Hallgat az ég, és hallgat a föld,
nincs semmi hang, csak a végtelen csönd,
a szél megpihen, az idő megáll,
a lélek most önmagába száll.

Egy sóhaj rebben, messze szárnyal,
emlék jön egy régi tánccal,
a fény lágyan a földre hull,
s a szív lassan elcsitul.

Alig múlt tizennyolc,
a zubbony lógott rajta,
vézna fiú, az apja motyogta,
gyere haza, ölelte az anyja.

Vitték, kellett a katona,
üres volt a lövészárok,
árván álltak a fegyverek,
nem járták a haláltáncot.

Ment a fiú szótlanul,
por lepte be kabátját,
árok mélyén nem lelte
gyermeklelke virágát.

Születünk és meghalunk,
levesszük régi ruhánk,
és új hangokban, új testben,
keressük az emlékek sorát.

Fényfonál köt össze mindent,
múltat, jövőt és jelent,
és a láthatatlan rendben
átutazzuk a végtelent.

A létezés szelíd kapujában van
a sok könny, mit elengedünk,
majd csillagként, ha ránk ragyog,
ott mindent megérthetünk.

   Az erdőre leszállt a köd. Nem az a könnyű, szellő által is fellebbenthető vékony takaró, hanem a sűrű, nehéz, alig mozduló enyves köd, mint egy nagy madár szárnya, mindent betakart.

Kisszéken ülve morzsolták a kukoricát,
az alkony az udvarba sompolygott,
míg szaporodtak a szemek,
a hold egyre jobban mosolygott.

Hallgattam az öregek meséit,
nevetésük messze szállt,
miközben kóstolgatták
a szomszéd sűrű vörösborát.

Órák árnyékában születtünk,
percek száműzték álmunk,
az idő árva gyermekei vagyunk,
és egy új életre vágyunk.

Kezünkben homokszemek peregnek,
mi markolnánk, de megszöknek,
a titkok, mit sohasem mondunk ki,
mint álmok, már vissza sem köszönnek.

Kavargó kérdések,
csendbe burkolt érzések,
mint hajnali harmatcsepp tünemény,
újraéled minden elveszett remény.

A szívem tükre holdfényben ragyog,
emlékek lángja lassan lobog,
a múlt szavai szélként suhannak,
de nem bántanak, tanítanak.

A bántó szó, mint rozsdás szög,
a szívbe fúr, kiolt minden fényt,
árnyékban pereg a gondolat tovább,
marad a csend, múlik a remény.

Belső sikoly kavarog benned,
rideg tükröt tart a világ,
hol hegy volt egykor, most kő marad,
s csak a fájdalom növesztette virág.

Az őszben rettenthetetlen áll,
lapátját szelek tépik,
s míg azok gyorsulva forognak,
a köd csendesen örvénylik.

Tél havában sem alszik soha,
csontja ropog, de mégis dacol,
a szél, ha jön, felrázza zenélni,
és szárnyaival ősi mesét dalol.

Rohannak az évszakok,
mint szélfútta felhők az égen,
s mire felfognám a nyár melegét,
már őszi köd terül a réten.

Úgy elrohannak az évek,
de az idő végtelen szövőszéke
láthatatlan fonállal szövi
a múltat és jövőt össze.

Elmúlnak az évszakok,
mint szemnek a futó képek,
ám a lélek tudja jól,
mögöttük örök törvény lépked.

     "Olyan szegények vagyunk, hogy a bolhák is átjárnak a szomszédba, ha enni akarnak." - Apja szokta mondogatni, közben nevetett, de a szeme szomorú maradt. Tarisznyájából egy alma, körte, pár szem szilva csak előkerült esténként, amikor jött haza a földekről, ahol napszámba kapált, kaszált, mikor mit kellett.

A táj aranyruhát ölt,
szellő szövi szelíd dalát,
levelek közt halk zene,
hallgatom az ősz búcsúját.

A szél messze sodorja
a megmaradt emlékeket,
az álmokat csillagok őrzik,
mint doboz a fényképeket.

Fák alatt a nyár eloson,
ködöt terít a hűvös hajnal,
sarkunkban már itt a tél,
hideggel és kemény faggyal.

Árny szalad a holdvilágban,
suttogása a széllel érkezik,
ablakomhoz csendben lopózik,
az álmok kútjából merítkezik.

Örülök, hogy újra látom,
szeme fénye, mint a csillag,
titkot suttog, alig értem,
halk szavai megnyugtatnak.

A reggeli kávé gőzében
ott lebeg az éjszaka álma,
mintha hosszúra nyúlt keze
még valamire várna.

Az utcák kövén őrzött léptek
a múltat némán mesélik,
minden repedésben ott szunnyad
valami ősi, valami régi.

Az idő mindig körbeér,
de nem ugyanoda érkezik,
a házak kopott falán
egymást árnyak és fények kergetik.

     Újrafestett falak, újak a gerendák, az ajtó nyikordulása még emléket idéz, az udvaron fű nő, árnyat vet a lomb. A kályha hamuja nem őrzi az akkori tüzet, a szegletekben régi nevetés sem bújik.
     Kint a kertben a diófa árnya még mindig hűvös menedék, madarak csicsergése keveredik a szél zajával, ágai közt ezüst pókhálók táncolnak.

Ökrök nyomában gyalogolva
izzad a gazda, fordul a szekér,
vállán fénylik a nap sugara,
sóhajtva nyikorog a kerék.

Asszony a vödörrel hajladoz,
kendője a szélnek korbácsa,
csöpp gyermek a tornácon játszik,
rajzol a napnyugta porába.

     A sárkány, aki elrabolta a királykisasszonyt, a hős lovag, aki fehér lován érkezett megmenteni, hát ők mára megöregedtek.
     A sárkány már egy teát sem tud megmelegíteni, a lovag nem bírja el a kardját, a lova rég feladta a küzdelmet a korral, a királykisasszony megőszült, megráncosodott, elfonnyadt a toronyban.

Zúg az erdő, sírnak a fák,
vihar tombol, ágak törnek,
szél rohan át a világon,
véget vet a békés csöndnek.

Honnét indult ez a vihar,
miért lett vad szörnyeteg,
elmesélem kis versemben,
hát akkor figyeljetek.

Magas hegyek kis zugában
megrezdült a levegő,
hógolyóval játszadozni
pajkos szellő jött elő.