Csuda finom, jó ízű,
mint egy finom nedű.
Ez az őszibarack de üdítő,
ebben a melegben frissítő!
Lédús, kopasz barackot eszem,
ize, mint a manna, csodás az érzetem!
Számban olvad finom puha húsa,
oly finom, oly édes, mint a
mézes cukorka!
Most vettem a piacon pár szemet,
már bánom,
hogy nem vettem belőle többet!

Rozsdás levélből font kalapját
kicsit félrebillentette a szél,
botja egy csupaszodó faág,
s amerre lép, a nyár még mesél.

Kabátján bíbor erdők alszanak,
zsebében köd és dér remeg,
hajában ezüstös reggelek,
szemében gyülekező fecskék ülnek
könny helyett.

Oly csodás az égi világ,
változik a mozgásirány.
Lebukik a nap korongja,
máris világít a holdra.
 
Égboltra még kékség borul,
gólyacsapat benne vonul.
Most alakul a vé alak,
legelöl a vezéralak.
 
Karmester ő a mozgásban,
senki nincs lemaradásban.
Egyensúlyt a szárnyuk tartja,
szinte alig suhogtatva.
 

Ősz van, szívem kedves évszaka,
nappal rövidülése, hosszúra nyúlt éjszaka.
A lehulló falevél élete véget ér,
de az avarban újjászületés reménye él.
Színeid pompáznak, látványnak csodás vagy,
pihenni, elengedni, a dolgokhoz nem ragaszkodni,
minden eljöveteledkor te tanítasz!
Ajtómon kopogtatsz, szívemnek reményt adsz,

Még izzik a forró nyár,
de az ősz már a kertek alatt jár!
Hiába erölködik,
a nyár lassan felőrlődik!
Győz az ősz lassan, de biztosan,
átveszi majd a hatalmat hamarosan!
Észrevesszük majd nemsokára,
hogy a fák, a bokrok
egy éjszaka alatt öltöznek
őszi ruhájukba!
Jönnek a hűvösebb esték, éjszakák,

Az erdei tisztás szélén
öreg kút a bokrok tövén.
Káváján lécek kopottak,
vizet mégis mindig adnak.
 
Forrás nem apad el soha,
táplálja őt víz-ér bora.
Aki meglát, örül neked,
vadőr mindennap jön erre.
 
Mélységedbe mikor lenéz, 
víztükörből arca felnéz.
Rocska leér, széjjel mossa,
felfelé fut, vize csobban.

Ím eljött idén is szeptember,
iskolába indul sok kicsi ember!
Elkezdődött az új tanév már,
a diákokra sok-sok tudás vár!
Tanáraik felkészülve várják,
hogy átadhassák diákjaiknak
a tudást!
Újra gyermekzsivajtól hangos
az iskola,
itt tanulják meg, mi az élet
sava és a borsa!
Mit hagytak ránk elődeink,

Talán az élet nem is térkép, hanem egy erdőnyi ösvény,
melyen minden lépés egy újabb remény.
S nem csúcsa őrzi majd titkát, hanem útjának pora,
s a szívekben gyúló fény az igazi otthona.

Kellemesnek tűnő nyári délután
még mindig könyörgünk eső után!
Lassan vége a nyárnak,
a növények eső után kiáltanak!
Nem nőtt meg a körte,
a szilva
az alma,
víz nélkül nem volt alkalma!
Víz nélkül szenved a táj,
a hőség a húsunkba váj!
A föld mélyen berepedezik,
és némán esőért esedezik!
Ó, Uram, adj esőt,

Szorgalmas emberi kezek
ápolják a nagy kerteket.
Szeptember már megérkezett,
a sok gyümölcs mind megérett.
 
Augusztusi forró nyár,
édeni ízt hozott immár.
Szőlőfürtök mézédesek,
ízlelgetik is a méhek.
 
Kezdődhet a szőlőszüret,
a termelő mind örülhet.
Magas a must cukorfoka,
minőségi lesz a bora.
 

Lelkem egy lámpás e ködbe bújt világban,
s reményeim mécsese ring az éjszakában.
Ha majd minden csillag lehull a csend ölébe,
a szeretet marad az ég utolsó fénye.

Szívem egy folyó, mely némán érted árad,
partjain emlékek hajtanak, mint vad ágak.
Az idő köveit lágyan elsimítja,
de neved szívem a mélyben örökké visszahívja.

Fáradt vagyok nagyon ma már,
engem az éjszaka, s édes álom vár!
Ágyam megvetve engem vár,
fáradt testem alélva rogy le már!
Álmodni vágyom valami szépet,
veled, kedvesem, oly szép az élet!
Álmomban futottunk a virágos réten,
fogtad a kezem és mienk volt az éden!
Gyönyörű álom, oly szép álmodás,
ez nem tabu, ez csodás látomás!

MAGYARORSZÁG !
"Köntösödre kockát vetettek"!
Mint Krisztust, keresztre feszítettek.
Szaggatják, irtják nemzeted!

Nem múlik, nem csitul
Évszázadok harca.
Testedet száz irányból
Enyészet, ellenség marja.

Amikor körülötted hangos a világ,
és mégis csendnek érzed,
te csak ülsz, nézel magad elé,
várva, hogy valaki kérdez.

Az este lassan rád borul,
mint ablakra a sötét felleg.

Talán ez a csend őriz valamit,
egy képet, amit senki sem lát,
de örökre benned maradt,
és szívesen visszahoznád.