Mélységes mély kút az élet,
benne keres, kutat a lélek,
nem találja néha az utat,
falak közt jár, tétován matat.

Bejárja minden apró zugát,
kezében ott van egy nagy lapát,
ássa még mélyebbre köveken,
hiába tudja, hogy ez gyötrelem.

Áldás, békesség,
köszönt a nagyapám,
keze megpihent
pillanatra kalapján.

Adjon Isten, jónapot,
üdvözölte az idegent,
ki a falu utcáján
sétálva végigment.

Kézcsókom Marika,
így szólt a postásnak,
tisztelet volt ez
a nehéz munkának.

A megtervezett élet
romba dőlhet egy perc alatt,
minden, ami szépnek tűnik,
messze tőled elszalad.

De a szélben ott egy dallam,
halkan súgja, nincs is veszve,
ami elmúlt, helyet adhat
a boldogabb kezdetekre.

Léphetsz egyet, majd még egyet,
utak nyílnak meg neked,
a tegnapi törött darab
csillag fényévé tehet.

Csűröm-csavarom a szót,
forgatom a gondolatot,
mint malomkereket a víz,
a megállíthatatlan folyamatot.

Keresem a helyét fejemben
minden egyes rímnek,
de csak szaladnak, mint vonat,
a zakatoló sínnek.

Hiába mondogatom,
hiába kérlelem,
mintha elhagyott volna
mindenféle értelem.

Van, kit a gondolat lassan elenged,
nevét a szél is ritkán súgja,
de valahol egy belső csendben
még őrzi őt a múltja.

Lehet, többé már nem hívják,
útjaik régen szétváltak,
de amit egyszer szívből adtak,
azt megőrzi az évszázad.

Borongós reggelen feltámadt a szél,
sáltekerős, kabátos indulás,
porördögöt kevert a járdán,
táncolt vele a napsugár.

Az utcák álmosan ásítottak,
suttogva hajolt a fák lombja,
mintha titkot mondanának,
míg a nap az éji árnyakat lopta.

Nem halk szellő, mi arcomhoz ér,
úgy jön a változás, mint harciszekér,
a tegnap még biztos, ismerős ösvény,
ma már emlék, halvány régi örvény.

Minden lassan elmúlik,
mint őszi levél, mely lehullik,
és mit féltve őrzünk, a megszokott világ,
új formát ölt, ha változik az irány.

Van egy hely a zaj mögött,
hol nem kérdez senki,
mert a gondok halkulnak,
a rossz napot elrejti.

A lélek ott ül mezítláb,
nem siet, nem fél, csak vár,
figyel egy belső hangra,
amivel majd hazatalál.

Nincs múlt és holnap,
csak egy lassú pillanat,
hogy a szív megértse,
megkapja a válaszokat.

Hunyd le szemed egy pillanatra,
engedd, hogy elcsendesedjen a világ,
nem kell most semmit tenned,
csak lélegezz, és figyelj tovább.

Minden sóhaj egy elengedés,
minden belégzés új kezdet,
ahogy a lelked lassan megpihen,
úgy oldódnak a terhek.

Van egy hely, ahol nincs idő,
hol nem fáj már a múlt,
hol a lélek nem keres válaszokat,
mert egyszerűen mindent tud.

Ott nem számít, ki voltál tegnap,
sem az, mit hoz a holnapod,
csak a jelen lágy ölelésében
érted meg igazán sóhajod.

Csendben jön a hajnal fénye,
nem kérdez, csak átölel,
szívedben halk zenére
egy új nap énekel.

Lépteid, bár fáradtak,
valahová mégis visznek,
mögöttük ott marad
ereje a várakozásnak, hitnek.

Ne félj attól, ami már volt,
elmúlt, mint az esti szél,
de ami benned ébred,
az biztosan örökké él.

Mérem az időt, nézem az órát,
percekre osztva a nap minden dolgát,
kész legyen, mit terveztem elrendezve,
jó, ha minden rendben van, elvégezve.

De ahogy múlnak a halk pillanatok,
észrevétlen valami megváltozott,
nem az számít, mi kész, vagy mi vár,
csak az, hogy közben lelkem merre jár.

A lélek nem a testben lakik,
csak átsuhan rajta halkan,
akár a falevelet érintő szél,
vagy egy lágy hang a dalban.

Ősi, mint a csillagok fénye,
időtlen, nem kér, nem siet,
csupán figyel benned türelmesen,
míg végre meghallod, mit keres.

Március jön szélkabátban,
esőt hoz és napsugarat,
csendben ásít a föld,
rügy fakad a felhők alatt.

Fáradt a tél, de hátranéz,
jegét lassan elereszti,
a madárdal egyre bátrabb,
tavasz szívét felébreszti.

Minden ágban zöld ígéret,
fény csillan a pocsolyákon,
ez már egy új remény hónap,
kezdet kopár pusztaságon.

Úgy jön az este,
mint eltévedt, ki útra talál,
lassan ül a tájra
egy sötét vándormadár.

Szél súgja a fák között
az elmúlt évek hangját,
s a szív mélyén felébred
egy rég kialudt parázs.

Mert még emlékezik
egy ősi, tiszta múltra,
hol fényösvény vezetett
a csend kapuján túlra.

Néni majdnem folyamatos monológja, miközben a bácsi ott ült mellette, aki bólogat, hümmög, helyesel.
Aranyosak!
1.
Érkezik valaki:
- Nem ismersz meg?
A fülészeten is találkoztunk ott sem ismertél meg, majd odasúgja a párjának:
- Szarul néz ki, sovány.
2.
- Paradicsomos káposztát vagy rakott káposztát ebédeljünk?
- Ja, nem ott a hurka!

Meggörbült a háta,
bot a támaszték,
pedig mily egyenesen járt
fiatalon még.
Kalap volt a fején,
csillogott a szeme,
kislány a kapuban
hívta, gyere be.
Sokszor be is lépett,
volt, hogy csak a hátsón,
az öregek néztek is,
fejcsóválva, vádlón.
Egyszer még a pap is
szóvá tette vasárnap,
hogy egyesek sötétben,