Őszi ágra égcsepp hullik,
csöndesen a köd szitál,
minden egyes zizzenéstől,
elbúcsúzik most a nyár.

Csönd-csillagok ösvényén
a Hold lépdel halkan,

Lehetnél

Lehetnél ölelés,
lehetnél fény,
mindenen túli lombkoronák
illata.

Az éj is átfordul a fénybe
ha itt az Idő,
angyalillatú szélbe fonódik az ébredés.

Csendhez érnek a szavak,

A tegnap más volt.
s az Ég, furcsa jel.

A csönd vászna ragyog.

Ébredő tájak szivárvány ragyogásában
gyermekarcú fák suttognak.

Megváltani a világot
az volna csak a szép,
olyanná válni mint
egy sas mint ki égre
röpteti életét

...Hajnalonként 
bíborba öltözik az ég..
 

Fagyott madár egy
síron, késik a tavasz
jég-tükör álom

Messzi út végén
egy vándor pihen, botja 
tartja az eget. 

Tavaszi napsugarak virág
illatában türkizbe öltözik az ég.

Lehet százszor is leírtam már:
szeretem a hazámat,
és még ezerszer öntöm szavakba,

Szép ez a táj akkor is,
ha épp ködbe öleli
az Ég

Fák virágaiból szőnek
selyem- fényt
a mindennapok.

Drága tavasz, már féve várok rád,
egy kicsit túl sok ez. Nem? Tulajdonképp mit képzelsz magadról? Ki vagy te?

Kedves Zoltánok, ti vagytok a mai nap krémjei, de ne várjatok nagy hűhós köszöntőt. Mű hó sem kell, van igazi. Legyen elég, hogy gondoltam rátok