Még köd takarja a tájat,
laposan kúszik a réten,
olyan, mint egy nagy kígyó
a rémisztő mesében.

Kel a nap, fényesedik a világ,
űzi a sűrű homályt,
az menekül, s égbe száll,
akár egy könnyű fohász.

Vízcseppek csillognak,
apró gyémántok a fűben,
de ők is semmibe tűnnek
a narancsszínű tűzben.

TM

Hideg és meleg,
szögletes vagy kerek,
bátor vagy fél,
felad vagy remél.

Nappal és éjszaka,
ordít, vagy nincs szava,
háború és béke,
eleje vagy vége.

Kicsi meg a nagy,
olvad és megfagy,
tele vagy üres,
kopár és füves.

Szelídül a tél zord lehelete,
lágyabb a hajnal hűvöse,
a nap gyakrabban néz le a tájra,
finoman szóródik a fűszálra.

Fagyba fúlt ágak ébrednek,
rügyeikben suttog az új élet,
csendjükben valami motoszkál,
akár egy újra éledő madár.

Lágy szél simítja a tájat,
új fény gyúl minden hajnalon,
a tegnap csendben elmarad,
csak a holnap jön az árnyakon.

Ha lépsz, a világ mozdul,
egy rezdülésnyi bátorság,
amit most bizonytalannak érzel,
egyszer az lesz a biztonság.

Ha néha fáj a múlt súlya,
mely válladon maradt,
lépteid mögött ott van
egy új erő is, önmagad.

Már egy hete csak a halálra gondolok,
mert az óra ketyeg, kopog,
kaszája csillog, frissen élezve,
mintha csak egy állásinterjúra érkezne.

Belép a szobába, körbenéz komótosan,
de én még egészséges ember vagyok,
mondanám neki, rossz a cím, elnézte,
én élek, próbálja a szomszédnét, ő kissé rogyott.

Mint szétgurult gyöngyöket,
keresem a szavakat,
rímekbe szedegetni
sorokat, versszakokat.

Elhagynak, elfogynak,
ide-oda bújnak,
régiek szaladnak,
és jönnek az újak.

Összegyűjtöm végre
a rejtőzködőt, ami várt,
csillog a fényben
az, mi rám talált.

Gondolatok jönnek halkan,
mint esti szél az ablakon,
nem kérdeznek, nem vitatkoznak,
csak megülnek a vállamon.

Van köztük fény, van árnyék,
régi szó, félbehagyott mondat,
emlék, mely nem fáj igazán,
csak volt, és elsorvadt.

Kaptunk fehér takarót,
jégcsapok lógnak az ereszen,
végre befagyott a Balaton,
ahogy a régi teleken.

A nádasban manók lépdelnek,
ők az urai a csendnek,
s a tóban a jégkirály
örül ennek a télnek.

A víz mélyén tündérek alszanak,
holdfény szánkózik át a tavon,
álmukban csillagot ringatnak,
míg tél uralkodik a strandon.

Jani bácsi szekerét
nem ugatták kutyák,
nem futottak utána,
csak bámulták a lovát.

Lovát és szekerét,
őt magát a bakon,
még az emberek is
kilesve ablakon.

Feketére festve,
díszítve arannyal,
párnázott ülése,
behúzva bársonnyal.

Hátát az idő görbíti,
kosarában gondjai súlya,
vállait terheli a múlt,
ólomként földre húzza.

Sétál lassan, komótosan,
arcán ezernyi a ránc,
megáll, kicsit megpihen,
szemében még az akarás.

Öregségét fáradtan cipeli,
lelkében parázs pislákol,
egy régi dalt dúdolgat,
mi emlékeiben fellángol.

Ha széttörik a szív, nem hallani zajt,
csak a csend reped meg, mint fagyott hajnal,
nem kér vigaszt, csak türelmes kezet,
valakit, aki vele marad, és nem siet.

Bár törött, de nem vész el végleg,
csak más formában tanul szeretni téged,
mert az tudja igazán, mi a kudarc,
aki egyszer már a mélybe zuhant.

Ha vendégek jönnek,
felvesszük a szép ruhát,
ünnepi abrosz az asztalon,
és csillogó kristálypohár.

Finom ételek illatoznak,
jóízű a beszélgetés,
szeretettel teli tálak,
sok mindenre emlékezés.

Végül jön a búcsúzás,
indulni készülnek,
a kristálypoharak
helyükre kerülnek.

Egy csésze csend ül az asztalon,
benne a reggel lassan kihűl,
az ablaknál áll egy gondolat,
se jó, se rossz, csak figyel, belül.

Az idő ma mezítláb jár,
nem kérdez, nem siet,
hirtelen elég lesz ennyi is,
ez itt egy álomsziget.

Ha galamb száll a házadra,
béke van a szívedben,
szárnya lassan elcsitul,
némán ül meg csendjében.

Nem kérdez, nem ígér,
csak jelen van egy pillanatra,
és míg ott pihen a tetőn,
a szíved megnyugtatja.

Az idő megáll egy lélegzetre,
és nem sürget semmi,
a múlt halk, mint távoli harang,
a jövő még oly messzi.