Szél suttog a lombok között,
A napfényben játszik,
Hegyek, völgyek, dombok fölött,
Szivárvánnyá válik.

Volt mikor elhittem:
esténként meséket sző
a Hold.
Hatalmas óriás
az égbolt.

Már csak a verseimben élek,
Talán ott még léteznek csodák,
Összetört madár szívében
Hallgat a csönd, egyre tovább.

Égig érő fák közt
suhan a szellő
új ruháját ölti
a kis tekergő

Nekem a vers,
egymásba kapaszkodó faágak
lombos árnyékában pihenő
fuvallat,
csobbanás minden tájon

Zsuzsá(m)nak szeretettel mert.  és egyben ezzel a verssel el is köszönök, úgy "andikásan", és  mindenkinek további jó alkotó munkát kívánok. :)

Csupán  három
egem maradt, 
de minden színükben 
mosoly ragyog.

Palacsintába töltött 
tavaszi napokkal 
kecsegtet a holnap
ananászos csirke
száll a tányér felett

Valami vidám verset kéne írni,
hogy kacagjon tőle az ég is,
vagy csak szaladni a széllel,
ha valami másra vágyom mégis.

Napfény fürdik az égen,
fodros felhő játszik,
nyuszi szalad a réten,
szellő kacarászik.

Piros pozsgás gyermek arcon
ott ragyog minden tisztaság.

Ezerkilencászhetvenötben születtem
Tiszaföldváron, 
gyermekkorom kis részét
ott éltem meg.

Tavaszi fények zuhatagában
kis patak csobban, ébred a táj.
Ébredő tájon madárka dalol,
madárka dallal vár a határ.

Egymásba kapaszkodó faágak
lombos árnyékában pihenő
fuvallat

Most úgy vagyok, 
hogy nem vagyok,
csak akkor keress,
ha fénybe olvadok.

Itt a tavasz, itt a tavasz,
bújócskázik az ég alatt,
ébred a föld minden útja,
a dalokat szellő fújja.

Hideg még a táj,
minden fa vacog,
hajnali fényekben,
a szél még dadog,

Almafa virága
néz a napsugárra,
napsugárra
ha néz,
piros pozsgás
lesz az ég.