Ma megint láttalak,
mert felvetted angyalruhádat,
hogy felidézz egy napot,
melynek délutánján,
a melegtől olvadozva,
kedves szavaid hallgatva,
a távolból, forróságtól sóhajtozva,
ott voltam lélekben veled,
hol délelőtt,
még képedet festetted,
és láttam, amint elmesélted,
most az árnyékban húzódtál meg,

Holdfény sző hálót a lombok közé,
ezüst híd vezet a végtelenbe,
az est csendjében csillagok ragyognak,
mindent rábízva a képzeletre.

Lassan köd hull a völgybe,
ősi, elfeledett mesét regél,
eltakarva a csillaglámpást,
vezet a láthatatlan felé.

Lassan kihuny a hold ezüstje,
suttog az erdő, a sötétség lehelete,
fák között fények táncolnak,
a ködön át lelkek hajolnak.

A csend beléd mar, mint ősi varázs,
szólít oda, ahol nincs már határ,
de a csillagok szeme mindent lát,
hívlak, suttogja, míg világ a világ.

A kis herceg a távoli bolygóról a mai bolygónkra, ha rátekint,
Vajon gyermeki csodaként látná, mi most itt mindent beborít?
Mennyivel lett több és jobb az ember, állat és növény, hiú és iszákos, király és üzletember?
Hová tart világod? Mit tudsz még a sorba berakni?
Nyüzsgő és zajos, rohanó életed miért csak a szemeddel látod?

Hetek óta a mamával álmodok,
fogja a kezem, kisgyerek vagyok,
egy végtelen úton ketten haladunk,
nem sietünk, csak lassan ballagunk.
A világ csendes, engem ő vezet,
mutatni akar nekem egy jó helyet,
de messze előttünk nem látszik a vége,
csak valami halvány, mint a lemenő nap fénye.
Szívünk dobbanása lépésünk ritmusa,

Léptem még bizonytalan, halk,
mint akit a múlt még visszatart,
de valami bennem újra mozdul,
mint a fény, ha hajnalban kifordul.

Nem felejtek, csak helyet hagyok,
a seb is él, de már nem ragyog,
megtanultam, nem jó végleg eltemetni,
elég, ha hagyom, és tovább tudok menni.

Fülledt nyári éjszaka belopódzott szobámba
a lonc bódító illata!
Júliusi zivatar
az éj csendjét elzavarta,
eső vad kopogása álmomat elmosta,
szívemben az emlékeket felkavarta!  
Oly sok szép emlék,
mely szívembe vésve él,
s rájuk emlékezni ma is csodaszép!
Álmodni a szépet,
egy gyönyörű boldog életet,
melyet együtt élhetünk

Próbálta kibújtatni a sugarakat
a sötét felhőkkel viaskodó nap,
mint lyukas zokniból a lábujjakat,
de az szőtte egyre csak az árnyékokat.

Vihar közelgett, villámot hozott,
gyorsvonatként dübörögve mozgott,
terhéből esőt bőven zokogott,
mint üres gyomor, nagyokat mormogott.

Pillangószárnyak, mint színes álmok,
táncolnak a nyári szélben,
úgy szállnak, mint a gondolatok,
egy percnyi csoda minden rebbenésben.
Egy pillanatig velünk maradnak,
aztán tovaszállnak csendesen,
de az emlékük még itt lebeg
a színes virágtengerben.
Szirmok közé bújt szelíd üzenet,
oly könnyű, mint a nyár,

Árnyékban ülök, nem kérdezek,
ahogy múlnak a napok, figyelek,
lépések nélkül járom tovább
a csend mögötti szavak nyomát.

A nap rám süt, de nem melegít,
a fény rajtam már úgysem segít,
lassan kifakul itt minden szín,
a világ súg, de ez csak felszín.

Tenyeremben repedés fut,
térkép a múltból, és jövőbe út,
ránézek, s nem tudom, mit jelent,
de érzem, valamit nekem így megüzent.

Számok tengerében elveszetten állok,
egy apró jelre, valamire várok,
próbálom megfejteni, de feladom,
nem győzött meg a szám és a tartalom.

Szervusz öreg barátom, rég jártam nálad,
tudod, már lassan megyek, a lábam hamar fárad.
Köszöntelek szeretettel, lehajolnék hozzád,
de nekem is nehezebb lett minden egyes faág.

A csend már nem titkot rejtő fátyol,
csak ül velem, akár egy régi barát,
nem kérdez, csak emlékeztet,
és mesél sok csodát.

Nem kell elfelednem a múltat,
békén hagy, ha nem keresem,
úgyis tudom, mit suttog,
hangok sem kellenek nekem.

A hajnal harmatot lélegzik,
a fák között álmos fény csorog,
egy rigó szól hangosan,
valahol kávéfőző kotyog.

A madár nem nekem dalol,
de tetszik a zenéje,
benne van minden öröme,
és vele van békéje.

Ül az ágon a fekete árny,
lágyan ringatózik,
míg hallgatom, egy régi nyár
lépdel felém, belopózik.