Március van, tavasz ébred,
sugarától minden éled.
Nemcsak a táj öltözik fel,
szívünk is most ünnepel.

Három szín a szívünk felett,
piros, fehér, zöld üzenet.
Piros az erő, bátrak vére,
fehér a béke tiszta fénye.
Zöld a remény, a sarjadó rét,
együtt adják szabadságunk örök hitét.

Úgy jön az este,
mint eltévedt, ki útra talál,
lassan ül a tájra
egy sötét vándormadár.

Szél súgja a fák között
az elmúlt évek hangját,
s a szív mélyén felébred
egy rég kialudt parázs.

Mert még emlékezik
egy ősi, tiszta múltra,
hol fényösvény vezetett
a csend kapuján túlra.

Alvó völgyben megmoccan a csend,
az éjszaka fátyla terült a fákra lent.
A patak ezüstfogatként szalad,
talán még reggelig medrében is marad.
Mormolva súgja a part menti nádnak,
vége van már a jeges magánynak.

Csak egy szép varázslámpa az éj közepén,
tenyeremben pihen, akár a halk remény. 
Megrezzen benne a múlt, halvány fénysugár, 
s kívánságom vágyódón az ég felé száll.

Lassan felemelkedik, mintha tudná jól, 
hogy nem kincset kérek, és nem is földi jót, 
csak egy napot - egyetlen egy tiszta percet - 
hol újra átélhetem a szeretetet.

Fény száll fel -
viszi a vágyam.

Idő nyílik -
vissza a múltba.

Őrző kezek - 
hívnak a fényben.

Egy nap elég -
örök a lélek.

A lámpa alszik -
a fény bennem él.

Megeredt ma este az eső,
a tavaszi erőt adó, éltető, márciusi eső!
Erőre kap a vetés, a mező,
lemossa a tél porát a tavaszi eső!
Az utca kövén koppan az eső,
tiszta lesz már a városi levegő!
Felfrissül az ember,
a fű, a fa, a virág,
megtisztul a világ!
A tavaszi eső most is aranyat ér, ez tény,
szomjazva issza minden élőlény!

Rozsdás erek a föld hátán,
kanyargó, néma vágányok,
nem tudni soha, melyik váltónál
érnek véget az álmok.

Az ég súlyos, mint a bánat,
fellegekből szőtt nehéz paplan,
de lent a porban, a sínek között,
ott lüktet valami egy mozdulatban.

Útra kelek lelkem sivatagába,
hogy lássam ragyogni az összes csillagot,
bűneim árnyéka a futóhomokban
nem tapadnak rám, megbocsátottad.
Örömében szívem is felragyog.

2026. február 22.

TM

Rab
voltam
magányos
szivárványból
festettél hidat

Épp
feléd
indultam
szivárványhíd
tűnt fel az égen

Nézd
ott fenn
felragyog
szivárványunk
szövetségünk jele

Ó
édes
szerelem
kísérj engem
szivárvány hídján

TM

Tükörbe nézek - ez már nem én vagyok, 
csupán egy árnyék áll ott, mozdulatlan. 
Szemében sötét fény, mint mély patakok, 
és hallgat, mint holdtalan éjjel a hang.

Gondolataim idegenek, mint könyv, 
melyet valaki más írt, más szavakkal. 
Szívem nagyot dobban, szemem csupa könny, 
bár lelkem még küzd, összezárt ajakkal.

Öreg erdő fáit nézem.
Szép példány áll itt előttem.
Alacsony törzs, törött az ág,
De mégis van szép új hajtás.

Ettől lett nagy koronája,
Mint embernek családfája.
Nem élnek már az őseink,
De lombot adnak fiaink.

Csodásak az őszi színek,
A sárga, vörös levelek.
Ez a fának új ruhája,
Tündököl a kies tájban.

Ó, szent forradalmak dicső Istensége,
Tégy koszorút 1848 fejére.
Piros-fehér-zöld pántlikával fonva,
Soha el nem múló emlékét bearanyozva.

Mi is elhozzuk emlékezés-koszorúinkat,
Hála és tisztelet lesz arra ráírva.
Így emlékezünk hősök harcaira,
Szabadságért vívó nagy csatáikra.