Szalad az idő, mint szélben szálló levelek,
a percek csendben felejtenek,
változik minden pillanat,
a most elfut, a múlt itt marad.

A szív mélyén őrizzük a tegnapot,
mely arcunkra rajzol ezer nyomot,
de néha megállnék egy kicsit csendesen,
hogy ne tűnjön el minden oly hirtelen.

Szalad az idő, mint szélben szálló levelek,
a percek csendben felejtenek,
változik minden pillanat,
a most elfut, a múlt itt marad.

A szív mélyén őrizzük a tegnapot,
mely arcunkra rajzol ezer nyomot,
de néha megállnék egy kicsit csendesen,
hogy ne tűnjön el minden oly hirtelen.

Mert ami igaz volt, bennünk marad,
mint hajnal után az első sugarak,
az idő, soha nem vár senkire,
csak emlékeket rejt a jelenbe.

Néha egy arc a ködből felragyog,
mint dérlepte ágon reszkető csillagok,
szavak nélkül is mindent érteni,
amit a csend így próbál üzenni.

Régi utcák halkan álmodnak,
ablakok mögött fények ringanak,
egy illat, egy dal hív délután,
egy kávézó napsütötte teraszán.

Szalad az idő, de nem számít már,
hány hullám volt életünk taván,
csak az, kit ölelt két karunk,
és kiért szólt legszebben a dalunk.

   Miközben el voltam foglalva Adonisz megfigyelésével, rájöttem, hogy az infláció elérte a homokozót.
   Először ingyen adták nekem az általam összegyűjtögetett díszekkel kirakott különböző formájú süteményeket, majd azt hiszem, balekra találtak.
   Ugyanis, már fizetnem is kellett érte, nem is keveset.

   A játszótéren találkoztunk, miközben az unokám a homokozóban vizesárkot ásott. Én addig apró kavicsokat, ágakat, leveleket gyűjtögettem, mint neandervölgyi ősanyám, ahogy örökül hagyta rám ezt a fontos tevékenységet. Ezek kellettek a következő homoksütemények díszítéséhez, ezért igyekeztem hasznosnak tűnni.

Játék az élet, vagy harc?
Fájdalomból születik dal?
Bűnös az ember, vagy vak?
Igaz a mosoly, vagy maszk?

Mitől lesz ember az ember?
Oly haragos a tenger?
Ki írja sorsunk könyvét?
Miért bántja erős a gyöngét?

Ki gyújt fényt az éjben?
Ad rád kabátot a szélben,
ki mond neked este mesét,
ki az, aki mindentől megvéd?

Végre esik az eső,
ablaküvegen gyöngyöző,
a lefutó cseppeket számolom,
a komor felhőket bámulom.

Az udvar álmos, szürke kép,
mégis valahogy olyan szép,
mintha az ég lemosna mindent,
ami hazug és álszent.

A szél halk meséket sodor,
fáradt lelkem mélyén kotor,
mint múltból maradt sóhajok,
vagy hang nélküli szólamok.

Az éjszaka kinyitotta,
rejtett, fekete kapuját,
s a csillagok fénylő jelekkel
írták az égre titkos szavát.

A hold ezüstje végigfolyt
az alvó fák kérgén,
mintha lelkek járnának
a köd rejtelmes mélyén.

Valahol egy harang szólt
messzi földi toronyból,
egy falu szívéből,
egy mélyen alvó világból.

A lányok, ha sírnak,
könnyeik gyöngyként gurulnak,
szívükben a bánat
zúgó folyóként árad.

A mosoly mögött meggyötörtek,
és csendben összetörnek,
de éneklik a fájdalom dalát,
hogy elnyomja a zokogás zaját.

Ha a sötét égre felnéznek,
jót még akkor is remélnek,
szelíd szívük törött szárnyán
főnix éled a bánatmáglyán.

Csillaggal hímzett takaróját
az ég magára húzta,
kigömbölyödött a hold,
ezüst fénye megkoszorúzta.

Faágak hegyén csend ült,
álmot ringatott a szellő,
messzi tájak illatával
suttogott az erdő.

Patak tükrén holdsugár
reszketett halk reménnyel,
éjjeli madár felkiáltott
titkokkal, mesékkel.

Nézem, ahogy a sirályok felrepülnek,
Balaton parton az emlékek mellém ülnek,
kiköt a hajó, sétáló emberek,
boldogan szaladó, kacagó gyermekek.

Valahol szól egy halk zene,
a dallamot együtt dúdolom vele,
régi időkből még ismerős,
fejemben gondolat kergetős.

Szeretném tudni, ki voltam,
milyen úton kóboroltam,
hány utat járt be a lelkem,
míg a mostanira leltem.

Mondd el nekem, édesanyám,
ki volt az én üknagyapám,
és őneki ki volt őse,
a legrégebbi felmenője.

Honnan jöttem, hol a hazám,
milyen égbolt borult reám,
hol ragyogtak a csillagok,
véletlen, hogy Magyar vagyok?

Mélységes mély kút az élet,
benne keres, kutat a lélek,
nem találja néha az utat,
falak közt jár, tétován matat.

Bejárja minden apró zugát,
kezében ott van egy nagy lapát,
ássa még mélyebbre köveken,
hiába tudja, hogy ez gyötrelem.

Áldás, békesség,
köszönt a nagyapám,
keze megpihent
pillanatra kalapján.

Adjon Isten, jónapot,
üdvözölte az idegent,
ki a falu utcáján
sétálva végigment.

Kézcsókom Marika,
így szólt a postásnak,
tisztelet volt ez
a nehéz munkának.

A megtervezett élet
romba dőlhet egy perc alatt,
minden, ami szépnek tűnik,
messze tőled elszalad.

De a szélben ott egy dallam,
halkan súgja, nincs is veszve,
ami elmúlt, helyet adhat
a boldogabb kezdetekre.

Léphetsz egyet, majd még egyet,
utak nyílnak meg neked,
a tegnapi törött darab
csillag fényévé tehet.

Csűröm-csavarom a szót,
forgatom a gondolatot,
mint malomkereket a víz,
a megállíthatatlan folyamatot.

Keresem a helyét fejemben
minden egyes rímnek,
de csak szaladnak, mint vonat,
a zakatoló sínnek.

Hiába mondogatom,
hiába kérlelem,
mintha elhagyott volna
mindenféle értelem.

Van, kit a gondolat lassan elenged,
nevét a szél is ritkán súgja,
de valahol egy belső csendben
még őrzi őt a múltja.

Lehet, többé már nem hívják,
útjaik régen szétváltak,
de amit egyszer szívből adtak,
azt megőrzi az évszázad.

Borongós reggelen feltámadt a szél,
sáltekerős, kabátos indulás,
porördögöt kevert a járdán,
táncolt vele a napsugár.

Az utcák álmosan ásítottak,
suttogva hajolt a fák lombja,
mintha titkot mondanának,
míg a nap az éji árnyakat lopta.