Magyarerő.hu

A telefon elég korán kelt.

Tudod, az ember álnok és galád,
Megölte egykor az Istennek fiát.
Templomot épít, hogy bűnét belerakja,
Így lesz a sátánnak együgyű bolondja.

Vizet prédikál és gyöngyöző bort iszik,
Hazug szavaival mérgez és elandalít.
De ha egyszer majd rátalál a végzet,
Kínjai közt párlik, mert a bűnei ölik meg.

Én voltam egyedül, csak én,
Ki láthattam az igaz lelked.
Ott maradni úgy szeretnék,
Mikor enyém kicsit megölelted.

Most csak a messzeséget látom,
Itt minden sivár és oly hideg.
Hívnak, tán Istennek hiányzom,
Odaadnám néki a félelmemet.

Vigyázz, mert egyszer megszeretsz,
Meghalsz értem, s én áldott leszek.
Mellém fekszel a síri nagy gödörbe,
Keresztünkön ott lesz, hogy "örökre".

És én majd teérted szintén meghalok,
Kitárt karjaimmal az Istenig futok.
Arra kérem, lelkünket ragassza egybe,
S tegye mellénk abba a rút gödörbe.

Kerestelek az alkonyi elárvult pillanatban,
A horizontra feszült vöröslő csendben.
Kutattalak összekuszált magamban,
Az időbe veszett véges végtelenben.

Kerestelek bizonytalan mozdulatomban,
Álmomban még fogtam sosem volt kezed.
Láttalak elsuhanni meghalt pillanatomban,
Hol egykor tényleg téged szerettelek.

Egyszer én is voltam ifjú és titán,
Táncot jártam a gerendán,
Futottam a széllel versenyezve,
Kacagtam a naptól, boldog volt a lelkem!

Dolgoztam sokat, vidám lélekkel,
Aratáskor versenyeztem az idősebbekkel!
Tiszteletet azt mindig megadtam nekik,
Mert bennük volt a tudás és a hit!

Ráncos arcán múló idő,
csendesen ül, hallgat,
nem tudni, hogy örül vajon
az újabb, hosszú napnak.

Körme sárga a dohánytól,
oly sok éve szívja,
megnyugtatja, elfoglalja,
míg tüdeje bírja.

Egyedül van, senki nincsen,
aki meghallgassa,
levest főzzön, gondoskodva,
ruháját kimossa.

Mikor lesz vége a háborúnak?
Mikor mondjátok, elég?
Mikor vettek véget a szenvedésnek?
Nem szenvedett eleget még az emberiség?
Ott, a nagy asztaloknál, mondjátok, elég!

Mikor a békekövetei foglalnak már helyet!
Akik megelégelték már az emberi szenvedéseket,
S felragyog általuk a béke napja, s a kikelet!
Vagy a pénz uralmát viszitek diadalra?

Elmúltak szép, ifjonti évek,
az élettől én már nem sokat remélek!
Sok volt a szenvedés, a fájdalom,
testem, lelkem sokszor fájt, megrogyott!
Volt, mikor azt hittem, feladom,
de a hitem mindig velem volt,
így utam tovább folytatom.
Hiába bántottak durva szavakkal,
én itt vagyok, nem kell még a ravatal.

Öreg szarvas sétált az erdőben,
ez az ő hatalmas birodalma,
ismert minden fát, minden bokrot,
itt élt őse, vén öregapja.

Ez az utolsó ősz életében,
itt vannak már a fiatalok,
orra érzi a levegőben,
hogy kezdődnek a viadalok.

Ömlik az eső
áztatja a földeket
áldás vagy átok

Viharos szél fúj
faágakat szakít szét
félelmet keltő

Csendes az eső
vetéseket növelő
Isteni áldás

Hűvös az idő
őszi színekben a táj
fáradt a nap már

2024. október 2.

Elbúcsúztam tőled,
Mint fától a levél.
Halk zizzenéssel földet ér,
Vége lett, ennyit ér.

Nem fáj már az ősz,
Elszunnyadok, lassan jő a tél.
S ha új tavasz jön,
Szívem új reményt ígér.

Ágaimon jön új levél,
Virágillattal simogat a szél.
Húrok dallamával itt a nyár,
Zöld levéllel lombsátor vár,
S nem nézek vissza már.

Haldokló lelkemben haldokló élet,
Kazalt rakott bennem a düh, a méreg.
Penészt szív tüdőm, sanyarog a májam,
Volna valaki, akiért kiáltsak.

Bőröm szaggatja a hideg, a félsz,
Agyamba harap az idő, a pénz.
Savanyú szájízzel kenyerem eszem,
Nézem és látom, ez jutott nekem.

   Csodálatos évszak az ősz. A fák színpompás ruhát öltenek, a levelek versenyeznek, melyikük színe a legszebb. A kis patak nevetve figyeli minden reggel, ahogy a sárga, barna, piros levélkék egész nap a víz tükrében nézegetik magukat, ahogy napról napra egyre szebbek lesznek.

Hullik a falevél már a fákról,
az őszi szél lefújja őket az ágakról.
Egyre több a levél már a fák alatt,
ebből lesz a vastag avar.
A vastag avar már szőnyegként borítja
a fák és a bokrok alját,
itt helyezi el télre a kis sün a családját!
Téli álmot alszik a sün,
késő ősszel az avar alján,
a sün család mély álomba szenderül.

Hallgatom szívem ütemes dobbanását,
míg kint a világ zajong és pusztítani kész.
A király magára öltötte aranyszín palástját,
csak az udvari bolond lett pimasz és merész.

Lennék bolond, remények őrült hordozója,
kit nem tört meg még a megbolydult világ.
Elkorcsosult már itt minden kromoszóma,
jaj, csak ne legyek behódolt álnok és galád!

Lehozni néked a csillagokat?
Mily magasztos, fennkölt gondolat.
Azt nem tenném, hisz mit érnél vele,
legyenek fent, mint angyalok tékozló szeme.
Ragyogjanak s ejtsék szívünk rabul,
mikor az éj jöttével bealkonyul.