Az idő elsodor neveket, éveket,
kifakulnak régi fényképek,
de mi marad végül utánunk,
ha már mindenből kiszálltunk?

Nem a ház, melyet felépítettünk,
nem a pénz, amit gyűjtögettünk,
csak a könny, mit letöröltünk,
mielőtt még útra keltünk.

A harangszó végigszalad a falun,
vacsorára hív a hangja,
nyárillatú, csendes este,
poros utcán halad kúszva.

Árnyék terül a házakra,
bekúszik a kéményen,
lámpát gyújt a konyhában,
és eltűnik fényében.

A békés este nyugalma
pattog a kályha tüzében,
és illatos tea gőzölög
a kedvenc pöttyös bögrében.

Az idő korcs kutyája egyre jobban ugat,
áll a kapuban, és elzárja az utat,
kíméletlen, könyörtelen, mellettem szalad,
hiába küldeném, mint cukormáz, ragad.

Bundájába tapadt a múlt, az elmélkedés,
bár már kopott, mint az öreg emlékezés,
semmi nem sürgős, nincs sietős dolgom,
várom, hogy az óra forduljon a tornyon.

Fogy az idő, valami kerget,
fogy az idő, érzem a terhet,
valamit még tenni kell,
nem érem be ennyivel.

Még rengeteg erőm van,
erő a karomban,
lobog még a tűz,
valami még űz.

Annyi út vár rám,
annyi álom, annyi táj,
minden nap egy új remény,
itt a létnek peremén.

Szeretem hallgatni a szelet,
nézni a csillagos eget,
dallamát dúdolni az esőnek,
harmatát a lombos erdőnek.

Harkály munkáján ámulni,
kuvik hangját számolni,
békák hangos kuruttyolását,
galambok bús turbékolását.

Patak csöndes csobogását,
fűszál néma ringatózását,
virágoknak bódító illatát,
a hajnal első mosolyát.

A fák közt megül a csend,
ide már elfogyott az út,
csak egy fáradt szív találja meg
az egykori kis falut.

Rég elköltöztek lakói,
árván állnak a falak,
a gerendák csak azért maradtak,
hogy rajtuk denevérek lógjanak.

Békésen szövi hálóját
az ablak helyére a pók,
hiába keresem, már nincs meg,
valaki elvitte az ajtót.

Ott lép a lélek mezítláb,
ahol a világ hallgat,
ami ma könny volt,
már csak emlék holnap.

Nem keres aranyhegyet,
sem hangos ünneplést a szív,
elég egy út, egy halk mosoly,
egy falevél, mely feléd int.

Megáll néha a régi háznál,
hol gyermekévek álma ring,
a csend ismerősként köszönti,
s a szélben egy régi dal kering.

Egyedül van nappal, egyedül éjjel,
álmodozik róla, tele reménnyel,
kis szíve nyitva, társára vágyik,
talán meghallja, megérzi a másik.

Hajnaltól várja, nótázik az ágon,
talán fészket is raknak ezen a nyáron,
szárnyai szivárvány színeivé válnak,
pompás öltözék ez egy kicsike madárnak.

Vékony ágon ül a Rigókirály,
lombok közt van fészke,
csillog fekete ruhája,
napfény ül szemébe'.

Messze száll a hangos dal,
minden bokor visszhangozza,
fák között a csend figyel,
éles hangja a hajnalt hozza.

Nincs aranyból trónja,
csak egy ágon hintázik,
senki nem hajlong előtte,
mégis mindig trillázik.

A csend ma mellém ült,
nem szólt, csak nézett sokáig,
mint aki tudja, mennyi könnyet
rejt a szív reggeltől éjszakáig.

Nem kérdezett, hogy mi fáj,
nem kutatta sebem okát,
csak rám terítette némán
a hallgatás puha takaróját.

Ebben a csendben hangos
minden elfojtott óhaj,
mi lett volna, ha teljesül
minden búcsú, minden sóhaj?

Hajnal cseppje csillan a réten,
harmat gyöngye a füvön,
madárdal száll a szélben,
béke pihen a völgyön.

Öreg fák csendben mesélnek,
titkukat a szél viszi tovább,
sok apró ág összefonódik,
míg az ég köztük ragyog át.

Megkérdeztem a napot,
miért itt vagyok,
a holdat,
mit hoz a holnap,
a szelet,
hova viszi a telet,
a patakot,
mit őriz vízgyűrűjében,
az erdőt,
hány titkot rejt sűrűjében,
de egyik sem szólt,
csak néztek rám szelíden,
és megérintett a végtelen.
Én megértettem,
a válasz nem kívül vár,

Amikor eltűntek a csillagok, sötétbe borult az ég,
csendben bújt meg az álom, elhalt minden remény,
de valahol parázs izzott, nem adta fel a fény,
hajnal született a távolban, új utat mutatva felém.

Apám hitte a jót, az igazságot,
egyenes volt gerince,
tisztelte az erőt, bátorságot,
mindenki jó, azt vélte.

Dolgos kézzel építette sorsát,
panaszt alig hallottam tőle,
ha nehéz volt is az útja,
nem futott el előle.

Gyűlölte a hazugságot,
mindenkinek szemébe nézett,
ha a világról kérdeztem,
tudtam, hogy mitől féltett.

A szavak néha csak jönnek,
gurulnak, mint hatalmas szikla,
szállnak, akár a könnyű homok,
vagy pattognak, mint tűzben a szikra.

Van úgy, hogy elakadnak,
mert a csend beszél,
vagy csak suttognak,
mint a tavaszi szél.

Lehetnek mélyek, rekedtek,
vagy vidáman pergő rizsszemek,
recseghetnek hangszóróként,
harsogó katonás ütemek.

Ma az ég is rám nevetett,
az idő megállt egy kicsit,
ez a díj emlékeztet arra,
amikor megismertem Zsuzsit.

Hálás vagyok, hogy itt lehetek,
és Tőled vehetem át
az Újságíró Egyesület
megtisztelő ajándékát.

Köszönöm, hogy észrevettél,
s a figyelmed, amit adtál,
s azt a példát, mit nap mint nap
munkáddal mutattál.

Apám hangján szólalt meg a dal,
az ő nótája volt,
a kockás abroszon borospohár,
ő pedig szívéből dalolt.

Jókedvűen kortyolt párat,
nem volt italos soha,
a vendégekkel koccintgatott,
de alig fogyott bora.

Hallgattam a meséiket,
nevettem, ha nevettek,
de azt is láttam, amikor
dühösek, és keseregnek.