Az erdei tisztás szélén
öreg kút a bokrok tövén.
Káváján lécek kopottak,
vizet mégis mindig adnak.
 
Forrás nem apad el soha,
táplálja őt víz-ér bora.
Aki meglát, örül neked,
vadőr mindennap jön erre.
 
Mélységedbe mikor lenéz, 
víztükörből arca felnéz.
Rocska leér, széjjel mossa,
felfelé fut, vize csobban.

Ím eljött idén is szeptember,
iskolába indul sok kicsi ember!
Elkezdődött az új tanév már,
a diákokra sok-sok tudás vár!
Tanáraik felkészülve várják,
hogy átadhassák diákjaiknak
a tudást!
Újra gyermekzsivajtól hangos
az iskola,
itt tanulják meg, mi az élet
sava és a borsa!
Mit hagytak ránk elődeink,

Talán az élet nem is térkép, hanem egy erdőnyi ösvény,
melyen minden lépés egy újabb remény.
S nem csúcsa őrzi majd titkát, hanem útjának pora,
s a szívekben gyúló fény az igazi otthona.

Kellemesnek tűnő nyári délután
még mindig könyörgünk eső után!
Lassan vége a nyárnak,
a növények eső után kiáltanak!
Nem nőtt meg a körte,
a szilva
az alma,
víz nélkül nem volt alkalma!
Víz nélkül szenved a táj,
a hőség a húsunkba váj!
A föld mélyen berepedezik,
és némán esőért esedezik!
Ó, Uram, adj esőt,

Szorgalmas emberi kezek
ápolják a nagy kerteket.
Szeptember már megérkezett,
a sok gyümölcs mind megérett.
 
Augusztusi forró nyár,
édeni ízt hozott immár.
Szőlőfürtök mézédesek,
ízlelgetik is a méhek.
 
Kezdődhet a szőlőszüret,
a termelő mind örülhet.
Magas a must cukorfoka,
minőségi lesz a bora.
 

Lelkem egy lámpás e ködbe bújt világban,
s reményeim mécsese ring az éjszakában.
Ha majd minden csillag lehull a csend ölébe,
a szeretet marad az ég utolsó fénye.

Szívem egy folyó, mely némán érted árad,
partjain emlékek hajtanak, mint vad ágak.
Az idő köveit lágyan elsimítja,
de neved szívem a mélyben örökké visszahívja.

Fáradt vagyok nagyon ma már,
engem az éjszaka, s édes álom vár!
Ágyam megvetve engem vár,
fáradt testem alélva rogy le már!
Álmodni vágyom valami szépet,
veled, kedvesem, oly szép az élet!
Álmomban futottunk a virágos réten,
fogtad a kezem és mienk volt az éden!
Gyönyörű álom, oly szép álmodás,
ez nem tabu, ez csodás látomás!

MAGYARORSZÁG !
"Köntösödre kockát vetettek"!
Mint Krisztust, keresztre feszítettek.
Szaggatják, irtják nemzeted!

Nem múlik, nem csitul
Évszázadok harca.
Testedet száz irányból
Enyészet, ellenség marja.

Amikor körülötted hangos a világ,
és mégis csendnek érzed,
te csak ülsz, nézel magad elé,
várva, hogy valaki kérdez.

Az este lassan rád borul,
mint ablakra a sötét felleg.

Talán ez a csend őriz valamit,
egy képet, amit senki sem lát,
de örökre benned maradt,
és szívesen visszahoznád.

Leszállt az éjszaka, telihold vigyáz ránk ma!
Betakar az éj sötétje, lámpásként világít ezer csillagfénye!
Tücsök ciripel a bokor alján, az esti csendben, párját keresi kedvesen!
Esti szellő játszik a fák ágai között, a levelek suttognak egymás között!
Virágok bódító illata száll messzire a légben, ez a csodás illat szobámba most betévedt!

Cseresznye, meggy, barack,
alma, szilva,
mind-mind a nyár ajándéka!
Színes virágok sora,
emberek boldogsága,
muskátli, szekfű, szarkaláb,
mézike, írisz, árvácska,
ablakok, kertek színpompában,
úszó virágok sora!
A nyár csodás ajándékai,
melyek szebbé teszik
rideg világunkat!
Oly jó ezt a sok csodát látni,

A semmiről nem lehet semmit írni,
a semmit csak semminek lehet hívni,
a semmivel nincs is mit tenni,
csak elfáradt a remény jelen lenni.

De néha a semmi is mesél,
a szemed nem lát, de benned él,
mert a semmiből nem nő virág,
bár a csend mögött is rejtőzhet világ.

Táncol a nyár a tó vizén,
aranyfény csillan e kék mesén,
a nádas halkan dalt susog,
s a szél a lombok közt andalog.

Érett gyümölcsök illata száll,
piroslik sok alma, szép a határ,
a szilva álmos, s arca mélylila,
mézízű fényben ring a körtefa.

Édesanyám mindig mondta,
Fajdkakas van udvaromban.
Nézd a tollát, milyen fényes,
A tartása oly fenséges.
 
Nemes vére tarajában
Vérvörös, mint tűznek lángja.
Kemény csőre a fegyvere,
Nem áll ki senki ellene.
 
Sarkantyúja lába dísze,
Körme éles, élte kincse.
Tarka tolla színpompája,
Mint királynak a palástja.