Nem születtem nagy embernek,
Pedig családi nevem ez lett.
Apám hódító nagy nevet kapott,
De élete üresen és lassan fogyott.

Anyám asszonynevét nehezen cipelte,
De azért szíve soha el nem engedte.
Öcsém vitte tovább a hódító nevet,
A dicsőséget neki sem hozta meg.

Szeretem hallgatni a szelet,
nézni a csillagos eget,
dallamát dúdolni az esőnek,
harmatát a lombos erdőnek.

Harkály munkáján ámulni,
kuvik hangját számolni,
békák hangos kuruttyolását,
galambok bús turbékolását.

Patak csöndes csobogását,
fűszál néma ringatózását,
virágoknak bódító illatát,
a hajnal első mosolyát.

Lejtős hegyoldal szerpentines útja
Hegyet átöleli, körbefutja.
Sűrű lombkorona megritkul nyomban,
Tisztást hoznak létre a vadonban.

Kopaszodó, öregedő fák alatt
Letört, mezítelen ágak vannak.
Színes falevél vastag almot képez,
Csillogóak az őszi napfényben.

A fák közt megül a csend,
ide már elfogyott az út,
csak egy fáradt szív találja meg
az egykori kis falut.

Rég elköltöztek lakói,
árván állnak a falak,
a gerendák csak azért maradtak,
hogy rajtuk denevérek lógjanak.

Békésen szövi hálóját
az ablak helyére a pók,
hiába keresem, már nincs meg,
valaki elvitte az ajtót.

Na látod, hogy van kalapom?
Igaz, inkább itthon „hordom”,
benne kimenni nem merek,
tartok tőle,
hogy mindenki rajtam nevet.

Talán jól áll a fejemen,
de mert magas a termetem,
- billegek a tükör előtt - kétkedem,
fölvegyem, vagy ne vegyem?

Balatonillat égkékjében fürdik lelkem,
hársvirág sóhajt zöld csendességben.
Csak a madárdal szól, zeng,
most nincs kint és bent.
Pihen a lélek.

Átadom magam önként, semmit sem várok,
semmire várva, a minden hull ölembe,
emlék és álom.

Szép volt a gyermekálom,
Szép volt a kert és a ház.
Hiába keresem, nem találom,
Romba döntötte a történelem.
Idő és törvény elvette tőlem,
Jussom keresem, s nem lelem.
Hatalmas sorompó zárta el utam,
Mire megértettem, nincs visszaút.
Idegen országban találtam magam,
S szívem szakadt meg, lezárva az út...

Ott lép a lélek mezítláb,
ahol a világ hallgat,
ami ma könny volt,
már csak emlék holnap.

Nem keres aranyhegyet,
sem hangos ünneplést a szív,
elég egy út, egy halk mosoly,
egy falevél, mely feléd int.

Megáll néha a régi háznál,
hol gyermekévek álma ring,
a csend ismerősként köszönti,
s a szélben egy régi dal kering.

Átéltem már ezernyi hajnalt, alkonyt,
szívemben csendet, s vad, tomboló vihart.
Volt, hogy reményem gyertyalángként csak reszketett,
mégis tudtam, belőlem, ha nem is holnap, de a szeretet kihajt.

Egyedül van nappal, egyedül éjjel,
álmodozik róla, tele reménnyel,
kis szíve nyitva, társára vágyik,
talán meghallja, megérzi a másik.

Hajnaltól várja, nótázik az ágon,
talán fészket is raknak ezen a nyáron,
szárnyai szivárvány színeivé válnak,
pompás öltözék ez egy kicsike madárnak.

Megszólítalak,
mesélek,
panaszkodom,
vagy megnevettetlek,
szavaimmal az én világomba viszlek,
észre sem veszed,
gazdagabbá teszlek.

Iskolás éveidnek egyelőre vége,
Ráléptél a felnőttvilág küszöbére.
Lépcsőid emeljenek, vágyaid szárnyaljanak,
Légy bátor, az élet egy nagy kaland!
Írd meg a mesédet, éld át, és sokat kacagj,
Boldog legyél, vidám és szabad.
Kicsi lányból hamar felnőtt hölgy lettél,
Találd meg párodat, aki életed útján végigkísér.

Csopakra én akkor jövök,
mikor anyunak is öröm,
pancsolunk a Balatonban,
ahol már mély, tudom, hol van.

Nem vagyok ám még négyéves,
de biciklim kétkerekes,
nézi-nézi felnőtt, gyerek,
ha meghajtom, el nem esek.

Rajzomon pont-pont vesszőcske,
kerek az okos fejecske.
Hosszúkás a hasa, melle,
két-két vessző lába, keze.

Végre forró nyár van,
Vakáció az óvodában.
Nagyi készül lelkesen,
Az erkélyen kint terem.

Virágláda, asztal, szék
A sarokban landol épp.
Napernyő és medence
Kerül elő helyette.

Varázsol egy tengerpartot,
Máshová már nem is vágyok!
Ha kérem, fagyit is hoz,
Nagyinál én boldog vagyok!

TM

Lennék ma szikla, de hullám vagyok,
Vergődő vágytestem hozzád csapom.
Te ott állsz sötéten, hallgatagon,
Szikrázva szétomlom karjaidon.

Lennék ma hullám, de szikla vagyok,
Sodródó vágy vizét nem kutatom.
Átcsaphatsz fölöttem, menj csak, hagyom,
Álmaid ölemben elaltatom.