Labda pattan, gyerekzsivaj
Nárciszok illata dalol
Láttam este arcodat fürdeni
Fehérholdfényben rám kacsintani

Furcsa gondolat
Gyermekkor szava kiált
Kislány titka, egy álom tűzijáték
Hullócsillagok tűzcsóváiban kigyulladó vágy

Kövé vált
bús sivatagi homok,
forró, széljárta táj.

Tüzes nap
nem szánja, oly konok,
mit neki, ha másnak fáj.

Kéklő ég
szemében fény lobog,
vállán lebegő uszály.

Cseppjében
az élet, ott dobog,
most még csak várakozás.

Új nap jön,
titokban, zöldellő magok,
virágzó, isteni beavatkozás.

A lámpa sárga szeme rám mered,
s a papír, egy fehér, kegyetlen sivatag.
Várom a szavakat, s szívem szinte megreped,
mint jégpáncél alatt a mély patak.

Künn zúg a város, egy gépzenés pokol,
de itt bent, e homályos szegleten,
egy régi rím még fejemben bandukol,
s közben a múlt vállamra hajtja fejét.

Csak tűnődöm a szép tavaszi ébredésben.
Az emberi lélek vergődésében.
A fa új rügyeket növeszt,
Az ember keserűségben mereng.

Mi lenne, ha élvezné napja minden percét,
Akár a fa, melyet a napfény és a szél véd.
A kis virág, mely kíváncsian kibontja szirmait,
Nem bánja azt sem, ha éppen most havazik.

Ráró ló kikötve,
árpa eledele,
ilyen nagy esőben
születik a rege.

A jókedvű betyár
mulat a kocsmában,
szárnyal a dal, mert már
teli tarisznyája.

Feje fölött forog
fanyelű fokosa,
öklére nem gondol,
most a táncát ropja.

Fehér ing és szoknya
fergeteges, forog,
és lobban a gyertya,
sarkantyúja kopog.

Most vagy soha - úgy dübörög bennem, mert a város
rút falain már nem a néma csend repedezik, 
hanem az évek óta elhallgatott igazság,
hol a tegnap súlya alatt roskadozó utcák 
már nem bírnak el többé hazug fényt, sem árulást.

A tavasz bódító illata száll a légben,
újra élek az emlékeimben!
Szél viszi messzire a virágok illatát,
bogárkák szorgoskodva mindet beporozzák!
Madárkák éneke vígan száll,
itt a tavasz, boldogan trillázzák!
Minden madár párjára talál,
épül a fészkük a bokrok alján!
Csodás a tavasz ma is,
édes, mint egy muffin,

Azt súgta az éj,
hogy mindig remélj.
Egy holdfényes, halk remény,
mi ketten, Te meg én.

A szél mesélt a távolról,
egy régi, szép nyári álomról.
Szívemben ébredt egy sóhaj,
mint el nem mondott vallomás,
vágyaim most csillagokba írom át.

​Nem fogaikkal marnak, ők az éjben járnak,
Csupán kedves szavakkal a küszöbödre állnak.
„Csak most segíts,” suttogják, s te nyújtod is a karod,
Mert nem látod a mélyben a megcsalt holnapot.

Kérlek, szeress,
el ne feledj,
maradj mindörökre velem!
Kérlek, szeress,
velem nevess,
nekem beszélj,
nekem énekelj!
Kérlek, szeress,
két karoddal átölelj,
boldog vagyok veled!
Kérlek, szeress,
szemed fénye
életem éltető reménye!
Kérlek, szeress,
minden pillanatom a tied,
elveszett vagyok nélküled!

Ha a fény lenyugvó
pírja még melegít,
ahol már csak alvó,
ott már sötétedik.
 
Életfény még pislog,
öregúr már fázik,
életkedve inog,
mélyen elmélázik.
 
Felgyújtja szívének
szunnyadó parazsát,
ifjú éveinek
boldog pillanatát.
 
Munka tisztességes,
becsületet adó.
Asszonya hűséges,

A hangjuk még visszhang
a szoba sarkában,
mint elfelejtett dallam,
mi szívünkbe van zárva.
Aztán lassan ráébredsz,
üres a ház,
most te lettél egy életre árva.

Az ajtó bezárult,
a kulcs elgurult a porban,
s mi ott állunk félve,
a mi lett volna korban.