Drága kincsünk, kicsi babánk, végre megszülettél!
Kilenc hónap hosszú idő, mit pocakban töltöttél.
Hosszú hajjal, bölcs homlokkal, rabul ejtettél.
Edesanyád, édesapad szeme fénye te lettél.
Csodálatos kis lényeddel minket boldoggá tettél.

Hazám, Hazám, drága Magyar föld!
Ki életet adtál népednek, s kenyeret.
Nem hagylak el, mert vágytól égő szívem
Ragaszkodik, s hű hozzád, örökre.

Hazám, Hazám, te drága Magyar föld!
Szeretlek, s nem cseréllek másra.  
Piszkos föld volt, de szívek hazája, bátor,
Nem pusztíthat el semmi és senki!

A Haza ott van ahol megfogantál anyád méhében, megszülettél és boldogan vártak szüleid.
     Van egy otthonod, ahol felnevelkedtél és van hová hazamenned és biztonságban érezheted magad. Ott él a családod, a testvéreid, a rokonságod, barátaid.
Van egy városod, ahol a házatok áll és egy országod, ahol boldogan élhetsz. Ezt remélheted.

Tavasz köszöntött a Béke szigetére,
Mit körbe vett a tó lágy zizegése.
Béka Breki, vidám éneke zengett ott,
Amit a Becses Béka lányka hallgatott.
                                                                 
Béka Breki, sokáig csak fújta, fújta,
Mint patak meder, kiszáradt a torka.
Választ várt a szerenádjára,- de addig is-,

Álmomban láttalak,
Emlékeim között,
Homályos képeket,
A csendes perceket.

Halovány orcádat,
Törékeny testedet,
Terhek súlya alatt,
Megroppant térdedet.

Jöttél velem szemben,
Rég áhított szempár,
Elmerultem benne,
A múlt köszöntött rám.

Várom jöttödet,
A télnek végét,
Napsugár melegét,
Tavasz kezdetét.

Nyár múlását,
Kalász aratását,
Kévék kötését,
A megelégedését.

Várom jöttödet,
Csöndes léptedet,
Halk hangodat,
Szerető szívedet.

Igéző szépséged,
Meleg ölelésed,
Szellő ringató,
Sugárzó békességed.

    A kerek erdő szélén élt és lakott két, vén öreg tölgyfa. Az erdőtől kicsit külön váltak, mivel az ő életük sokkal régebben kezdődött, mint a sokaságé.  Számtalan vándor pihent már meg hatalmas ágaik oltalmában a nagy, nyári melegben. Sok mindent megéltek már ők ott ketten, hozzájuk jártak tanácsért még a bölcsek is.

Immánuel! Velünk az Úr!
Ki megszületett, a jászolban, rég.
Nem tudta még, mi vár reá,
De hitte szíve, mindent diktál.

     Karácsony közeledett. Beleborzongtam a gondolatba. Ki néztem az ablakon és figyeltem, amint a hatalmas hópelyhek hullnak a földre. Mint nehéz zsákok huppantak a száraz avarra. Betakarták, elrejtették az elmúlás jeleit. Szinte, ott voltam.  A hegyek körül ólálkodó szél, szegélyezte utamat. Átölelt a lenyugvó nap álmos sugara és csak néztem a távoli hegyeket.

Csak úgy, szabadon...

   Egy rövid történetet hozok, aminek eredménye, az emberi érzésektől, jó indulattól függ. Volt már rá példa, hogy valakit kitagadtak a családból amiatt, hogy nem azzal házasodott, akivel a tisztes família szerette volna. Volt, hogy a gyermek nem arra ment, amerre helyesnek vélték az öntörvényű szülők, de az régen volt. A régi időkben hallhattunk hasonló sztorikat.

Pünkösdnek hajnalán,
Összegyűlt, a 12 Apostol.
A felházba tartottak délre,
Mit Jézus, meghagyott e végre.

Izgatott volt szívük, lelkük,
Számukra nem voltak betűk.
Mindenekre választ vártak,
Ez a nap, majd tudatja velük.

     Nagy családból származom, tizedik gyerekként jöttem a világra,fél árván. Édesapám addigra, sajnos meghalt. A testvéreim és én közöttem nagy korkülönbség van, túlnyomó részt nem velük nőttem fel. Abban az időben édesanyámmal sok időt ketten töltöttünk, mivel a testvéreim már más utakon jártak. Ki családos volt, ki még kereste a párját, keveset voltak otthon.

     Hallottam egyszer egy emberről, aki nagyon kapzsi és zsugori volt. Igen jó módban élhetett volna, de annyira szerette a pénzt, hogy már előre félt attól, hogyha meghal, meg kell válnia tőle. Az összekuporgatott pénzének nagy ára volt. Kemény, és könyörtelen ember hírében állt. Mindenki tudta róla, hogy még a feleségének, sőt a gyermekeinek is alig adott belőle.

  Amikor arról volt szó, hogy írjak magamról valamit, elgondolkodtam mit is írhatnék.  Nem könnyű az embernek magáról írni.
Debrecenben születtem – és élek.   

 Kinézve az ablakon, fantasztikus látvány tárul elém. A hó födte táj, zúzmarás ágak, csend, nyugalom. A súlyos hópelyhek huppanását hallgatom. Hátunk mögött hagyva a jót, s a rosszat. Minden, mi a múlt, hátunk mögé vetjük és ha tudjuk, feledjük.
Orrunkban a fenyő illatával, a szánkban még a sültek, a bejgli, a pezsgő lágy ízével.

Miért pont akkor hagytál itt engem?
Mikor még meg sem születhettem?
Nem adtál esélyt, hogy szeresselek,
S te sem arra, hogy viszont szeress!