Vannak völgyek, melyek éles némasága
késekként hasít a dermedt éjszakába,
végzetes szavakként szívünkbe fúródnak,
hol az átható sebek össze-összecsúsznak.

Vannak tavak, melyek minden csillanása
gyógyírként borul a szétszaggatott tájra,
szavak ezek is, melyek a szív mélyére érnek,
s a lyukak helyén lassan épül az új réteg.

van, hogy mennél
de maradnod kell
van, hogy jönnél
de nincs neked hely

van, hogy maradnál
de messzire futsz
van, hogy futnál
de menni se tudsz

van, hogy nyílnál
de nincsen kinek
van, hogy kapnál
de úgysem hiszed

van, kit felemelsz
de mélységbe ránt
van, mi betemet
de nem hoz halált

Mondd csak, milyen érzés boldognak lenni?

égett a tűz
fel-felcsapott
millió parázsszem

- Mi a baj, Kedvesem?
- Nincsen baj, csak Létezem.
- És ez fáj, Angyalom?
- Néha nem, máskor nagyon.
- Segítsek, Egyetlenem?
- Tudod, úgysem engedem.
- Zavar, ha csak csendben itt vagyok?
- Inkább gyújts nekem pár csillagot.
- Ha kéred, éneklek neked!
- Köszönöm, dalod őrzi lelkemet.
- Ha szeretnéd, ölelést is adok!

Ha elmész, én is veled megyek.
Testetlen mögötted lopakodom.
Ha megfordulsz és csendben felém meredsz,
kezem csak megsimít homlokodon.

Nem látsz, csak érzed, hogy veled vagyok,
hisz szívedet örökre adtad nekem.
Hiába ölel mást éhes karod,
hiányom átsejlik éhségeden.

A vers nekem olyan, mint másnak a jó bor,
érzések ízei nyelvemen,
elömlenek a szóból szőtt színek
lüktető fényként a lelkemen.
Perzselő tűz, libbenő lágyság,
féktelen, táncoló amazon…
Rabja vagyok és nektárként kortyolom
életről daloló italom!

Egészségünkre!

TM

két szép tiszta szempárból
mi maradt? ki maradt?
ki az aki látja jól
a hamisat? az igazat?

Volt egy nyár, amikor boldogok voltunk.
Naplementékben egymáshoz simultunk.
A sátrunkból szinte ki sem bújtunk.
Volt egy nyár, amikor bolondok voltunk.

Az elmúlás hercege gyöngéden kúszott
a csöndesen kihűlő, hófehér tájra,

hullámzó monoton
parttalan homokon
küszködő kerekek
tekerek csak tekerek

úttalan utakon
célomat kutatom
látszólag haladok
körpályára ragadok

hol van a jutalom
izzadok a futamon
tekerek csak tekerek
ha megállok süllyedek

TM

Napfény. Rózsák.
Könnyek. Tócsák.
Vérvörös rúzsfolt a testeden.

Ketten vagyunk,
csak te meg én,
öleli testünk a csillagos ég
forró, éjpuha paplana,
a holdvilág lüktető dallama
szerelmes titkokat mesél.

Álmodozunk,
csak te meg én,
éjszaka mélykék vágymezején
szorosan egymáshoz bújva,
álmaink a telihold felé súgva,
emeljük egymást felfelé.

TM

Nem, már nem vagyok itt.
Már távol van a lelkem,
Szélvihar háborgó hullámain
Úszom fellegekben.

Nem, már nem vagyok itt.
Minden halott kincsem,
Elzsibbadt, szétázott vágyhamvaim
Éjsötétbe hintem.

TM

A káosz mögött igenis rend van.
A szenvedés mögött is értelem.
A lüktető, égető lélekpokolban
Rózsát bont lassan a Végtelen.

Fájdalomrózsád a parázsra hull,
Bársonyként simítja talpadat,
És ahogy elindulsz váratlanul,
Új erő rajzolja arcodat.

Az élet nagyon tud fájni.
Néha halálosan.
Máskor az öröm az égig tud szállni,
és a létezés mámora határtalan.

A jó és a rossz folyton váltja egymást,
a kettősség súlya ránk zuhan,
ráncokat rajzol homlokunkra
az idő, miközben elsuhan.

Egy fehér hattyú úszik a vízen.
Fejét lehajtva, lassan, egyedül.
Nem néz semerre, csak siklik szelíden,
járja a felszínt, de lelke mélybe merül.

Odalenn a csendben, a nemlét peremén,
nem változik semmi, az idő sem halad;
oda hullt le lelke, hova nem hatol a fény,
a színek délibábja sötétben ragadt.

Millió darabra tört
patyolat hógömb-lelkem,
az angyalok mind tovaszálltak,
és egyedül a földre estem.
Nem védi sebeim
meghittség-takaró,
összetört arcom csak
kavargó csupahó.