Egy lélek, ki repülni vágyott,
az Úrtól szárnyakat kért,
hogy lásson távoli tájat,
szárnyaljon, mint a szél.
Megkapta, a csúcsra indult,
legmagasabb hegyen leszállt,
csodálta a felhőt, tájat,
kitárult neki a világ.
Tovasiklott dombok közé,
vadvirágos rétekre,
folyó partján megpihenni
faágak közt éjjelre.
|
Félek a jövőtől, bolond lett a világ,
ugatnak, acsarkodnak, mint a veszett kutyák,
senki nem keresi, hol van a béke,
mikor lesz, hogyan lesz a háborúnak vége.
Tárgyalnak, dumálnak, míg emberek halnak,
bár forrong a világ, nincs ereje a zajnak.
|
Pihent még a gazda,
és kicsit mormogott,
csiklandozták, kergették
éjszakai fantomok.
De szól a kakas, hajnal van,
gyere gyorsan, kelj fel,
a nap már incselkedik,
közeleg a reggel.
Fordulna ő oldalára,
de nem hagyja abba,
kakas hangja erősödik,
álmát megzavarja.
|
Az évek úgy futottak át rajtam,
mint őszi szél lehullott avaron,
mit szerettem, lassan távolodik,
mint bágyadt napsütés az ablakon.
Eltűnhetnek arcok és hangok,
bezárulhatnak nyitott kapuk,
de szívemben minden percet
őrizgetek, mint kihűlt hamut.
|
Volt idő, mikor más voltam,
szememben fény ragyogott,
hittem sok szép ígéretben,
és a holnap mosolygott.
Könnyebb volt a léptem,
nem nyomta vállam annyi év,
nevetésem szabadon szállt,
szívemben élt a büszke hév.
Hol van a régi énem,
ki mert álmodni nagyot,
ki a könnyek mögött is
mindig reményt kutatott?
|
Álmomban újra láttam,
fiatal volt és szép,
sétáltunk a poros úton,
felettünk kék volt az ég.
Kézenfogva bandukoltunk,
néha lerakta a kosarat,
adott pogácsát vagy almát,
és megsimogatta hajamat.
Nagyon sütött a nap,
por szállt az út fölött,
a forró levegő remegett,
és fejemre kendőt kötött.
|
Felhők mögé bújik a hold,
már csak a farkasok üvöltését várom,
novemberi ködös estén,
míg a kihalt utcákat járom.
Cipőm hangosan kopog,
csendet tör a hangja,
házak rejtett szegletében
duplán visszaadja.
Mögöttem a hold,
előttem egy álomkép,
lelkem mélyén őrzök
sok régi emléket még.
|
Az ember annyi mindent eltemet,
hogy lassan maga is sírhellyé lehet,
mosoly mögé rejti bánatát,
közben keresi elveszett önmagát.
Nem történik semmi, csak múlnak a napok,
a tegnapokból lesznek holnapok,
a lába hová viszi, nem tudja,
hiányzik valami, és nincs nyugta.
|
Lehullt az utolsó levél,
csontvázként állnak a fák,
fagyott ágaikra mielőbb
várják a téli ruhát.
Harkály kopog hangosan,
eleséget keres,
varjú nézi ferde szemmel,
mert neki elérhetetlenek.
Majd károgva elrepül,
nincs itt semmi érdekes,
rekedt hangja betölti
a kissé fagyott légteret.
|
Van, mikor csendben fáj,
csak élsz mosolytalan,
a szíved annyit kérdez,
miért vagy boldogtalan?
A tegnap még szép emlék,
de elfáradt minden remény,
mára csak könny maradt,
szemedben kihunyt a fény.
Ma még fáj, de jön a holnap,
újra mosoly ül az arcodon,
a felhők között a nap
megsimogat egy új hajnalon.
|
A Káli-medencében van egy falu,
hol a reggel harmattal írja a múltat,
öreg kőfalak őrzik a régi időt,
s a házak között mesék bújnak.
Sok éve, hogy ez volt az otthonom,
fehér falú ház az öreg kapuval,
ott játszottam a vörös macskával,
és kergetőztem a kis pulival.
|
Már minden tennivalóm elfogyott, gondoltam, sétálok egyet, így hát lementem a Balatonhoz. Ő egyedül volt, a part melletti padon ült, és a vizet nézte.
- Jó napot! Leülhetek? - kérdeztem udvariasan.
- Miért ne, ha van egy kis ideje rám!
Meglepődtem a válaszon, kissé nyersnek találtam, de próbáltam udvarias lenni.
|
Sírok között járkálok,
szeretteimet keresem,
olvasgatom a feliratokat,
elmerengek a neveken.
Az itt pihenőket
mind ismertem,
fiatalokat, öregeket,
mert köztük élhettem.
Tudom, ki volt beteg,
vagy baleset érte,
kinek volt a felesége,
vagy ki volt a férje.
|
A régi ház csak emlékeimben él,
ott a szél más dallamot zenél,
a kopott kapu, a vén diófa,
visszavár a törött falióra.
Lehunyom szemem, és hallgatok,
az udvaron mezítláb futkosok,
még hallom a nevetést, a régi szót,
az esti mesét, elringatót.
|
Az éjszaka végtelenjében
fáradtan csak lépkedek,
álmodtam egy jobb világot,
így most oda készülök.
Könnyű szívvel távozok,
csomag nélkül indulok,
nem kell vinnem semmit,
minden gondot itt hagyok.
A csillagok mosolyognak,
mintha sorba állnának,
a hold ezüstös fényében
új álmokkal várnának.
|
Eltört a szívem, csendben, hangtalan,
nem hallotta senki, csak én magam,
egy darab belőlem ott maradt veled,
de hiába keresem, nem találom a helyet.
Mosoly mögé bújik minden könnyem,
azt mondom, jól vagyok, de nem így érzem,
éjszaka, mikor minden elcsendesül,
a hiányod mellém fekszik, nem menekül.
|
Eső áztatta, nap szítta,
nem tudta senki, milyen volt,
rég elveszítette színét,
szél fújta rá a port.
Köszöntöttek vele ismerőst,
megemelték idegennek,
vagy éppen csak megbökték,
tudván, annyit érdemelnek.
Kalap volt a státusz,
viselték is büszkén,
néha virággal, szalaggal,
körbe-körbe tűzték.
|
Szülinapod alkalmából
mit kívánjak, nem tudom,
így hát ami eszembe jut,
ide mindet leírom.
Legyen mindig egészséged,
utadhoz jó térképed,
csillagok ne díszíthessék
soha a te vérképed.
Hajad szála ki ne hulljon,
kerüljenek el a gondok,
segítse a cégedet itt
szívesen a falugondnok.
|
Van úgy, hogy elfárad a szív,
nem kérdez, csendben sír,
nem magát törte össze,
az élet rakott követ kőre.
Volt benne hit és akarat,
sok eltemetett pillanat,
mosolyt adott, bárhogy fájt,
és továbbment, senkire nem várt.
|
Szeretném visszapergetni az éveket,
az életet újragondolni,
akár egy régi kardigánt,
visszabontani, újrahorgolni.
Tenni hozzá, vagy elvenni belőle,
ahogy most látom jobbnak,
mert a tapasztalatom nagyobb,
de az éveim gyorsan fogynak.
|