Itt a nyár és nem szeretem,
A melegből túl sok nekem.
Redőnyömet leengedem,
A szobában hűvös legyen.

Vízparton leégni nem vágyom,
Kánikula számomra rémálom.
Szabadságra ősszel vágyom,
Most a hűvös szoba egy álom.

Jött a nyár,
madárdaltól hangos a határ,
s mint álom, úgy ül virágon a mezőn,
s kint erdőn a fán,
a rét zöld selyemként terül a föld szívére,
vadvirágok mosolya simul a szél kezére.

Aranypalástját vállára vetette,
s lépett a dombra a fényes király,
meleg tüzét a völgybe lehelte,
hol megigézve suttogott a táj.

Reggel, mikor felébredek,
Ablakot nyitok jó kedvvel.
Beáramlik friss levegő.
Küldi a szép fenyveserdő.

Fehér galamb a kedvencem,
Tenyeremből megetetem.
Csipegetés közben kérdi,
Üzenetben mit kell kérni?

Repülj messze, kicsi galamb,
Hol nincs béke, sok a harag.
Békítsd meg az embereket,
Hogy bocsánatot kérjenek.

Megkérdeztem a napot,
miért itt vagyok,
a holdat,
mit hoz a holnap,
a szelet,
hova viszi a telet,
a patakot,
mit őriz vízgyűrűjében,
az erdőt,
hány titkot rejt sűrűjében,
de egyik sem szólt,
csak néztek rám szelíden,
és megérintett a végtelen.
Én megértettem,
a válasz nem kívül vár,

"Édesanya génünk forrása,
Életet ad lényünk melegágya.
Szeretete mély, szinte végtelen.
Átível minden időn, téren,
Felnevel, szárnyainkra bocsájt,
Bátorrá tesz minden szárnycsapást."

2019. június 6.

TM

Város főtere épp zajos,
most fordul be egy villamos.
Sétálok a múzeumnál,
lánykaszobor vár egy súgást.

Idejött régmúlt időkből,
egy remek szobrász kezéből.
Lépésének mozzanata,
élete egy pillanata.

Mosoly suhan végig arcán,
bizalmat keltve netalán.
Melléállok kezem tartva,
hogy senki más meg ne hallja.

Úgy jöttél hozzám el, csendesen,
mint puha hó a háztetőre,
nem kérdezted, hogy szabad-e,
csak ráborultál a mezőre.

Nem vagy vendég, se kósza szél,
mely bezörget, s már tovalibben,
mint fészkére a néma madár,
úgy ültél el, szívemen is itt benn.

Amikor eltűntek a csillagok, sötétbe borult az ég,
csendben bújt meg az álom, elhalt minden remény,
de valahol parázs izzott, nem adta fel a fény,
hajnal született a távolban, új utat mutatva felém.

Csodalámpám nyílik, s a sötétből 
egy halovány, rezgő kék fény száll fel, 
mintha rejtelmes ösvényt rajzolna 
az égi kapu felé, szellemmel.

A kívánságom hangtalan indul, 
árnyék és csillagok között lebeg, 
az idő s tér sejtelmes fátylán át
megérint a múltbéli fény s meleg.

Ha angyal vagy, szárnyalj,
Mutasd meg a világnak,
A csodák még léteznek,
Dacára tudománynak.

Gyermeki mosolyban,
Felnőtt hitében,
Állatok, növények,
A természet vad erejében.

Mennyben és pokolban,
Vadan és szerényen,
Boldogan és sírva,
Mindenben csoda van.

„Mint bontott kéve,
Széthullt nemzetünk”
De mi összetartozunk.
Összefog anyanyelvünk,
Szívünk.

Nem győzhet rajtunk
Ádáz támadás,
Vágtathat fölöttünk
Villámok hada, felhővonulás.
Nem lehet minket széllel kergetni,
Viharok harcába felül fogunk kerekedni,
Mert mi összetartozunk!

Apám hitte a jót, az igazságot,
egyenes volt gerince,
tisztelte az erőt, bátorságot,
mindenki jó, azt vélte.

Dolgos kézzel építette sorsát,
panaszt alig hallottam tőle,
ha nehéz volt is az útja,
nem futott el előle.

Gyűlölte a hazugságot,
mindenkinek szemébe nézett,
ha a világról kérdeztem,
tudtam, hogy mitől féltett.

Gyönyörű látványa a Balatonnak,
Teret ad a felkelő napsugárnak.
Megveti alapját az aranyhídnak,
Köveit simítja az aranypartnak.

Nagy a varázsa az aranyhídnak.
Meleget ad az aranyhalaknak.
Sétáló útja tündérlányoknak.
Röpülő sávja sok-sok madárnak.

Életed új szakasza,
Óvodából ballagsz ma.
Gyorsan szalad az idő,
Gondtalan játék, ágyő!

Semmi jóból most ki ne maradj,
Élvezd jól ki hetedik nyarad.
Ártatlan gyermeki léted
Az iskolás küszöbére lépett.