Magyarerő.hu

Most, hogy itt hagytál, már nem lesz többé kutyám,
búcsúztatlak öreg diófám árnyékán,
elment a gyorsvonat már mindkettőnk mellett,
enni, inni adtam, csak ennyire tellett,

Tenyeremben dobog a szívem
ahogyan a virág levelét tépem,
könny csordul végig arcomon,
egy csendes tavaszi alkonyon.

A háznál hallatszik egy dallam,
egészen halkan, csak én halljam,
egyre jobban összeszorul kezem
én itt a helyem most sem lelem.

Gyertya fényben úszik minden
szememben álom még nincsen,
alszik mindenki jó és gonosz
az asztalon a papírdoboz.

Az óra jár lassan körbe
gyertya kanóca is görbe
fáradtan ég lassan lángol
nap a holddal nem harcol.

Csendes minden üres kies
az én szívem még is heves,
gondolatok zakatolnak
már nincs hegye a tollnak.

Tomi az én becses nevem,
Az óvodámat szeretem.
Itt leltem én sok barátra,
Farsangot már alig vártam.

Felöltözve maskarában,
Álarcban maci bundában.
Mint a maci úgy brummogok,
Felismerték hogy  én vagyok..

Sétált  egy csinos cicalány,
Szemébe nézett mindahány.
A mosolygó kéklő szemét,
Katit hamar felismerték.

Egy hajlott hátú öregasszony lettem,
Egy évtizeddel mögöttem a hetven.
Öreg falépcsőn felfelé totyogok,
Korhadó korlátjába kapaszkodok.

Régóta élek itt a domboldalon,
Könnyedén futottam fel fiatalon.
A lépcső deszkái lassan szétcsúsznak,
Kőkerítés vakolata rám hullhat.

Nézem a hegyet
velem sír egy szaxofon
békére vágyom

Sajgó testem elhagyva
lebben a lelkem
felhőn túli életre
karodba vágyom

De itt állok még
szolgálom a világot
örök elégedetlent

Simítom arcodon
régmúlt idők barázdáit
szememben szemednek fénye
felhőoszlató őszi naplemente

Bennem egyszer leég majd a tűz, 
mindig úgy féltem.
Mégis ellángolt, sem parazsa,
sem hamuja. Nem értem,
hisz nekem most fáznom kellene,
s még csak nem is fáj.
Lázam sincs, mint rég, s már
nem is forr a vérem.
Ezért még egyszer megkérdem! 
Hát hova lett a tűz? 
Mondja meg valaki, hogy miért nem
didergek, ha ily kopár a táj,

Eldobott, még füstölgő csikk,
körbenéz, talán szégyenli,
de győz az örök szenvedély,
bár körmét kissé égeti.

Földöntúli boldogságát,
már egy szippantás meghozta,
tovább lépdel földre figyel,
tán még valaki eldobta.

Messziről, vágyódva nézi,
a megállóban cigizőt,
ha a busz most ide érne,
maradna abból a kicsiből.

Megmutatta magát a tél,
könnyeket csalt szemembe a szél,
sajnos otthon hagytam kesztyűmet,
csak meleg zsebem kényeztet.
Talpam alatt ropog a hó,
hallgatni ezt oly nyugtató,
lábnyomomra vissza nézek,
csillognak a neonfények.
Tócsa jéggel takarózott,
széle körben kivirágzott,
hópihe ül a pillámon,
csúszik az út, azt sem bánom.

Nézz rám szépen
Úgy, mint régen,
Úgy, mint régen

Súgd meg nekem
Úgy, mint régen,
Úgy, mint régen

Mindig szeretsz,
Úgy, mint régen,
Úgy, mint régen

Hogy örökké,
úgy, mint régen
úgy, mint régen

Hozzád vágyom,
Úgy, mint régen,
Úgy, mint régen

Hogy örökké
Csakis téged

Jégvirág rajzolt
Álomtavaszt szívembe
Csillogó reményt

*

Ne zárj kalitkába
Ne mond azt, hogy kell.
Engedd, hogy a jót szívből
Magamtól tegyem

Ne urald lelkem
Ne diktáld, mit érezzek
Van saját szívem

Bennem dobogó
Szívemben a Lélek szól
Ő az iránytűm

*

Bölcsőjében ring az élet,
csak a vágy van, nincs még lélek,
dobog a szív, de nincs mélye,
nincs benne, mi fájna, égne.

Agyában a gondolatok,
nem keresnek kapcsolatot,
nem érti még mi az élet,
csak egy adat csak egy képlet.

Ha eléri őt a lényeg,
tudatára akkor ébred,
ember lesz, és oly esendő,
megérinti a Teremtő.

Talán nem én vagyok, ki cipelem,
hanem a kereszt cipel engem,
görcsösen rám kapaszkodva
átfonja a lelkem,
meghitten szorongat kárörvendő kéjjel -
elhagynám, de rám tapad
konok szenvedéllyel,

Boldit mindenki kedveli
a származása leveli
üldögélt a kútnak partján
elámult egy angyalt látván.

Ki keservesen sírdogált
mert egy kis golyót nem talált
Aranyból volt eme csoda
ezért volt a lány úgy oda.

Első látásra szerelem
Azt a golyót megkeresem
ha kell feláldozom magam
meglegyen, nem múlik rajtam