Magyarerő.hu

Kis unokám nagy napra ébredt
Utolsó nap az óvodába elérkezett
Szöszi haja fürtökben fonva
Szép ruháját felvette
Örömmel készült az ünnepre
Száll repül,mint a gondolat
Hisz nagy nap ez a mai,csodanap
Elballagunk az óvodából
Hol, oly sok volt a kis kaland
Búcsút mondunk a játékoknak
A mese birodalomnak

Part köveit simogatják,
kacér, apró vízcseppekkel
táncot járnak elborítják,
apró gyémánt könnyeikkel.

Majd eltűnik a vigalom,
érkezik a bősz felhőhad,
oda a nyári nyugalom,
a kis tó tükre feltámad.

Piciny hullámai vadak,
fodrozódása tombolás,
elmenekültek a halak,
feléjük tart a rombolás.

Meg tud bocsájtani a makacsság virága?
Vasajtókat döngetni, küzdelem, hiába?
Rózsatövisen tüskét kerülni szüntelen,
Az alázat, az élet virágát művelem.
 
Uram! Hitem tőled senki nem veheti el,
míg szemem nyitva, szívemben mindig ott leszel.
Ha majd egyszer, végleg menni kell, elfogadom,
jóságomban hiszel, elkísérsz fényutamon!
 

A kék égbolt dísze, éke
minden szárnyaló madár,
a látványa elkápráztat,
légörvényben hogyha száll.

Szárnyaláskor nincsen határ,
szabadsága végtelen,
suhanni a szelek szárnyán
csodás lehet - képzelem.

Ragadozó madaraknak
oly éles a látása,
több száz méter magasságból
vadásznak a zsákmányra.

Ő a hófehér lelkű kisleány,
dala szálljon fénylő egeken át.
Csengő hangja, dalos csalogányé,
szíve lelke, száz nyíló virágé.
 
Szeme tiszta, mint a hegyi patak,
átütő hangra fakad az ajka.
A kék boldogság járja át szívét,
mint a madárka, szárnya, égszínkék.

2020.06. 30.
 

Az óvodai KRESZ-parknak,
nagy ma a sikere,
fiúk zömmel itt játszanak,
akiknek kedvence.

        Utópia?

Rég elhagyott házak
új lakóra várva,
megroggyant kapuik
szélesre kitárva.

Erdő mélyén ház rejtőzik,
kicsi magányos menedék,
társak nélkül ott időzik,
eszi remete kenyerét.

Hálás a sötét erdőnek,
hogy elbújhat világ elől,
nem járnak ott csak az őzek,
hírhozó is csak a szellő.

Úgy hozta a sors, az élet,
bujdosó lett éjjel, nappal,
vissza többé nem is térhet,
megbékült már ő a sorssal.

Ágak között remélve oson a sors elhagyott léte

A sors ezernyi parazsát szórja felém,
kormos hegeken táncol a valóság,

Nehéz lélekkel szárnyra kelni,
Felhők fölé felrepülni,
Ha lehúz a fájdalom, nem lehet.

Mennyi könny és féltett kincs, szenvedély,
Álmok s valóság, csalódás, remény,

Hogyha sok minden zavar, s nem látok kiutat,
Az erdő a menedék, mi új utat mutat,

Cirmi cica, Gyuri gyerek,
oly jó játszótársak,
kalandosan tekeregtek,
most néznek egymásra.

Pajkos cica úgy felszökött,
az egyik kis fára,
elágazó két ág között,
lenéz gazdijára.

- Hogy jutok most innen le én,
vissza még nem másztam?
fiú karját nyújtja felé,
- ugorj ide bátran.

Szárnyaszegett turul madár,
Hova akartál repülni?
Nem tudsz már te a nemzetbe
Újra lelket adni,
Sorsod elől nem tudsz menekülni!
Átokkal fogant életed sora,
Mint a magyarok élete, mostoha
Útban volt-e a szárnyad,
Egy senki ember fiának?
Hogy ily csúnyán veled elbántak,
Letörték, vagy tolvajoknak
Hoztad kegyetlen üzenetét,

Reggeli kávémban még gőzölög az álom,
sok gondolat mint a kusza fagyökér, átfon,
biztató vigasztaló szavakra úgy vágyom,
sok ezer gondolattal is, olykor eljátszom.

Gondokkal zsongó fejem, öledbe hajtanám,
odakünn a tornácos nyári csillagtanyán,
hát nappal is álmodom a huncut mosolyod,
mikor édes ajkaddal ajkamat csókolod.