Születtem ordítva,
tanultam a sémát,
tűrtem morogva,
játszottam a némát.

Vittem terheket,
nem kértem cserébe,
hittem a szenteknek,
van még erénye.

Adtam szívemből,
kaptam is sebet,
őriztem más álmát,
tömtem sok zsebet.

Voltam, aki kellett,
ritkán voltam magam,
mások útját jártam,
elvesztem a zajban.

A változás úgy jön,
hogy nem kér engedélyt,
mint éhes tolvaj,
ki ellopja más kenyerét,
néha gyors lovak húzzák,
vágtatva szekerét,
alig veszed észre,
mi is tart tefeléd.

A fecskék lassan útra kelnek,
a nyári álmok messze mennek,
aranyló fényben úszik a mező,
szarvasbőgésről szól az erdő.

A nap simogat, de hűvös a hajnal,
búcsút int a nyár halk sóhajjal,
az ősz szele fák között suttog,
egy évszak költözik, egy bekopog.

Romok között suttogó történelem,
fák ismerői régi neveknek,
elmúlt századokat őriző csend,
és föld vigyázza az ősi lépteket.

Mesél minden kő, minden göröngy,
minden sarkon van egy regény,
a csillagok fényében láthatod
nyár holdfényes éjjelén.

Este már köd ül a tájon,
színes levél hull csendesen,
egy mély hang messze száll,
és visszhangzik a hegyeken.

Szarvasbika szól az éjben,
koronás fejét büszkén tartja,
a rengeteg sötét mélyén,
szerelmét hangosan hívja.

Felel neki a sűrű erdő,
egy másik bika hangján szól,
két büszke ősi lélek
már vívja harcát távolról.

   Néni és bácsi, 90 körülinek tippeltem őket, ücsörögtek, nézelődtek, a néni elég hangos volt, hogy halljam.
   - Na milyen lett a szemöldököm? - vette le a szemüvegét. Már sejtettem, hogy ebből semmi jó nem sül ki, mert a bácsi hosszan nézte, láthatólag gondolkodott a helyes válaszon.
   - Jó - bökte ki végül. - Ki csinálta?

Leírom, amit nem mondhatok,
a mosoly mögé rejtett bánatot,
a papíron csendben sorakoznak,
gondolatok kavarognak, sokasodnak.

A sorok között ott van a tegnap,
egy félbehagyott, régi mondat,
mit kimondani sosem mertem,
ott reszket minden betűjében.

Egy pillanatra visszatért a múlt,
ott álltam egy rég eltűnt helyen,
hol a falak csak bennem léteztek,
és az idő már átlépett a küszöbön.

Ismerős volt még a levegő is,
régi nyár pora ült a vállamon,
hangokat hallottam, rég elnémultakat,
és arcokat láttam a házfalon.

   A háziorvosom kitalálta, hogy menjek el megnézetni a tüdőmet.
   Ahogy ott ücsörgök, várom a sorom, megjelenik egy ismerős 82 éves bácsi. Nagyon humoros, jókat lehet vele viccelődni, hát beszélgetni kezdtünk. Kissé nagyothall, így hangosabbak voltunk az átlagnál.

Amikor körülötted hangos a világ,
és mégis csendnek érzed,
te csak ülsz, nézel magad elé,
várva, hogy valaki kérdez.

Az este lassan rád borul,
mint ablakra a sötét felleg.

Talán ez a csend őriz valamit,
egy képet, amit senki sem lát,
de örökre benned maradt,
és szívesen visszahoznád.

A semmiről nem lehet semmit írni,
a semmit csak semminek lehet hívni,
a semmivel nincs is mit tenni,
csak elfáradt a remény jelen lenni.

De néha a semmi is mesél,
a szemed nem lát, de benned él,
mert a semmiből nem nő virág,
bár a csend mögött is rejtőzhet világ.

Letettem a tollat, pihen az asztalon,
nincs bennem szó, nincs mit mondanom,
az ablakon túl csend ül a határon,
csak egy emlék ring kint a faágon.

Nem kell most sietni, ráérek,
kicsit elfáradt ez a lélek,
elveszett álmom hullik az éjszakába,
halk sóhajjal lépkedek a nyomába'.

Madár száll a távolban,
szárnya alatt dalol a szél,
a hegyek fölött, felhők között
messze hívja a távoli ég.

Repül egyre feljebb,
hol a nap sugara fénylik,
lent a föld csak apró pont,
fenn a kékség végtelene nyílik.

Szabad madár, merre szállsz,
milyen tájat láthatsz,
viszed a szél üzenetét,
és visszahozod, ha várnak?

Az erdő mélyén csend ül a fákon,
harmat csillan a zöldellő ágon,
a szél halkan végigsimítja,
öreg tölgy levelét finoman ringatja.

Madárdal ébred a hajnali fényben,
napfény aranyban táncol a réten,
kis patak csobogva elszalad,
viszi magával a tegnapi gondokat.

Por ül rajtam, rozsdás a testem,
mégis őrzöm régi lelkem,
míg kanócom fényesen égett,
utat mutatott a népnek.

Láttam zord éjszakákat,
széltől védett kis szobákat,
de nem hagytam senkit sötétben,
világítottam hóban, esőben.

Táncot jár a szél,
a réten kevereg,
kerget levelet és álmot,
pár pillanat, és messze lebeg.

Jön egy percre, elsuhan,
nevet vele a bokor ága,
meghajol a vadvirág,
csak csend marad nyomába'.

Leül a por, leszáll a levél,
nyugalom borul a tájra,
kitárva az ablakokat,
napsugár néz be a házba.

TM