekedtem, halogattam,
vagy figyelembe sem vettelek,
előtted tettem le voksomat,
nélküled döntöttem el életemet.

Lila köntösbe bújt az aranyló alkony,
egy hajó messze jár, túl a láthatáron.

Korlátjának dőlve egy magányos lányka...
csalódás szívében, tövis bánatában.

Hajából virágát mély tengerbe dobta,
küzdött a rózsaszál, kijutott a partra.

2026. november 10.

TM

Várbazárban, sátor alatt,
Borkóstolót most tartanak.
Pont ráérünk a Jóskával,
Kóstolgatunk pohárkával.
 
Jaj, de finom ez a fehér,
Jóska ebből üveggel kér.
Dugó kiszáll a nyitáskor, 
Hová esett? Öl vagy három.
 
Addig-addig ízlelgettük,
Míg végül kiürítettük.
Tudtuk, a sok öl és mérgez,

Elvadult ez a mai világ,
nincs szeretet már, csak durvaság.
Őszülő fejemmel gyermek lettem újra,
szeretetre éhes, drága Édesanyám,
merre vitt a lépted?
Tudom, nem lehetsz itt a földi létben,
fentről vigyázod minden léptem.
Csillagok közt jársz, odafönt az égen,
Te ragyogsz rám a legszebben,
ha leszállt az éjjel.

Van egy ajtó, mit senki sem lát,
mögötte őrzöd lelked titkát.
Ezer érzés, megannyi álom,
hozzád vezet minden kívánságom.

A szemed mélyén csillagok égnek,
s a csendes percek rólad mesélnek.
Nem kérek mást, csak egyetlen esélyt,
hogy megismerjem szívedben a reményt.

Érted kiált a nappal
s az éj,
a vadul lángoló, izzó szenvedély.
Érted kél fel a nap,
s jő az éjszaka,
vágyunk összeforr, ha szól a
tücskök szerenádja,
libben az enyhe szellő, arcunkat
símogatja,
oly jó a karodba bújni,
ha hív a vágy szava.
Öledbe rejtőzök, mint reszkető őzike,
s Te féltőn két karoddal védsz,

Egy csodálatos dal zsong a fülemben,
szabadulni tőle nem tudok sehogysem.
Egy kedves dal a szerelemről,
mely szívemben él,
lelkem még sok szépet remél.
Egy halk futam a zongorán,
egy csendes dallam a gitár húrján
szívemnek oly kedves emlék,
bár remélem, hallhatom még e csodás zenét.
Egy fülbemászó dallam a hárfa húrjain

Nem engedem,
hogy a gyűlölet karmai cibáljanak le a fákról minden aranyló falevelet,
nem engedem,
hogy gyilkos szikrát szóró drónok lepjék el felettem a csillagos eget,
nem engedem,
hogy a fű harmatára, rózsák illatára, katonacsizmák rálépjenek,
nem engedem,
hogy unokáim álmai lázálommá váljanak, őrült felnőttektől rettegjenek!

Kanyargós út az élet,
mikor elindultunk, oly sok szépet reméltünk,
hittünk a csodákban,
s nem tudtuk akkor még, mennyi buktató vár ránk,
s volt, hogy keresztúthoz érvén oly nehéz volt
nekünk a választás!

Hogy mit is akarok fiatalon még,
Pozitív érzelmet, szeretetet.
Innen eredő minden, ami jó, szép,
Ezernyi színes gondolatmenet.
 
Mikor karomat kitárva mosolygok,
Millió apró színes magocska.
A levegőben körülöttem mozog,
Sugárzó fény mind bearanyozza.
 
A földet körülölelve elszállnak,
Beülnek minden ember szívébe.

Mikor az Ördögöt látod a templom oldalán,
Tudod, hogy a világ a feje tetejére állt.
Jó és rossz együtt táncolva alkotnak spirált,

Földi életednek vége,
harminc éve nem vagy velem,
fájón felnézek az égre,
tudom, ott vagy a mennyekben.

Ülök a kerti kispadon,
magam ősztündérnek érzem,
testemen a varázslatom,
a sok évi őszi képpel.

A milliónyi falevél
rőt-vörösen is azt jelzi,
múló időben is kell még
szívvel, lélekkel szeretni.

Lehullt az utolsó levél,
csontvázként állnak a fák,
fagyott ágaikra mielőbb
várják a téli ruhát.

Harkály kopog hangosan,
eleséget keres,
varjú nézi ferde szemmel,
mert neki elérhetetlenek.

Majd károgva elrepül,
nincs itt semmi érdekes,
rekedt hangja betölti
a kissé fagyott légteret.

Érett búzakalászt ringat már a nyár,
fölötte játszik a délibáb fátyla.
Lenyűgöz, olyan szép a látóhatár,
virít a pipacs, búzavirág, mályva.
 
Kukoricacső zöld ruhában várja,
a selyme növekedjék jó hosszúra.
A napraforgónak virága sárga,
maggal telt fejét a nap felé nyújtja.
 
Dinnye gömbölyödik, fut szára kúszva,