Magyarerő.hu

Arcodra fagyott a sápadt bőrszín,
Ajkadról eltűnt a csábító varázs,
Hideg testeden verejték gyöngyöz,
A félelem heve fut rajta át.

Mély, gödröt ásott szemeid rettegve néznek,
Hallom hangodat, sikolt felém a bűntudat,
Labirintusban kószál ím a lelked,
Reménytelenséged már-már felakaszt.

zörgő, tarka avarszőnyegen csak a bús szél susog
sárga, piros és barna ruhába öltözött a föld
meztelenre vetkőzött fák ágain kis mókusok 
árva faleveleket kergetnek, végleg itt az ősz

Rám zárta ajtaját a magány,
Innen ki, se be nem juthatok.
Mit érdemlek én a sorstól,
Istenem, most megmutathatod.

Szomorú csendben telnek
Ünnepek és hétköznapok,
Csak a természet nyújt erőt,
De ott is a csend eluralkodott.

Szomorú arcú párok,
boldogtalan emberek,
ráncokban a bánat,
látszanak a jellemek.

Üres tekintetek,
mosolytalan száj,
látszik, hogy legbelül
valami nagyon fáj.

Fröcsög a düh másra,
mondja az igazát,
legyen az valós,
vagy éppen kitalált.

Őszi fák csupasz ágaival játszik a koraesti szél,
lassan lehullik minden levél.
Színes avarból a fák alá szőnyeget borít az őszi, süvítő szél.
Reggelre vár idő és tér,
amíg dideregve a nap,
a hideg hajnalokon szépen, lassan felkél.
Álmosan szárítja fel a hajnali harmatot
a gyöngyfüzérekként csillogó pókhálók

Telihold világít fényesen a késő őszi éjben,
szikrázó fénye szétterül a szunnyadni készülő időben és térben.
Világít a telihold az égen,
mindig visszatér, mert ez az ő útja oly rég,
de hisz rajta kívül világít még sok kis bíbor bogárka, apró lény,
örül ennek a virágzó repkény,
mert odacsalogatja a fény a bogarak hadát,

Figyelem a múló perceket,
ez marad, ez gyorsan elmehet,
lassítanám, mi szép, tartson örökre,
de ha csúf, tűnjön el sáros gödörbe.

Maradjon az óra, ne siessen úgy,
egyre rövidül előttem az út,
bár a végét még nem látom,
már nem marad mögöttem sáros lábnyom.

Táncba hívtál engem egyszer,
nem volt benne sok köszönet.
Nem volt egy cseppnyi ritmusérzéked sem,
letapostad mindkét lábam nekem,
már hiába nézed, végem!
Gyógyítgathatom a letaposott lábam,
hát mit mondjak, nem ez volt a vágyam!
Áztatom, szegény lábam fájlalom,
többet veled biz én nem táncolok!
Ördög táncol ily rútul,

Tánc, tánc, tánc,
magyar legény, magyar lánnyal ropja már.
Kettőt jobbra, kettőt balra,
pörögjön a szoknya rajta!
Szól a cigánymuzsika,
és a bőgős kontrázza!
Csattan a tenyér, száll az ének,
táncolnak kicsik és vének.
Körtáncra hív a csodaszép zene,
együtt táncol az egész falu népe.
Pörög a lányokon a szoknya,

Messze sodort sok mindenkitől az élet,
van, kinek az arca rég köddé lett,
régi barátok, ismerősök eltűntek,
helyettük mások, újabbak gyűltek.

Ha néha előkerülnek régi fotók,
kissé gyűröttek már, kissé fakók,
elmerengek az emlékeken,
néhány kedves történeten.

Ha jő az éj, a sötét éj,
az égen egy csillag fénye se ég,
s a hold, a huncut öreg hold,
hát ő is elbújt valahol.
Felhő borítja az eget,
esik az őszi eső csendesen,
az esőcseppek gyöngyökként
gurulnak le az ereszen.
Jöjj, kedvesem,
ölelj át kedvesen,
nem kell más nekem,
csak itt legyél velem.
Ha itt az éj,

Még várom a napot,
mikor a szemed tükrében
a jövőt megláthatom,
hogy csillog a fény,
hogy nem veszett el a remény,
hisz a jövő kitárt karokkal minket vár,
kérlek, ne habozz hát!
Virágba boruló őszirózsák
selymes szirma suttogja el neked
szerelmes szívem féktelen vágyát,
mely mindent megtenne érted!
Ugye, érted!

Elmerengni vágyom magányos, hűvös éjszakákon,
Talán... felmelegítene a szerelem...
Mikor még forró csókjaid ízét ajkamon éreztem,
S kezemben tartottam két puha tenyered.

Gyermek lettem.
Anyám ölébe hajtom most fejem.
Nem sírok én...
Nem is könnyezem.
Kicsi vagyok.
Anyám cirógató kezei dúdolva játszanak napszínű hajamon.
Én hallom...!
Hallgatom e szerető dallamot.
Anyám szeretett!
Ó, mily nagyon, tisztán szeretett...
Elbeszélni nem tudnám én senkinek, senkinek.
Elment. Itt hagyott.

Emeld fel az égre fejed,
nem baj, ha a nyakad recseg,
messzire láss csillagokba,
jövőbe és tegnapokba.

Földbe ragadt mindkét lábad,
ne add meg magad a sárnak,
tudd, hogy ez csak illúzió,
igazságtól elringató.

Emeld fel az égre fejed,
nem a sárban van a helyed,
egy vagy te az égiekkel,
járjál mindig emelt fővel.

Ódon kút, mit mesélt?
Csodás éveket megélt.
Vízét tiszta forrásból kapta,
Szomjazóknak szívből adta.

Vidám gyerekhad játszott körülötte,
Ha belenéztek, csillogott vissza tükre.
Boldog gyerekarcokat látott,
Vödre lenge széllel parolázott.

Csak úgy, egymagamban,
sokszor gondolkodok,
mi végre az élet,
vajon miért vagyok?

Hol van a kezdet,
vajon van- e vég,
kérem Istenemet,
adja a jelét.

Pislog egy csillag,
a hold rám nevet,
erre vártam talán,
vagy csak képzelet?