A padláson megállt az idő,
porában régi lábnyomok,
egyik eldugott zugában
kis ládika ácsorog.

Milyen kincseket rejteget,
múltjában mi a titok,
rezgő hálójában egy pók
menekül, míg ajtót nyitok.

Régi, sárga újságok között
kopott fényképek lapulnak,
ismeretlenek az arcok,
a kortól már kifakultak.

Hajnal hasít be az ablakon,
lebben függöny, ragyog a nap,
elhagy az álom, visszatérek,
sarkamban topog a mai nap.

Keserű kávé frissít reggel,
végigszaladó tompa varázs,
bögrében a fekete vízben,
cukrot keverő feltámadás.

Hangok a csendben,
szívdobogás,
nyílik egy ajtó,
kis kattanás,
indul a lépcsőn,
lábdobogás.
Elmegy egy autó,
halk suhogás,
csatornafedél,
nagy csattanás,
repül egy galamb,
szárnycsapkodás.
Lefőtt a kávé,
halk kotyogás,
ablakban a nap,
fény, ragyogás,
reggeli csendben
álmodozás.

Az udvaron, ahol a diófa állt,
kopogott a kispadon a nyár,
árnyékában nagyanyám ült,
fésülte ezüst szőtte haját.

A szél halkan mesélt valamit,
míg a nap szárította a ruhát,
bejárta a régi kicsi háznak
minden szegletét, zugát.

Sarokban ül a csend,
nem kérdez, csak topog,
egy gondolat nyomában
poros emlék csoszog.

Az idő halkan szól,
elmúlik, mint a nyár,
a fény lassan kihuny,
a szív halkabban kiabál.

Az este betakarja a szobát,
hangtalan, nem kopog,
eljönnek látogatni
a ragyogó angyalok.

Miért szenvednek ártatlanok,
az öregek, betegek,
maradnak árván feleségek
és apró gyerekek?

Gazdagok játszanak,
eldöntenek sorsokat,
háborúznak, harcolnak,
jártatják a szájukat.

Nagy vígan mulatnak,
míg hullanak fiaink,
végtelen luxusban
csak gyűlnek sírjaink.

   Eszembe jutott egy szösszenet az utazásunkból, amit most megosztok veletek.
   Útitársamat nevezzük Hajninak, így legalább nem ismeritek fel, kiről is van szó...
   Szóval, felszálltunk a vonatra, vagyis, dehogy szálltunk, a madarak meg a pillangók szállnak, kecsesen repkednek, mi pedig bőröndjeinkkel felmásztunk, felvonszoltuk őket.

Egy szép könyv illata, egy kinyitott ajtó,
lapjai közt álmodik száz elfeledett szó,
benne csodás képek, ragyogó fények,
megfagyott pillanatok egy lapra férnek.

Szépítik a sorokat, visszaadják az érzést,
az erdők színét, a csodás békét,
köszönet értük, a barátnak, a művésznek,
ki lencséjén keresztül ad hitet és értéket.

Az öreg a sarokban ült, poharán megcsillant a fény,
halkan beszélni kezdett, kint leszállt az éj.
Nyelve botladozott, kereste a szavakat,
életéről, munkájáról, hogyan ásott aranyat.

Csatában a golyók, tengeren a viharok,
néha alig érteni, magában mit motyog.
Páran hallgatják, ismerik már,
figyelik, amit mond, neki mi fáj.

A lét végtelen tengerén
hullámok nem érik a partot,
az idő csendben fut a homokon,
s mi keressük a titkot.

A napfény eltűnik a mélyben,
elnyeli a hatalmas kékség,
míg a tetején vitorlázunk,
hömpölyög ezernyi kérdés.

   Egy elegáns, öltönyös, kiskosztümös rendezvényről tartottunk hazafelé barátainkkal. Már esteledett, elkezdett esni az eső, két autóval indultunk, mindegyikben négy személlyel, az elsőt a párom vezette. Ahogy egy kereszteződéshez értünk, a lámpa éppen pirosra váltott.

Létezik egy elfeledett erdő,
hol a fák őrzik a csendet,
lombok között suttog a szél,
mindenki tudja a rendet.

Holdfény csillan harmatos köveken,
tündérek halkan lépkednek,
pajkosan suhannak az éjben,
álmodban hozzád érkeznek.

Április van, süt a nap,
délután meg hó szakad,
reggel fagyunk, vacogunk,
délben a strandra futunk.

Esik, fúj, majd villámlik,
fű, fa, bokor virágzik,
gyere elő télikabát,
oda a tavaszi varázs.

Április, te szélhámos,
mégis olyan bűbájos,
a világot megtréfálod,
várjuk már a búcsúzásod.

TM

Összedobált szavakból
írom a versemet,
ne keress benne okosságot,
és semmi értelmet.

Unalmamban mindent,
mi eszembe jutott,
most egy kiskosárba
szépen beledobok.

Összerázom, kiöntöm,
rímekbe forgatom,
lesz, ami lesz, válogatom,
egy versben folytatom.

Kérdés van bőven, ember mi lesz veled?
A gondolat is csapongó, keresi a választ,
visszhangzik, nem jön felelet,
csak még több kérdést áraszt.

Miért kérdezel, ha nem szól senki?
Miért vársz, tán nincs, aki meghallgasson?
A csend elnyel mindent,
táncol súlyával a mellkasodon.

Már egy hete csak a mamára gondolok
mindig, meg-megállva,
nokedliszaggatóval kezében
ment a konyhába, ment serényen.

Én még őszinte gyermek voltam,
hát hamar azt is elgondoltam,
gyorsan legyen kész mára,
kezdjen bele palacsintába.

Fűzfák árnyékában
csörgedező kis patak,
mint lányok hajában,
fényes szatén szalag.

Kavicsokat görget,
egyenget simára,
kanyarog erdőben,
lehull egy sziklára.

Falevél csónakot
ringat a tetején,
ahogy átfolyik
a fűzfák ligetén.

     Az újságot lapozgattam a parkban egy padon, kerestem benne előző nap megírt cikkemet.
     Valami bekerült a látóterembe, először nem is tudtam eldönteni, hogy mi az, de aztán kitisztult a fókuszom, és láttam, hogy egy kéz, görbe ujjakkal fészket formál.