Szikrát szór a csillagszóró,
csilingel a csengő,
gyermekdal száll a légben, zengő!
Karácsony ünnepét várja
kicsi és nagy,
boldogságtól az arcuk
felragyog majd!
Szeretet legnagyobb ajándék,
mit adhatunk,
hát bőven mindenkinek adjunk!

2025. december 12.

TM

Fény ragyog be ablakunkon, s gyertya lángja ég,
kint a fagyos éjszakában csend suttog, oly csillagos az ég.
Idebent a mézeskalácsillat csak
úgy száll,
együtt lenni veletek,
a szívem erre vár.

Én nem akarok fejemre ünneplő babért,
kíváncsi szemek tüzében hamuvá égni,
csak dalolni csendben önmagamért,
és csak az Istennek földig meghajolni.

Babérkoszorú hogy állna ősz fejemen?
Nevetne rajtam ez a hazug világ,
a babért a levesben jobban szeretem,
és eltörölném a hamisak torz mosolyát.

Ha az utolsó napomon még tudatomnál leszek,
Egy szűz-fehér papírra írom fel a neved.
S míg várom, hogy kinyíljon nekem az ég
Elkortyolok egy üveg zamatos Chardonnay-t.

S míg a pohár csókjától lassan  elernyedek,
Megkérem Istent, frigyünket áldja meg.
Míg a papírlapot veled egészen teleírom,
Az utolsó csepp bort a szádról még lecsókolom.

Az árnyék átölel, de sosem enged szabadon. 
A gyertyaláng kicsi, de fénye áttör a falon.
A sűrű ködben elmosódik minden út, a táj. 
A hajnal fényében ragyog minden, mint a kristály.
Törött tükörben ezer darabra hullt az arcom. 
Tiszta vízbe nézek, egy új arc... fényesnek látom.
Zárt ajtó mögött hallgat a múlt, de a kulcs a kezemben:

Kigyúl az ablakokban
a fények villódzó sora,
megáll még a zaj is
egy röpke pillanatra.

Karácsony illata száll,
szívekben a várakozás,
napról napra közeledik
a béke, s vele a megnyugvás.

Az asztalnál más a szó,
szebben csillognak a díszek,
a színek halk üzeneteket
a lélek mélyére visznek.

Nem tudod, mekkora áldás
Szemed számára a látás. 
Hogy két szép szemed fényei
Életnek színértékei. 

Nem tudod, mily nagy valami
Fülednek hangot hallani. 
Hogy az élet zenét játszik, 
Gyönyörűen zongorázik. 

Nem tudod, mert megszokhatod, 
Hogyan mozog lábad, karod. 
Foghatsz, mehetsz, élvezheted, 
Mit adott természet neked. 

Ki segít a népnek, ha üres a keze,
ha dolgozik némán, még sincs sose tele,
az asztal, a zseb a holnap reménye,
és rátelepszik a csend súlyos terhére.

Ki segít a népnek, ha elfogy a szava,
ha kérdez, de választ nem kap többé soha,
ha az igazság nehezen értelmezhető,
és csak félelme nő az ígéretektől.

Csend érkezik a reggeli fényben,
párás ablakon kúszik át a nap,
megpihen egy pillanatra minden,
s a rohanó idő most lassabban halad.

A szív ilyenkor halkabban dobban,
mintha hallgatná a világ szavát,
az ébredő nap arany porában
megszelídül minden tegnapi vád.

Csönd van, és a fényben
megpihen a táj,
az asztalon gyertya ég,
mely karácsonyra vár.

Összegyűl sok lélek,
mint égen a csillagok,
a pillanat erejétől
mind megszépül, felragyog.

Az ünnep itt lakozik,
szavak közt, a szemekben,
meleg mosolyokban,
az áhítat csendjében.

Voltak karácsonyok,
mikor sírtam.
Szinte a fára ránézni sem bírtam.
Hárman ültük már csak körül,
szívünkben még friss emléked élt legbelül.

Az élet ott, a szobában
mellettünk oly gyorsan elhaladt,
s én közben felnőttem egy perc alatt.
Sajnos, akkor már utánad csak a könny
s a néma csend maradt.

Ki vagyok én? Megmondod majd nekem?
Miért élek multiverzumokat?
Pörgő-forgó tényeket csak lesem, 
Mik rejtenek furcsaságokat. 

Ki vagyok én? Kérdés máris fura. 
Ki lennék más, mint akit látsz itt, most? 
Ki lennék más, mint szemetes kuka, 
Kinek belébe dobnak port és koszt? 

Pedálokkal gyúrom szegénység kenyerem. 
Viskómat lelakva folyton sepregetem. 
Van, ki fürdőzik a jóban és élvezi, 
Hogy gondtalansága tenyerén élteti. 

Ott van a Kovács fiú, Audival jár-kel.
Járdákat koptatnia cipővel nem kell. 
Átszökken könnyedén sikerek ajtaján. 
Lába pihen létének örömdallamán! 

Süppedni vágyom a dolgokba. -
Akarom, hogy mélyébe lássak. 
Gyönyörködjek az alsó sokba', 
Mik sötétségben rám várnának. 

Kevés vagyok időben, térben
Érezni magam a közepén. 
Feloldódnék a nagy egészben, 
Felszívódnék vastag gyökerén. 

Egy játszani vágyó, félő lény hempereg
Érzelmeim paplanján, mint egy kisgyerek. 
Itt van bennem, néha sír, néha boldoggá
Válik, ahogy lelkem alakul otthonná. 

Játszanom kell vele, és meg kell hallgatnom. 
Tudnia kell, szeretem és nem haragszom. 
Azzá kell válnom, akire van szüksége 
Most, hogy testének előtör öregsége.