Magyarerő.hu

Nagyapád ott fenn,
néked dalol gyermekem,
angyalok nézik.

Boldog angyalok,
csillagokkal kacagók,
szeretik dalát.

Aludj el szépen,
szóljon csöpp szívedben az
altató ének ..

2021. nyár

Szíven lőtt fecske
megsebzetten is dalol
zuhan a mélybe

énekét hallod
mert szereted őt – aki
lőtt, már messze jár

őrizd szívedben
a fecske hattyúdalát
szerelemről szól

2022. 06. 30.

Néha úgy szólsz, hogy
szívemben táncot járnak
a szógyermekek

Néha úgy szólsz, hogy
sorba kell állítanom
katonáimat

Néha úgy szólsz, hogy
bársony takaró öleli
megtört vállamat

Néha úgy szólsz, hogy
szavaidból csillagpor
hullik ölembe

Néha úgy szólsz, hogy
hazug róka szalad el
a kerted alatt

Szabadnak születtél,
de összekötve kezed,
megmondják merre mész,
hol is van a helyed.

Leveszik dolgozhatsz,
kicsit jöhetsz mehetsz,
de majd egy újat kapsz,
régi rozsdás helyett.

Nézik az életed,
mennyire vagy hasznos,
hozod a terveket,
nem nyomnak a falhoz.

Törtem már félbe, keresztbe és hosszába,
tapostak lelkembe, döngöltek a sárba,
hittem hízelgőnek, mézes-mázas szónak,
süllyedt is velem pár elkorhadt csónak.

Rózsaszín felhők nem kísérték utamat,
csak a szél borzolta kócosra hajamat,
fejemet nagy ritkán megsimogatták,
életem vitorláját kifordították.

kezében üveggömböt tartva
nyugtatott, boldog lesz életem
arcát a fény felé fordítva
még csendben odasúgta nekem
a pénzét a perselybe tegyem

2022. június 29.

szilaj hullámokat vet a Balaton
fekete felhők gyűlnek fenn az égen
fáradtan ringatózik kis csónakom
nem láttam ilyen vad vihart már régen
elmerülni habok végtelenjében

nézd, lábát áztatja a vén Badacsony
sebtében a sötét égig nyújtózik
kergetné el a felhőket makacson
szikrázó napsütés után vágyódik
de látja, az ég a vízbe mártózik

Lehullt száradó levél,
őrzi az erdő rendjét,
bár talpam alatt ropogásuk 
megtöri templomi csendjét.

Korhadó rönkök állják utamat,
ne menj tovább, ne zavard,
talán ezt üzenik, suttogják,
hisz költenek a madarak.

Harkály küldi az üzenetet,
messze hallik kopogása,
válaszol egy vadgalamb
és a lombok susogása.

Egy halk hangot hallok,
suttogás a légben,
tán a bárányfelhők,
fenn a magas égben?

Nem lelem forrását,
bárhová is nézek,
hisz egyedül vagyok,
ez csupán a lélek.

Hallgatom mit mondhat,
mi lehet oly fontos,
de nem értem szavát,
olyan halkan suttog.

Kacsintgatnak a vak kvazátok
hajnalig járok a Hold peremén
immáron pannon svábbogár maradok
több száz meg nem élt sors lehet így is enyém
egy vershéj tompa késem alatt
kinn a világ káros buzgalommal
az élet vetésén a halál arat
csendesen a csendem a magányról szaval
a látszatra már rég nem adok
míg lépteim figyelem, ügyelem

Térdre hull a gyáva,
életéért könyörög,
de ha megfordulsz,
rögtön hátba döf.

Megkegyelmeztél neki,
de elveszi életed,
benne az irgalom 
magja sem szendereg.

Kétszínű és hamis 
minden tette, szava,
rosszindulattal tele 
szépen szóló dala.

Világra jöttünk mezítelen,
azután felruháztak,
gondolatokat, szavakat
adtak útitársnak.

Tanítások és tiltások
kísérték el életünk,
megfogadtuk gyermekként,
de lassan már ébredünk.

Nem volt minden igazság,
de az volt a törvény,
sodort bennünk védtelen
a megszokott örvény.

Hol fényes a lelkünk, hol elmerül
kedvünk, és hullámok borítanak,
lázadásunk vagy épp elszenderül, 
vagy tüzesen újból magasba csap.

Újra és újra, folyton fent és lent,
micsoda szédítő előadás!
Sokszor mélybe merülünk egészen,
s  az élet nem éppen kéjutazás.

Szonett formában

Csak a nyárban imbolygó rózsalugas,
felkerekedve egymagam tákoltam,
akár egy rigó, fütyörészek halkan,
mert ilyenkor a lelkem friss, nem odvas.

Kezemben pár szeg, csavar, reszketeg vas,
szirom-gyülekezet illat-halomban,
igyekszem, mielőtt a nyár ellobban
gyorsan, az ember már felhőkből olvas.