Búcsú a kovácstól

Megrepedt az üllő, elrozsdált a vas,
nem sújt le többé a helység kalapácsa -
befogadta testét, ki szülte: Halas,
tölgyfa koporsója magába zárta.

Sárga nagy pofával röhög rám a hold,
míg mögötte a settenkedő tolvajok,
néhány csillag mindenemet elrabolt,
tőlük elbűvölve, idelent olvadok.

/Sepsziszentgyörgy,-Református-Székely Mikó
Kollégium újra államosítása ellen/

tó 
tükrén
fodrozó
a víz tükör,
szellő lengedez.
eszembe jut egy
régi mondás,
ne bántsad
a jót,
ott
ahol
tenéked
tálalnak fel
drága étkeket.
tán elfeledted,
szeretet hogy
éhezett,
sokat
rád.
írta-varga-Barcs-2019.02.20.

Amikor Rád nézek félve titokban,
a megszokott nyugalmam rögtön elhagy,
felgyorsul pulzusom, a szívem dobban,
mert Te nekem a legszebb teremtmény vagy.
Könnyedén lépkedsz tavaszi pázsiton,
felizzik Tőled bús, szerelmes lelkem,
csak a bőrödről, ajkadról álmodom,
nélküled eddig nyugalmam nem leltem.
A bú, a szenvedés nyomban elenyész,

Zsuzsanna, Zsuzsanna,
A fáma azt írta;
Nevednek ünnepén
Szól már a pacsírta.
Zsuzsanna napig, ha
Fagyos volt az idő,
Mától kezdve enyhül
És jön a jó idő.
Zsuzsanna mosolya
Enyhíti a telet.
Ő védelmezi a
Gyümölcsös kerteket.
Zsuzsannát köszöntjük
A kis pacsírtával:
Éltesse öt Isten,
Minden áldásával!

Szűrt-fényű szobában gomolygó pipafüst:
Árendás öregúr magányát tagadja,
Amikor hangszerén (jaj, akár ócska üst)
Egy árva nótával életét siratja.

Reszkető combjára egy macska telepszik;
Ennyi melegség jár e nagy hideg télben.
És ahogy két lába lassacskán melegszik,
Egy nóta ébredez megfagyott szívében.

           Megjelent az Új Köröstáj Magazinban 1990. július 7.

Fordítom a kertem
parlagról termőre –
nagy regény, vadregény:
történelemmel egyidős remény
muskétázza a szívem –
nekem is jutott egy bekezdés.

Alig van már Dunántúlon borospince,
mert megveszi azt Nagyviktorunk Kislőrince.
De csak mászik, lépni nem tud, nincs gerince.
Sok esze van, ezért gazdag, ez a hónap vicce!

Budapest 2019-02-18

Korholod sorsod, nem visz már semmire,
Mert rád csordult a tény, az ájult törvény,
Vagy a véletlen, kiszolgáltatott lény
Az ember, semmivé foszlik vak hite.
A végzet ellen vesztes szélmalomharc
Lázadni, örvendj a múltad napjain
Bele törődve, és ne kérjed senkin
Számon, siker helyett, mért jött a kudarc.
A végén nem marad másnak sem egyéb,

Kicsi kamillavirág a kezemben,
mosolygó szirmai biztatnak engem:
- Csak kérdezd meg, mi válaszolunk, ne félj,
jöjj, tépj le bennünket, és aztán remélj,

A csendes tó lápos, ingoványos partja, 
nyaldosó vizet épp csak összetartja,
míg dagad rajt’ a pöffeszkedő hínár,
csendesebb halaknak búvóhelyet kínál.