Magyarerő.hu

A felhő lepte havas téli tájban,
magas sziklán farkasok hallgatóznak,
körbe figyelnek, és zsákmányra várnak,
nem örülnek a vastag takarónak.

A völgyben minden olyan csendes, nyugodt,
óvja, védi a jótékony takaró,
a vadat, aki már oly sokat futott,
most nem fenyegeti a bősz támadó.

Decemberi éjben kigyúltak a csillagok
Milliói fényük ragyog, csak ragyog
Hold is felvágtatott
Göncölszekérrel az égre
Pitvara fénylik, hideg fénnyel
Azt mondja a fáma
Hideg szél lesz másnap

Mese óvodában jártam,
remek mesés képet láttam.
levelet tart sok kicsi kéz,
jön a postás átveszi, kész.
 
Titok kíséri az utat,
vajon Mikuláshoz jutnak.
van abban sokféle kérés,
játék, csoki, eper és méz.
 
Kerek erdő közepében,
láttam remek mesés képet.
Mikulás szánkó ülésén,
örül megjött a sok kérés.
 

Csendes az éjszaka, figyelem szótlan,
csillagok bújtak fekete gyász mögé,
csak a sötétség ácsorgott ajtómban,
borított fátylat, hallgatagon körém.

Hol vannak a vidám, szép délutánok,
a mesebeli varázsos hétvégék,
tovaillantak az édes kacagások,
szörnyek jöttek, és hirtelen széttépték.

Mikulás sosem árulta el jöttének óráját,
nem maszkabálba készül, de álarc fedi szakállát,
útját bíz rója ám, leküzdi mindig fáradságát,
puttonya sosem üres, gyermekek éneklik dalát.

Emberek!
Legyünk egyszer tűlevelek,
Tűlevelekből fenyőágak,
Fenyőágakból fenyőfa,
Fenyőfából karácsonyfa,
Karácsonyfából békesség,
Tisztaság a Föld kerekén!
Egy fenyőfán hatszázezer
Tűlevél ül csendesen,
Minden levél gyertyafény,
Adventi éj ékesség,
Mi lenne ha tízmillió
Magyar ember fenyő lenne,

Ül a padon, mellette kis csomagja,
karját szorosan maga köré fonja.
Nem szól senkihez, alatta a tócsa,
nincs semmije, ez a pad az otthona.

Szemében már nem is csillog az élet,
arca fakó, haja fénytelen tépett,
csak ül naphosszat, alig-alig mozdul,
soha nem kér semmit, soha nem koldul.

Édes hazánknak szépsége,
tükröződik ősz fényében,
frissen megművelt határban,
a szürke ködnek fátylában.

Nézem hegyek színvilágát,
erdők tarka változását.
ősznek ez az ajándéka,
az elmúlás hozadéka.
 
Csodát csent az erdő mélye,
szarvasok a jelölt térben,
élvezik a napsugarát,
a csorda csendes nyugalmát.

Várt a hajó, a hullámzó víz,
a könnyet előcsaló szél,
bűvös szirén éneke hív,
vagy öreg Poszeidon remél.

Messze mentél, hívott a tenger,
a hullámzó vad óceán,
semmi nem tartott itthon téged,
hisz te voltál a kapitány.

Lámpást tettem ablakomba,
hogy egyszer visszatalálj,
átülhetsz majd csónakomba,
ha már nem rikolt a sirály.

Mikor még a téglajárdák fagyökértől púpozódtak,
az akkori járókelők nem emiatt zúgolódtak,
fő utcán mély árkokban a hullott levelet égettük,
esténként köcsögökben frissen megfejt tej illatát éreztük.

Makacs az élet akár a platánlevél
rászánva magát kapaszkodó harcra
majd hosszú léte ítéli kudarcra
tört száraz ágon csüngve bármit is remél

a szívének szárnyain süvít már a szél
bazaltos szószékek gránit oltárok
felől beteljesül az örök átok
letépi kis testét a kíméletlen tél

Mikor a csend eltakarja az ablakod
Nincs öröm, nincs várakozás
Egyedül gyújtod meg az első gyertyát
S egyedül mondod el az imát

Mint, ha osonva várna rád a gonosz
S elhalványul minden körülötted
Eltakarja a csend , s a magány
Hit, szeretet, béke, remény, csak ábránd