Na látod, hogy van kalapom?
Igaz, inkább itthon „hordom”,
benne kimenni nem merek,
tartok tőle,
hogy mindenki rajtam nevet.

Talán jól áll a fejemen,
de mert magas a termetem,
- billegek a tükör előtt - kétkedem,
fölvegyem, vagy ne vegyem?

Balatonillat égkékjében fürdik lelkem,
hársvirág sóhajt zöld csendességben.
Csak a madárdal szól, zeng,
most nincs kint és bent.
Pihen a lélek.

Átadom magam önként, semmit sem várok,
semmire várva, a minden hull ölembe,
emlék és álom.

Szép volt a gyermekálom,
Szép volt a kert és a ház.
Hiába keresem, nem találom,
Romba döntötte a történelem.
Idő és törvény elvette tőlem,
Jussom keresem, s nem lelem.
Hatalmas sorompó zárta el utam,
Mire megértettem, nincs visszaút.
Idegen országban találtam magam,
S szívem szakadt meg, lezárva az út...

Ott lép a lélek mezítláb,
ahol a világ hallgat,
ami ma könny volt,
már csak emlék holnap.

Nem keres aranyhegyet,
sem hangos ünneplést a szív,
elég egy út, egy halk mosoly,
egy falevél, mely feléd int.

Megáll néha a régi háznál,
hol gyermekévek álma ring,
a csend ismerősként köszönti,
s a szélben egy régi dal kering.

Átéltem már ezernyi hajnalt, alkonyt,
szívemben csendet, s vad, tomboló vihart.
Volt, hogy reményem gyertyalángként csak reszketett,
mégis tudtam, belőlem, ha nem is holnap, de a szeretet kihajt.

Egyedül van nappal, egyedül éjjel,
álmodozik róla, tele reménnyel,
kis szíve nyitva, társára vágyik,
talán meghallja, megérzi a másik.

Hajnaltól várja, nótázik az ágon,
talán fészket is raknak ezen a nyáron,
szárnyai szivárvány színeivé válnak,
pompás öltözék ez egy kicsike madárnak.

Megszólítalak,
mesélek,
panaszkodom,
vagy megnevettetlek,
szavaimmal az én világomba viszlek,
észre sem veszed,
gazdagabbá teszlek.

Iskolás éveidnek egyelőre vége,
Ráléptél a felnőttvilág küszöbére.
Lépcsőid emeljenek, vágyaid szárnyaljanak,
Légy bátor, az élet egy nagy kaland!
Írd meg a mesédet, éld át, és sokat kacagj,
Boldog legyél, vidám és szabad.
Kicsi lányból hamar felnőtt hölgy lettél,
Találd meg párodat, aki életed útján végigkísér.

Csopakra én akkor jövök,
mikor anyunak is öröm,
pancsolunk a Balatonban,
ahol már mély, tudom, hol van.

Nem vagyok ám még négyéves,
de biciklim kétkerekes,
nézi-nézi felnőtt, gyerek,
ha meghajtom, el nem esek.

Rajzomon pont-pont vesszőcske,
kerek az okos fejecske.
Hosszúkás a hasa, melle,
két-két vessző lába, keze.

Végre forró nyár van,
Vakáció az óvodában.
Nagyi készül lelkesen,
Az erkélyen kint terem.

Virágláda, asztal, szék
A sarokban landol épp.
Napernyő és medence
Kerül elő helyette.

Varázsol egy tengerpartot,
Máshová már nem is vágyok!
Ha kérem, fagyit is hoz,
Nagyinál én boldog vagyok!

TM

Lennék ma szikla, de hullám vagyok,
Vergődő vágytestem hozzád csapom.
Te ott állsz sötéten, hallgatagon,
Szikrázva szétomlom karjaidon.

Lennék ma hullám, de szikla vagyok,
Sodródó vágy vizét nem kutatom.
Átcsaphatsz fölöttem, menj csak, hagyom,
Álmaid ölemben elaltatom.

Vannak völgyek, melyek éles némasága
késekként hasít a dermedt éjszakába,
végzetes szavakként szívünkbe fúródnak,
hol az átható sebek össze-összecsúsznak.

Vannak tavak, melyek minden csillanása
gyógyírként borul a szétszaggatott tájra,
szavak ezek is, melyek a szív mélyére érnek,
s a lyukak helyén lassan épül az új réteg.

Ragyog a nap, szinte éget,
Dolgos ifjúságom emlékei visszatérnek.
Érett búzamezőtől sárgállik a határ,
Indulni kell korán, sok munka vár.

Éles volt a kasza, csillant a napfényben,
Kora hajnaltól kezdődött a munka serényen,
Marokszedő sarlója szedte a búzát kévében.

Nyári este volt, mikor a Hold átkarolt,
fénye játszott a vízen, s a csend dalolt,
ezüst ujjai érintették vállamat,
a szél fák közt őrizte minden álmomat.

A tó tükrén csillagok ringtak nesztelen,
az ég szíve dobogott bennem idebenn,
felhők árnyként úsztak el odafenn,
s most az idő sem rohant úgy velem.

Csendes Tisza partján
a vendégház megtelt,
érkezett sok család,
e hely igen kedvelt.

A napfény égető,
a vizet szomjazza,
párás a levegő,
amint azt szippantja.

Kíséri a partját
sűrű lombkorona,
árnyékukat adják
az itt nyaralóknak.

Élj a mának, az idei nyárnak,
mi most arany szárnyán ringatja a tájat,
ne a tegnapnak ködét öleld most halkan,
hisz minden hajnal mosolyog rád, akkor is, ha baj van.

A Nap ma neked is fest aranyhidat a tavon,
szívedben megleli, mi lakozik ott bent, vajon,
minden perc egy napfényből szőtt csoda,
életed az idő tenyerén nyílik tova.