A lét ösvényén időnk véges. Séta az úton.
A sors magához öleli tékozló gyermekét.
A kor csak bandukol, otthagyja foltját a múlton,
sötét felhők alatt félti, hordozza szennyesét.

Egy este, épp mikor bealkonyult,

Szememre különös álom borult:

/51.éves házassági évfordulóra/
1969.05.29.

Gyerekként bár öregnek láttalak,
szerettem puszilni ráncos arcodat,
szerettem türelmed, nyugodt hangod,
mely mesével este álomba ringatott.

Megtanítottál sok mindent nekem,
azt hittem örökké itt maradsz velem,
nem számított a korod a ráncaid,
csak mellettem akartam tudni nagymamit.

Gyermekkora egyre többször jut eszébe,
ahogy belemerül a múlt tengerébe,
gyermekei beálltak szülök seregébe,
unokái már nem hisznek a mesébe.
Egy-kettőt firkál jegyzetfüzetébe,
úgy ölelne már gyermeket kebelére,
ritkán jönnek, akkor is villámlátogatás,
de legalább jönnek, mint derűs mosolygás.
Ünnepnap, oly szívesen hallgatja őket,

Anya ki öt gyermeknek adott életet,
őket szereti, egy sem kiközösített,
mindegyik más, lehet nem is egy apától,
de egy testből szakadt, egy szülőanyától.

Mindegyiket szereti, emlője táplálta,
egy nyelven beszélnek, egy a Hazája,
óvja őket, még ha ötfelé is szakadtak,
nem önszántukból, határon túl maradtak.

Dáma Lovag Erdős Anna :

Nehéz percek, órák, napok, hónapok,
sötét világ, elvétve szép szólamok.
Az ablakokon át, csillogó fények,
ábránd, tekinteted a múltba réved.

Oly sötét lett a világ: kihalt a szeretet,
csak vonszoljuk egymást, csak húzzuk a szekeret;
szavakat kergetünk és sebeket hordozunk
közben elfogy az időnk, elvész az otthonunk.

Emlékek sűrűjében elveszem, 
már a remény sem hirdet megváltást, 
a holnap ébredését keresem, 
s hátam mögött hagyom az elvárást. 

Faág voltam erdő szélén,
sétálóknak integettem,
fagyos telet átaludtam,
tavasszal meg kirügyeztem.

Faág voltam erdő szélén,
sétálóknak integettem,
mókusokat hintáztattam,
madarakat rejtegettem.

Egyenes, szép ágként éltem,
sétálóknak integettem,
jött egy ember megijedtem,
fűrészt láttam a kezében.

Már mindenen túl, de még mindenen innen
a sebezhetőségem  egyetlen kincsen,
az aduim, ászaim nyíltan megmutattam,
míg szikrákat csiholtam szívemben, magamban,
Júdásom ugyan volt, köztők én az első,
a nyíltság, őszinteség önpusztító erő,
esőben felettem a tetőm beázik,
ez az örökségem, nem adatott másik,

Falakkal óvod törékeny lelked

Még mindig nem tudod mi rejlik benned

 
A nomád ember vándorló,
Lakhely időnként változó.
Hegyvidéknek legszebb helyén,
Csak lakatlan helyeken él.
 
Jurta az ö házikója,
Vadászat a fenntartója.
Szabad tűznél sütve főzve,
Illatfelhő annak gőze.
 
Lova hátán közlekedik,
Fegyverével védekezik.
Kik így élnek ma is vannak,
Érzik magukat szabadnak.

Várok valamire. A lét eltemet.
Nem fogja kezem, csak magam harcolok.

Egy piciny mag, jó földbe ültetett,
sorsa sorsomtól lesz gyümölcsöző.

Ébred az elme,
ám kevés a kedve,
valóra vált sejtelme.
Settenkedve jött sérelme,
a veszedelmet átérezte,
lelke mélyén eldugva meglelte.
Szavait mézzel mázzal betekerte,
csörtetőn haladt előre menetelve,
ilyen lenne talán a jó barát szerepe?
Ráeszmélve ezt a fájdalmat cipeli lelke,

Húsz éve történt, több is már talán
Háború dúlt, Vajdaságban, s Szabadkán
De elnémult a fegyver, elcsitult haragja
Virágot küldött hálából egy anyóka