Ha jő az éj, a sötét éj, az égen egy csillag fénye se ég,
s a hold, a huncut öreg hold,
hát ő is elbújt valahol.
Felhő borítja az eget,
esik az őszi eső csendesen,
az esőcseppek gyöngyökként
gurulnak le az ereszen.
Jöjj, kedvesem,
ölelj át kedvesen,
nem kell más nekem, csak itt legyél velem!
Ha itt az éj,

Édes mostohám kedvelte a táncot,
megmaradt mosolya mosta a ráncot.
A formás bajuszát jól megpödörte,
a citeráján dalát rögtönözte.

Dallama vitte a lábakat táncba,
perdült a szoknya, ritmus a csizmában.
Anyunak volt a legszebb énekhangja,
mulatott a család apraja, nagyja.

Ahogy az eső mossa a köveket,
úgy tisztul a lélek a múló időben.
Születik, fejlődik, tanul és játszik,
arcán a gondredő még nem látszik.
Elindul bátran, tettre készen,
saját útját járva, szabadnak érezve.

Az inga rozsdás karjára tapadtam,
A fönt és a lent között úgy maradtam.
Hol az égbe emel, hol mélybe vet,
s nem kérdi tőlem, mi az, mit szeretek.

Ha fönt vagyok, félek, hogy lezuhanok,
ha lent vagyok, az ég után sóhajtok.
Két végpont között csak sodor az élet,
közben lassan elfogynak a remények.

A Káli-medencében van egy falu,
hol a reggel harmattal írja a múltat,
öreg kőfalak őrzik a régi időt,
s a házak között mesék bújnak.

Sok éve, hogy ez volt az otthonom,
fehér falú ház az öreg kapuval,
ott játszottam a vörös macskával,
és kergetőztem a kis pulival.

Festő és természet, mikor kezet fognak,
művészi alkotás készül utókornak.
Távoli hegyeken fénye kikeletnek
simogatással melegséget tereget.

Hegyek árnyékos oldala félálomban,
a teljes ébredést várja nyugalomban.
Hegy lábánál a város épületei,
és mellette a tér már élettel teli.

Önmagam keresve mártom az ecsetet
vízből a festékbe, festékből a vízbe.
Színek, dallamok kavalkádja kel táncra szívemben.
Mélykék hangod a távolból ölel, mindig érzem,
narancsfények tüze lángol az égi ösvényen,
remény-zöld leveleken Neked üzen versem.
Minden forog, változik körülöttem,
egyedül a szerelem él
ugyanúgy bennem.

Amikor már fáraszt a tánc,
és kimerít minden románc,
a nap melege sem hevít,
Beethoven sem lelkesít,
az öröm oda, halkul az Örömóda.

Karfába kapaszkodik két karod,
kopik hallásod, a csengő szavát alig hallod,
gurulós kosárban lassan cipeled motyód,
számvetést csinálsz, vajon betelt már sorsod?
Az öröm oda, halkul az Örömóda.

Gesztenyefasor vezet szeretteim
nyughelyéig, hullik a levele,
avarszőnyeg lett belőle,
talpam alatt reccsen a száraz avar,
de most senkit nem zavar!
Lehajtott fejjel szeretteimre gondolok,
magamban imát mormolok!
Hideg a márványkő, könnyem pereg rá,
néma csendben rogyadozva állok,
gondolatban messze járok!

egyetlen este ég, lobban a lángja
míg emberek érkeznek a világra
s míg emberek távoznak néma csendben
a gyertya lángja fénylik kegyeletben

rövid élete során sorsokat lát
elmenni nagyszülőt, apát és anyát
sír mellett tétován álló özvegyet
s a gyermekért hulló sűrű könnyeket

egy kiszáradt pipadohány
s egy elnémult, kihűlt pipa
egy megfakult igazolvány
egy rég kimondott szó: apa

kávéscsészéd az asztalon
egy szó, mit szívem mondana
sok meghitt, csodás karácsony
s az illatod, drága anya

Néha hirtelen jön, és egy kicsit felpiszkál,
máskor settenkedik, pedig inkább aludnál.

Van, hogy rózsákat hoz, mint egy álom, körülvesz,
máskor földre teper, ó, micsoda káosz ez!

Tettre sarkall, lábad lendül, kezed alatt alkotás,
aztán lehúz, munka várhat, jöjjön hát a naplopás!

A végtelen részleteiben létezem,
Nézd, itt a két kezem,
Nincs benne egyforma két erem,
Redőiben ezernyi elágazás,
Szemem bogara is más és más,
Egyikben öröm, másikban bánatcsillogás.
Ugyanazt gondoljuk, kimondjuk,
De szívünkben másként rezdül a dobbanás.
Mást jelent a szó neked és mást nekem,
Barátság, szeretet, szerelem,

Lehajtott fővel egy imát mondjunk el,
szeretteinkre ma emlékezni kell!
Emlékezünk azokra, kit a szívünk
nem felejt el soha,
gyertyát gyújtunk lelki üdvükért ma.
Legyen ma béke,
szeretet mindenki lelkében,
elhunyt szeretteire így emlékezzen!

2024. november 1.

TM