Magamban hordozom, megannyi bűnös átkomat,
amely elkísér és mindennap megkísért a síromig.
Szeretném hinni, szent vagyok, nem pedig áldozat,
de jól tudom, húst szült a vér, karomon át a szívemig.

Molyrágta már kabátom széle, 
Cipőm sarka taposott, görbe, 
Kalapom rég nincs szembecsapva, 
S szakállam, belelóg a sörbe.
 
Jó ez már így, egy vén legénynek, 
Kit rég elhagyott férfi bája, 
S mélyre bújik a föld ölében, 

Víz tükrében lágyan sikló gondolat,
Napsugara egy lányt kedvesen cirógat,
bőrét gyengéden érintve becézi,
ahogy a távoli messzeséget nézi.
Halk dalt dúdol a csintalan, kóbor szellő,
mint tengeren a gyönyörű sellő.
A csend ölelő hangja kényezteti,
pozitív energiával feltölti.
Lelke mosoly csipkéjén virág fakad,

Mese, mese száll ma,
Mint egy tündér álma

Ki hitte volna akkor, több mint ezer éve,
Mikor korona került az ifjú Vajk fejére,
Hogy századok múltán is élni fog még népe?!

Kávézzunk egyet, és beszélgetni kéne,
rejtett bozótban, árnyékos padon.
Szél elől szaladni és szelet csinálni,

Egy, a levelekkel játszó pajkos szellő,
Bukdácsol, majd elbújik a zöld között,
Míg egy másik ennek nyomdokában felnő,
Néhány porszemet zavarva a föld fölött.

Aki búcsú nélkül
elhagyott most téged,
nem érdemelte meg
legszentebb érzésed.

Te vagy az éjjeli édes álmom közé rejtve,
minden reggeli ébredésem szerelme.
Nélküled nincs a napnak éltető ragyogása,
a tikkasztó meleg óráknak, hűsítő árnya.

Mint a friss forrásvízhez
Madár száll le szomját oltva
Mint a harmat cseppet a virág issza
Úgy ébred az áhítat a szívemben

Túl későn vettem észre:
tévúton járok.
Nem, nem igaz!
Becsapom magam.

Párizsban járt a Nyár,
lenge pöttyeit szétszórta,
a Diadalív árnyékában 
jól esett volna egy  szóda.

Hogy szaladnak a fák
Az életvonatomat követve
Sok mindent gyűjtöttem tarsolyomba
Sok jót, szépet, bánatot cipelve