Magyarerő.hu

Civilizációs evolúció
A páciensből 
Kuncsaft lesz, ha pénze lesz  
Ha nem hát kampó

Társadalom, hol
Alamizsna létezik 
Az nem emberi!

Repülne    
Senkimágnások 
Pénzesfürdőkádjába
Meddig hord a pór

Ember két szárnnyal 
Egyik felhőkarcoló
Másik egy kunyhó

Kisebb nagyobb kövek, már majdnem sziklák, mintha hanyagul eldobálták volna őket az óriások, közöttük zöld fű, virágok, tüskés és tüske nélküli bokrok. Ez volt a falu melletti kőtenger, ahol valóban tengernyi kő kandikált ki a földből. Eső után mélyedéseikben csillogó tócsák nevelték a szúnyoglárvákat, és szolgáltak itatóul a madaraknak.

Udvarunk egy nagy kővel,
lekaszált fű illata,
nagyapám meleg keze,
a diófa árnyéka.

Kertben frissen ásott föld,
szőlőhegyre mezítláb,
nyári döngicsélős csönd,
dajkálni egy rongybabát.

Porban és sárban ülni,
téli szoba hidege,
ágyba bújni dunnába,
szenes kályha melege.

Igen meghalsz 
Meghalsz mert nem lettél a Földön
Egy erdőben fa egy mezőn virág
Mert nem vetted észre a barna kérget 
A zöld levelet ágak között a gyümölcsöt
Mert a testeddel cselekedtél 
És nem a lelkeddel
A fát kivágtad a virágot letapostad 
Nem láttad a kéregben a  másik élet 
Nyüzsgő univerzumát 

Ha tudnám mikor halok meg
Az előtte levő napon
Lennék a legboldogabb
Nem gondolkodnék
Nem kérnék 
Nem adnék
Nem ennék és nem innék 
Lassan lélegeznék
Végre 
Áthatna a nemlét öröm
S kell e nagyobb 
Boldogság 
Elhagyni a földi létet

Eddig kerültetek 
Verem vagyok hittétek
Pedig nem kértem
Nem koldultam
Hát lelkiekben 
Éhen is haltam
Most hogy tetem vagyok 
Mint hangyaraj 
Mászkáltok rajtam
Lassan már elfogyok
Tán most vagyok karaj
Igen én bio voltam
Élet nehezen 
De megdolgoztam
De hát amit széthordtatok
Az csak a felem volt

Legszebb emléken kategória

Szivárványt sóhajtottam az égre még,
végre sem gondoltam, bár beteg voltam,
mert törött kezemben volt a messzeség,
édesanyám adta vigasztalóan.
Ősz eleje volt, fény-szülte szeptember,
a loholó lét hintája ott megállt,
a kifosztott jelenemben nem egyszer
láttam a múltból Dobót, a kapitányt.

Fáradtan puffan sajnos már, tomporám a széken,
hiába az igyekezet, ebből nem lesz érem,
higgyétek el fáradt vagyok, ám bármit is akarok,
nem megy úgy a munka, akárhogy csűrök csavarok.

Még hallom hegedűm hangját,
látom a gyermekek arcát.
Hatására lélek rezdül,
csodás érzés ez legbelül.

Ekkor megszűnik a világ,
nyílik lelkükben hangvirág.
Szétszórja virág porait,
zene csodás dallamait.

Eljön a pillanat vége,
Megszűnt a zene élménye.
Kórusban zengik játszd el még,
Mert nekünk ennyi nem elég.

A sorsomnak útja gyorsul és véget ér,
Minden ami  velem történt elmémben él.
Szívem, lelkem keresi a jót legszebbet,
Úgy érzem ez folyamat volt életemben.

Párra találtam a szerelem vitt hozzá.
Rajongott is értem ragaszkodott hozzám.
Egyenlő eséllyel léptünk házasságba,
Boldogságunk repült mindig jó irányba.

Még hallom hegedűm hangját,
látom a gyermekek arcát.
Hatására lélek rezdül,
csodás érzés ez legbelül.

Ekkor megszűnik a világ,
nyílik lelkükben hangvirág.
Szétszórja virág porait,
zene csodás dallamait.

Eljön a pillanat vége,
Megszűnt a zene élménye.
Kórusban zengik játszd el még,
Mert nekünk ennyi nem elég.