"Ennyit akarok" / szonett /
 
Hogy mit is akarok fiatalon még,
Pozitív érzelmet, szeretetet.
Innen eredő minden ami jó, szép,
Ezernyi színes gondolat menet.
 
Mikor karomat kitárva mosolygok,
Millió apró színes magocska.
A levegőben körülöttem mozog,
Sugárzó fény mind bearanyozza.
 
A földet körül ölelve elszállnak,

Földi életednek vége,
harminc éve nem vagy velem,
fájón felnézek az égre,
tudom ott vagy a mennyekben.

Ülök a kerti kispadon,
magam ősztündérnek érzem,
testemen a varázslatom,
a sok évi őszi képpel.

A milliónyi falevél,
rőt vörösen is azt jelzi,
múló időben is kell még,
szívvel, lélekkel szeretni.

Rohanunk életünk során,
nem tudjuk mért, mi okán,
de mindenki hajszolja
az életet,
s van akit bizony
ez éltet.
Én tudom nem erre
a világra való vagyok,
tévesen kerültem ide,
erre nincs ok,
nekem ez már túl sok,
eszemnek egy nagy sokk.
Itt ember embert öl
naphosszat,
légy inkább a tengerben
moszat,

Lehullt az utolsó levél,
csontvázként állnak a fák,
fagyott ágaikra mielőbb,
várják a téli ruhát.

Harkály kopog hangosan,
eleséget keres,
varjú nézi ferde szemmel,
mert neki elérhetetlenek.

Majd károgva elrepül,
nincs itt semmi érdekes,
rekedt hangja betölti,
a kissé fagyott légteret.

Érett búzakalászt ringat már a nyár,
fölötte játszik a délibáb fátyla.
Lenyűgöz, olyan szép a látóhatár,
virít a pipacs, búzavirág, mályva.
 
Kukoricacső zöld ruhában várja,
a selyme növekedjék jó hosszúra.
A napraforgónak virága sárga,
maggal telt fejét a nap felé nyújtja.
 
Dinnye gömbölyödik, fut szára kúszva,

Meghasadt szívek sokasága
tolong boldogságot remélve,
Isten kegyelmében bízva,
a remény csillagában lelt
hit erejével!
Cikázva jő az esti fény,
ontja messzi csillagok
fénylő erejét
a sötét szobákban kuporgó,
szorongó, depressziós,
egyedül, társ nélkül maradt
emberek fájdalmas,
szebb életet remélt
lelkeire!

Az erdőn lehajtott fejjel ballagok,
mögöttem fázós, ködös, novemberi hajnalok.
Fák között a szél régi dalt susog,
egy elsárgult levél még az ágon imbolyog.

Az ösvény szélén alszik már a nyár,
a tegnapok emléke még utánam kiabál.
A csend tenyerén ezer álmom most megpihen,
s egy régi szerelem visszhangzik szívemen.

Gyere, bújj hozzám, kedves,
ne szólj egy szót sem,
csak töröld le arcomról
a fájó könnyeket csendesen!
Nem kell, hogy szólj,
hisz érzem én,
mily hevesen forr vérünkben
a szenvedély!
A csend beszél,
halk szava szívünket simítja,
mint a tavaszi szél
a bimbózó rügyek hegyét!
Oly jó hallgatni a csend szavát,

Eljött november az év halk sóhaja,
ködbe burkolózik lassan a fák koronája, s szívünk összes óhaja.
Az ég szürke kendőt borít most a tájra,
s az idő megpihen bennem is egy csésze forró teára.

Az ablakon túl az eső citerázik,
a hidegben ezer apró könnycsepp táncol.
A szél rozsdás leveleken zongorázik,
s az ősz csendesen búcsúdalt dúdol a világról.

Ha jő az éj, a sötét éj, az égen egy csillag fénye se ég,
s a hold, a huncut öreg hold,
hát ő is elbújt valahol.
Felhő borítja az eget,
esik az őszi eső csendesen,
az esőcseppek gyöngyökként
gurulnak le az ereszen.
Jöjj, kedvesem,
ölelj át kedvesen,
nem kell más nekem, csak itt legyél velem!
Ha itt az éj,

Édes mostohám kedvelte a táncot,
megmaradt mosolya mosta a ráncot.
A formás bajuszát jól megpödörte,
a citeráján dalát rögtönözte.

Dallama vitte a lábakat táncba,
perdült a szoknya, ritmus a csizmában.
Anyunak volt a legszebb énekhangja,
mulatott a család apraja, nagyja.

Ahogy az eső mossa a köveket,
úgy tisztul a lélek a múló időben.
Születik, fejlődik, tanul és játszik,
arcán a gondredő még nem látszik.
Elindul bátran, tettre készen,
saját útját járva, szabadnak érezve.

Az inga rozsdás karjára tapadtam,
A fönt és a lent között úgy maradtam.
Hol az égbe emel, hol mélybe vet,
s nem kérdi tőlem, mi az, mit szeretek.

Ha fönt vagyok, félek, hogy lezuhanok,
ha lent vagyok, az ég után sóhajtok.
Két végpont között csak sodor az élet,
közben lassan elfogynak a remények.