Eljött az este.
Csillaghálót font körém az ég.
Aludni tértem, csend hajolt fölém.
Nem voltam egyedül.
Hold táncolt az ég tetején,
majd tovatűnt egy felhő szegletén.
Magához ölelt ez a csendes éj.
Aludni tértem, mégis az eget néztem.
Fekete árnyékát az északi fénynek.
Milliónyi csillag az égen remegett,

Engem szüleim úgy tanítottak
Válaszoljak, ha valamivel vádolnak
Ma van „Magyar Kultúra Napja”
Ezen a napon válaszom megadva :

Hogy az új évtől mit is kérek?
Nekem már olyan mindegy hova lépek,
hisz a holtak tüzében lassan égek,
és röhögnek a falra festett képek

Az idő fiai most mind sorban állnak,
nevük a sötétség, a bosszú, meg a bánat,
kik aljasul az életemből rabolnának.

Hiszel a csodákban?
Én hiszek, mert léteznek.
Mint tenger hulláma
átfolynak a szívemen.

Harmatcseppek táncolnak a szemek tükrében,
a vágy lassan ébred a lélek legmélyében.
A múlt könnyezve mond búcsút az életének,
hogy esélyt adjon a jövő ígéretének. 

Egy aprócska folt lelkem mélyén éppen ébredni készül,
titkát hordozva még, láncait levetve lassan szépül.
Kortalanságán a lét oldozza fel s ad neki reményt,
palástja szerető szívemben őrzött vad kalandregény.

 
 
Kősziklák alól kisiet a csermely,
Lefut a hegyről mint legkisebb gyermek.
Völgyben besimul pataknak habjába,
Egy nagyobb testvér ölelő karjába.
 
Együtt ringatóznak nagy folyó álmán,
S óceánban mosolyog szabadságán.
E csodás körforgása természetnek,
Élteti a földet és embereket.
 

Gibraltári-szoros, összeköt óceánt, tengerrel,
e szoros, Dél-Európa, kedves delfinek helye.
Légy útitársam, utazzunk el oda egyszer, kedves!
Majd bálnát is figyelhetünk, csak légy zümmög a csendben.

Mesés babérokra sohasem vágytam,
csak álmomban születhettem burokban.
Ami nekem nehéz volt, könnyű másnak,
falétra fokán, felfelé rukkoltam.

Jó Isten a szerelmet is megadta.
Aki tapasztalta mily csodás érzés,
tudhatja, a szeretet összetartja
életünket, ennél nincs nagyobb érték.

/l823.Ol.22 /

Isten megáldotta a magyart
Mikor megszülettél
Mikor Kölcsey költőnk
Által útra keltél
Magyarok "Himnusza" a létnek
Benned zengenek múltak és keservek
Magyarok ajkán győzelmi ének

Néha félek, mert a sötét felhők,
egyre vadabbul zavarják az éveket,
de ha vihar készül, hadd érezzek oly erőt,
melynek tüzében benne éghetek!

Hogy mondjam el, szeretlek,
hogy ne legyen közhelyes
elcsépelt a szó? Úgy szenvedek,
Mert a fogalmat felhígították
könnyű emberek.
Csak annyit mondok: nélküled
élnem már nem lehet!

Részlet a Nomogenézis c. kötetből

Felvette hosszú avar palástját, 
a ráöltött fehér hógallérját,
minek nevezzem őt, a gyönyörű nőt,
tél Tündérnek, vagy tavaszra éhezőt,
ezt a kutyákat sétáltató hercegnőt,
hisz aggattam rá többféle jelzőt,
legendája bejárja mezőt, erdőt.

Ó, milyen csengő, bongó,
isteni harangszó
fülemnek e zaj:
hallom a kisfiút végre,
és nézd, legörbül szája-széle,
sír, fülemnek sírása dal!

Múltba tekint oly sokszor szemem.
néhány perc, s visszahúz a jelen
mosolya bíztató kegyelem
Néha kezet nyújt hideget,meleget.