Nyárfát az őszben ölelte,
borostyáninda levele,
ragaszkodik tapad hozzá,
mint gyermek anyai kebelre.

Őszi napforduló nyitott
a tájra hatalmas kapukat,
kezdi átszínezni fáknak
bokroknak ruházatukat.

Poharamban rubin piros
csillogó az a folyadék,
kóstolgatom ízlelgetem,
de nem leszek tőle potyadék.

A szerelemnek is kell magány
Két csonkig égett gyertyamaradvány
Mint szétfolyt emlékgyökerek
Felidézni az elmúlt idő
Csodás pillanatait

A láng karjaiban égő vágy
A szívbe költözött füst elmúlás
A másnap visszatérő új erő
Csupa bíztató ragyogás
Megmaradt szerelmes kézfogás

Nesztelen sétál a szépség az éjben
Fűzfavessző felhővágyak lógnak
Még szomorúság csillog a lépten
A szívben dúlt érzelmek zúgnak

A feketelyuk randevú magába szívja
Az időt és teret érzi a közelségedet
Itt a pillanat két szempár villan
Térből kifröccsenő csók csobban

Lányok ha 13  gombócot főznek,
Egy fiú név minden gömbben.
Amelyik elsőnek feljön,
Jövő évben az érte jön.
 
Tököt fiúk kifaragnak,
Nagy szemekkel vigyorognak.
Világít, ablakba teszik,
A lányokat ijesztgetik.
 
Luca boszi gonoszkodik,
Ha seprűjén száguldozik,
Az ember lelkét megrontja,
Szent Lúcia feloldozza.

Zsibvásár piacon
Eladó minden
Eladó a világ
És minden kincsem

Kék, fehér a hegy és az ég,
Csupasz, hideg, csúszik a jég.
Vérvörös a nap korongja,
Melegét a fagy ellopta.
 
A hegytetőn régi vár áll,
Torzó őr áll kapujánál.
Jégpáncélba öltöztetve,
Nem is látszik csak a feje.
 
Benn gonosz lelkek tanyáznak,
Nincs ott helye a madárnak.
Jeges lépcső oda vezet,

Vidáman tekintget le a gomba,
mosolyogva néz az avarokra.
Fa odvában látja szép jövőjét,
lelkében nincs félelem, gyötrődés.

Magyarok,
Kárpát medence ősi népe, kit magyar anya szült e földre,

Két part között az élet megtöri a sorsokat,
s úton-útfélen hangtalan hagy kérges nyomokat,
libbenő pillanatában, ha időnként megáll,
lehajol hozzád és szívével némán körbezár.

Álmodtam egy szép világot, hol csodás volt minden,
elhoztam hát magammal, most neked adom Kincsem.
Friss harmatban virágmező simogatta talpam,
mindegyikből szedtem egyet, ahogy elhaladtam.

Az ember a mákgubó igazságát
Mákszemként szórja szét
S így próbálja összeszedni
S törvényben érvényesíteni

Az elosztható teremtett vagyon
Óriási mennyiség jutna bőven
Élhetne jól az emberiség
Mégis pehelyként szórjuk szét

A jóság és szépség
Virágokat elfújja a szél
Lazulva szétszélednek
Hosszú az egymásra találás

Ám ezzel szemben
Szél nélkül az aljasság
Gyökerei a föld alatt
Szépen összesodródnak

Ilyen ez a világ melyben
A hazugság hosszú életű
Mert a küzdő igazság
Járataiban közlekedik

Van egy szép táj a nagy világban,
Hol a nap fürdik a hegy csúcsában,
Hó takarja az ormot októberben,
Napnak ragyog, csillog fénye

Lenn a hegyek, dombok alján,
Házak húzódnak meg a lankán,
Szorgos kezek munkálkodnak,
Napkeltével ők is fenn vannak.

Szép az erdő, ősszel, télen, nyáron,
ibolya szőnyeg, tavasszal látom.
Oly illatos, mint édes-kedvesem,
Ibolya, aki szeret engemet.

Terem az erdő, zajos, vagy csendes,
itt jól érzi magát,békés lelkem.
De jó, hogy mellettem van Ibolya,
aki testem, lelkem simogatja.

Párok a kapaszkodón, kéz a kézben,
szép harangok zúgása, lenn a völgyben.
Enyhe, pajkos déli szellő fújdogál,
a dombtetőn érik, egy-egy új románc.
  
Tűz a nap, akár, július derekán,
a vén kuvasz csahol, kerítésen át.
Hű kutya védi gazdáját, s a kertet,
Ugatásában, megannyi szeretet.
  
Avart kapar, jár kezében gereblye,

Ha a szemedbe nézek, eltűnik a múlt,
már csak Te fénylesz fel egyedül,
mert a többi csillag mind az éjbe bújt,
és csakis nekem ragyogsz érdemül.