Elmúlni látszik a tomboló nyár,
elsárgult rég a kukoricaszár,
színes szőttes fedi a domboldalt,
búcsúdal zsong-bong még a túloldalt.
Messzire költöznek a madarak,
a fészkeik üresek maradnak,
halkan vetik ruhájukat a fák,
hullnak alá pirosak és barnák.
|
Nem mondhatom, tudom,
hol jár a gondolatod,
mikor két szemed elmereng.
Nem tudhatom, hogy neked
tiszta érzésem mit jelent?
Nem kérhetem, hogy szeress,
hogy csak engem szeress!
Nem mondom, tudtam, tudom,
hogy hol jár a gondolatod.
|
Két karja még mindig tárva,
folyton ölelésre várva,
hová lett a kicsi társa,
csoda, vidám kis pajtása?
Polc tetején porosodik,
arca mégsem szomorodik,
a kis barátját csak várja,
szüntelenül gondol rája!
Zsivaj, zörgés, pakolászás,
fúrás, zúgás, kalapálás,
|
Végre-végre itt a nyár,
Amit nagyon vártam már,
Kirándulás, homokvár,
Álom tenger, fellegvár,
Csodálatos napsugár,
Indulhatunk is, akár!
Óra pontos vasmadár!
|
Ma az iskola előtti terjedelmes park sétányát beborította egy hatalmas pepita szőnyeg, melyeket a diákok egyenruhája szőtt be, imitt-amott a hatalmas gesztenyefák árnyéka mintákat rajzolt a maradék kavicsos területekre.
|
Melinda igyekvő, korán érő típusú lány, testvérei közül mindig kitűnt kitartó szorgalma és leleményessége. Egy kisebb város melletti tanyán éltek szüleivel. Csendes, szép környezetben. Szépen teltek az iskolásévei, majd elérkezett a továbbtanulási idő, szép szakmát választott magának, mivel jó kézügyessége volt, a cukrász szakmát szerette volna kitanulni, fel is vették.
|
Veled születtem, s veled halok,
úgy ébresztenek a hajnalok,
ha nem akarom, akkor is még,
fel a falra rajzolódom rég.
Követlek én, ha felkel a fény,
gyakran megláthatsz engem, ez tény,
ott melletted is, vagy mögötted,
és előtted, s akár fölötted.
Színes ruhákba nem öltözöm,
|
A nyári este holdfénye
belenéz a tó tükrébe,
bámészkodva, álmélkodva,
kerek arca mosolyodva.
Végigsimítja a tájat,
hegyeket és apró házat,
elszenderedett a világ,
szép álmot sző minden virág.
Mesét suttogott a szellő,
elcsendesedett az erdő,
|
Emlékszel még arra a napra?
Mikor odaültél mellém a teraszra?
Perzselő nyári szél járta táncát,
nyüzsgő madárraj fújta nászát.
Hirtelen zsongott, forgott minden,
annál szebb tán nem is volt éppen,
körülöttünk óriás forgatag,
ezelőtt miért nem láttalak?
|
Már sok éve árva lettem,
még fáj, néktek virágot már
csak a sírotokra vittem,
most értetek szól a zsoltár.
- Lehajtom fejem.
Megsárgult, homályos fotók,
ennyi, mi itt maradt nekem,
és már hiába is sírok,
s hiába nyújtanám kezem.
|
Hajnali köd szitál,
ereszkedik egyre,
röpke perc invitál,
vele megyek messze.
Hasadni látszik már
hajnal kemény burka,
koravén napsugár
ágyába még bújna.
Elhagyja a múltat,
s nem sejti a jövőt,
emlékek közt kutat,
siratja az időt.
|
Lehunyt szemmel megpihenek,
nyomot hagyó évtizedek,
testem vigaszt remélve simul,
szívem zakatol, elmém csitul,
két karom széttárva pihen a
sziklafalon,
gondolatom szállni hagyom,
szabadon.
Ritmust dúdolok a méhhel,
mi épp felettem szállt el.
|
Este megállt a szél, hallgat,
lágyan ringat, és így vallat,
gyengéden simítja lelkem,
ne porladj el a testedben!
Ó, úgy szeretnék ott lenni,
és talán egy picit tengni,
hol egy napra nincsen tegnap,
és ahol még nincsen holnap.
Nem unszol, kerget az idő,
|
Megérkezett a kikelet,
a ragyogó nap ébresztget,
kibontotta a szirmokat,
színezi a virágokat.
Falu szélén csöpp legényke,
fény ragyog a nagy szemébe',
díszes ruhát öltött mára,
s virágot tűz kalapjába.
Cipőcskéjét kifényezi,
jól fésült haja ébeni,
|
Tarka réten ezer virág.
Új ruhát öltött a világ,
vágyódik a cseresznyeág,
mint az ébredő ifjúság.
Rügyet fakasztó napocska,
csírázik már a magocska,
és a katica napozna,
száll a zümmögő dalocska.
Szorgoskodik a méhecske,
s ágakon szerelmes fecske,
|
Hömpölygő szilánkok útvesztője,
ellepi sebzett lelkemet a törmelék,
óh, csak még egy csókért könyörögne
még a haldokló képzelet a kedvedért.
S ha mégis megszánnád ajkam,
hajolnál-e felém?
Vagy csak záport hintenél halkan,
hogy ne szeress újra belém?
|
Még érzem a tarka rét illatát,
midőn újra éled a kikelet,
még hordoz a szél hűs tenyerén,
s világgá kürtöli jöttödet.
Még magához ölelnek dús ágak,
dédelgetnek a bokrok s a lombok,
remegek, úgy szeretlek téged,
oly boldogság, ha rád gondolok.
Nélküled bánatos, könnyező ég,
|
S biz, ha röppen felém
kedves múzsám csókja,
kiürítem elmém,
ne legyek a gondjaim rabja.
Feltartom homlokom,
hagyom, hogy csókoljon,
lelkembe fogadom,
s hagyom, hogy magával ragadjon!
|
Csendben őrizném az álmod,
ha hold lennék.
Cirógatnám kedves arcod,
ha nap lennék.
Esőben föléd hajolnék,
ha faág lennék,
hogy ne félj, neked dalolnék,
ha madár lennék.
Követném a lépted nyomát,
ha árnyékod lennék,
szórnék rád százezer csodát,
|
Víz leszek vagy buzgó patak,
csak hogy én oltsam szomjadat,
források vize s kék tavak,
csak érinthessem ajkadat.
Ha útra kélsz, én is megyek,
Türkiz tenger vize leszek,
s ha felkapnak a fellegek,
egy cseppnyi csapadék leszek.
Válladra hajtom homlokom,
|