Ha a húr elpattan
a lelkünk hárfáján,
szívünket bú marja
minden dobbanásnál.
 
Csukjuk szempillánkat,
nyugalmat keressünk,
lelki szem, mit láthat,
csak arra figyeljünk.
 
Fehér felhők tánca
égi zenét hallat,
lelkünknek hárfája
új húrokat kaphat.
 
Vele legszebb zene
oldja szív bánatát,

Egyszer elmegyek majd, mint nyár az őszbe,
mint halk madárdal a völgybe,
mint aranyfényű nap a tóval,
s elalszik bennem minden régi óhaj.

Elmegyek, mint titkos levél a széllel,
mit az élet írt láthatatlan kézzel,
de itt maradok, mint régi emlék,
mint egy csillag, mi a szívedben ég.

Ha valóban magam lennék
Nyári mezőn virágoznék
Halványkék lepkévé válnék
Alkonyatkor hozzád szállnék
Párkányodon megpihennék
Billegetném szárnyaimat
Rejtegetném mosolyomat
Úgy várnám, hogy észrevegyél
Ujjhegyedre fölemeljél
Szépségemben gyönyörködjél
Kedves szóval becézgessél

Forró levegő
indul már az aratás -,
sehol egy felhő

Péter, Pál napja
az aratás kezdete -
izzasztó meleg

Az aranysárga
búzakalász lepereg -,
áldott kenyerünk

2026. augusztus 14.

TM

Ha a sors egyszer azt hozná, hogy elfelejtenélek,
Ne feledd, szívemben őrzöm tovább emlékeinket.
Ha arcodat nem ismerném fel többé,
Ne keseredj el, szívemben őrzöm én.

Ne hallgass a szóra, mi ajkamat elhagyja,
Szívem dobbanása lesz válasz a számodra.
Tudom, hogy nehéz lehet nekem és neked,
Soha ne szemeddel néz, szívedben láss engem.

Ébred a hajnal,
bíbor az ég alja,
párától vizes a föveny,
felkel a nap,
új reményeket ad!
Nyári kéklő égbolton
fehér bárányfelhők,
virágzó rétek,
pipacsok, íriszek!
Gyermekkacaj, vidám ének,
tábortűz és szép remények!
Csodás nyári élmények,
melyek örökre bennünk élnek!
A tengerpart és a fehér homok,

Az erdő mélyén csend ül a fákon,
harmat csillan a zöldellő ágon,
a szél halkan végigsimítja,
öreg tölgy levelét finoman ringatja.

Madárdal ébred a hajnali fényben,
napfény aranyban táncol a réten,
kis patak csobogva elszalad,
viszi magával a tegnapi gondokat.

Ülök a Tisza partján elmerengve,
Elém sodródik a múlt emlékképe.
Csendesen folyt el a Tisza medrében,
Táncot járt a napsugár tükrében.

Gondolataim vele sodródtak tova,
Mily nyugodt és szeszélyes volt valaha.
Most békés, csillogó arcát mutatja,
Partjára újra épült a megszépült Szeged városa.
Emléktábla mutatja, a Tisza néha pusztító, goromba.

A falu széli út oly szép,
zöld és virágos a tájkép.
Útmentén virágok nyílnak,
tarka szirmok illatoznak.
 
A búzaföldek még zöldek,
kalászok épphogy képződnek.
A közeli templom tornya
jól lát közelre, távolra.
 
Fiatal párok sétálnak,
összebújva kacarásznak.
Talán éppen tervezgetnek,
majd vadvirágokat szednek.

Ha két szép szemed rám ragyog,
az én szívem gyorsabban dobog,
repülnék hozzád, kedvesem,
hisz én a csókodra éhezem!
Csókod íze ma is a számon ég,
ez a legszebb emlék,
mely szívemben él!
Két ölelő karodba bújva
elfelejtem, mi fájt a múltba'!
Csak a jövő számít,
egy apró boldogság,
mit két öregedő ember

Körülöttem sűrű erdő,
fái összeölelkezők,
védik egymást fagytól, széltől,
boldogok az öleléstől.
 
Erdőszéli tisztás szélén
egyedül állok út mentén,
nincsen, aki védjen engem,
párom kiszáradt mellőlem.
 
Cibálja testem fagyos szél,
jó, hogy a héjam nagyon véd,
ágaimon a hópelyhek
hozzám fagyva jól befednek.

Tudod, néha eltűnnék hirtelen,
mikor úgy érzem idebenn,
hogy körülöttem minden idegen.

Mintha köd lennék egy eltévedt reggelen,
mint ablaküvegen felejtett lélegzet,
amit letöröl az első reggeli fény,
és senki nem kérdezi, hová lettél.