Az éj csöndjén túl, hol nincsen szó,
álmok közt jár egy hajó,
lelkem evez benne hangtalan,
és kérdés visszhangzik számtalan.

Sorsunk vajon el an döntve,
életünknek minden perce,
kész tervekkel születtünk,
tervezett a küzdelmünk?

Szavak nélküli kapuban állok,
vén fák ágai suttognak,
a nap fénye köztük átragyog,
ősi titkokkal biztatnak.

A tűz körül megáll a világ,
lelkem lángjai fellobbannak,
a szikrák vigyáznak rám,
s én követem ősi utamat.

Mit kérnék, ha lehetne, pontosan nem tudom,
de magam előtt ezt látom, ha szemem behunyom,
hogy szeretnék békét, szép új világot,
egymás mellett jól megférő, sok boldog országot.

Az öregek nevető gyerekeknek mesélnek,
és nem gyűlnek felettük sötét fellegek,
a földön nem lenne más, csak örömkönny,
és mindenki szép ruhába öltözzön.

Rossz álom kísért sötét éjben,
suhanó árnyak, nincs menedék,
a néma csend felébresztett,
mintha valamit megéreznék.

Egy kapu nyílik a falon,
függönyön túl a titok bújik,
idegen arcok, de mind ismerős,
álmomba egy emlék kúszik.

Lágy fény a fák között,
csendben ringó gondolat,
egy titkos eldugott helyen
a lélek messze szárnyalhat.

Ott, hol nem köt tér, sem idő,
csak képzelet sodor tova,
színekből szőtt halk rejtekű
álomvilág színpada.

Ahol minden szó és dallam élt,
egy perc, mi végtelenné vált,
a holnap sem oly távoli,
és már semmi nem fájt.

Holdfény sző hálót a lombok közé,
ezüst híd vezet a végtelenbe,
az est csendjében csillagok ragyognak,
mindent rábízva a képzeletre.

Lassan köd hull a völgybe,
ősi, elfeledett mesét regél,
eltakarva a csillaglámpást,
vezet a láthatatlan felé.

Lassan kihuny a hold ezüstje,
suttog az erdő, a sötétség lehelete,
fák között fények táncolnak,
a ködön át lelkek hajolnak.

A csend beléd mar, mint ősi varázs,
szólít oda, ahol nincs már határ,
de a csillagok szeme mindent lát,
hívlak, suttogja, míg világ a világ.

Hetek óta a mamával álmodok,
fogja a kezem, kisgyerek vagyok,
egy végtelen úton ketten haladunk,
nem sietünk, csak lassan ballagunk.
A világ csendes, engem ő vezet,
mutatni akar nekem egy jó helyet,
de messze előttünk nem látszik a vége,
csak valami halvány, mint a lemenő nap fénye.
Szívünk dobbanása lépésünk ritmusa,

Léptem még bizonytalan, halk,
mint akit a múlt még visszatart,
de valami bennem újra mozdul,
mint a fény, ha hajnalban kifordul.

Nem felejtek, csak helyet hagyok,
a seb is él, de már nem ragyog,
megtanultam, nem jó végleg eltemetni,
elég, ha hagyom, és tovább tudok menni.

Próbálta kibújtatni a sugarakat
a sötét felhőkkel viaskodó nap,
mint lyukas zokniból a lábujjakat,
de az szőtte egyre csak az árnyékokat.

Vihar közelgett, villámot hozott,
gyorsvonatként dübörögve mozgott,
terhéből esőt bőven zokogott,
mint üres gyomor, nagyokat mormogott.

Pillangószárnyak, mint színes álmok,
táncolnak a nyári szélben,
úgy szállnak, mint a gondolatok,
egy percnyi csoda minden rebbenésben.
Egy pillanatig velünk maradnak,
aztán tovaszállnak csendesen,
de az emlékük még itt lebeg
a színes virágtengerben.
Szirmok közé bújt szelíd üzenet,
oly könnyű, mint a nyár,

Árnyékban ülök, nem kérdezek,
ahogy múlnak a napok, figyelek,
lépések nélkül járom tovább
a csend mögötti szavak nyomát.

A nap rám süt, de nem melegít,
a fény rajtam már úgysem segít,
lassan kifakul itt minden szín,
a világ súg, de ez csak felszín.

Tenyeremben repedés fut,
térkép a múltból, és jövőbe út,
ránézek, s nem tudom, mit jelent,
de érzem, valamit nekem így megüzent.

Számok tengerében elveszetten állok,
egy apró jelre, valamire várok,
próbálom megfejteni, de feladom,
nem győzött meg a szám és a tartalom.

Szervusz öreg barátom, rég jártam nálad,
tudod, már lassan megyek, a lábam hamar fárad.
Köszöntelek szeretettel, lehajolnék hozzád,
de nekem is nehezebb lett minden egyes faág.

A csend már nem titkot rejtő fátyol,
csak ül velem, akár egy régi barát,
nem kérdez, csak emlékeztet,
és mesél sok csodát.

Nem kell elfelednem a múltat,
békén hagy, ha nem keresem,
úgyis tudom, mit suttog,
hangok sem kellenek nekem.

A hajnal harmatot lélegzik,
a fák között álmos fény csorog,
egy rigó szól hangosan,
valahol kávéfőző kotyog.

A madár nem nekem dalol,
de tetszik a zenéje,
benne van minden öröme,
és vele van békéje.

Ül az ágon a fekete árny,
lágyan ringatózik,
míg hallgatom, egy régi nyár
lépdel felém, belopózik.

Elveszett hang voltam a zajban,
sóhaj egy sötét hajnalban,
mosoly mögé bújt fájdalom,
mert elbujdokolt a vigalom.

Életem során jöttek a bírák,
szívemben ezért sok volt a sírás,
de tudtam, egyszer csitul a vész,
s a csendből egy új dallam kél.

Hajnal pirkad, csönd lebben,
fény játszik a reggelben,
város zaját messze hagyva
elindulunk lassan rajta.

Ösvény kanyarog, fűben harmat,
madárdal közt minden hallgat,
táskánkban víz és az álom,
hegyek várnak túl a tájon.

Ág hajol le, moha illat,
patak surran, követ mozgat,
szél mesél az ágak között,
lépésünk így hoz örömöt.