Régi ünnepekre emlékezem,
együtt mulatott a család,
jöttek a messzi rokonok,
kaptam csokit, alvósbabát.

Fülemben cseng még apám nótája,
prímás húzta a fülébe,
sok borravaló reményében
a vonó táncolt kezébe'.

Nem telt el úgy hónap,
hogy ne találkozzunk,
míg a felnőttek beszélgettek,
mi boldogan játszottunk.

Csendben indulok, nincs út poggyásszal,
csak a lélegzet kísér aranyfonállal,
a külvilág elhal, zaját elviszi a szél,
a szív mélyén nyílik egy kapu, mely régóta remél.
Lépésem láthatatlan, de visz tovább,
erdők, óceánok nyílnak, egy új világ,
fényből szőtt ösvény kanyarog a hegyeken,
és béke születik az árnyékos helyeken.

Lassan búcsúzik a nyár,
szürke lesz a látóhatár,
köd borítja be a tájat,
nem látni a szomszéd házat.

Kezdődik az iskola, óvoda,
gyerekek reggeli sóhaja,
előkerülnek a kiskabátok,
nem mozdulnak a hintaláncok.

Költöznek a madarak,
árva fészek az eresz alatt,
potyognak a gesztenyék,
arra várnak, felvegyék.

Csillagok imbolyognak az égen,
mint részeg madár a szélben,
ragyognak az éjszakában,
fürdenek a holdsugárban.

Titkok tűnnek el a fényben,
árnyak járnak néma csendben,
kapuk nyílnak a végtelennek,
időtlen világok megjelennek.

Füst kúszik a hold felé,
dübörögnek a bőrdobok,
égi szikra villanása,
ringatóznak árnyalakok.

Szikrák szállnak, ének szól,
ősi szóval hív a szél,
kitárul az időtlen kapu,
tűzben szív lüktet, titok kél.

Vér a kövön, utolsó sóhaj,
csillagok közt hajlik az idő,
fények járnak az éji rítuson,
lélek emelkedik, az örök erő.

Volt egy szomorú madár,
fészkében élte életét,
kereste boldogságát,
azt a pirinyó tollpihét.

Egyszer úgy érezte,
végre rátalált,
akkor elhagyta búját,
elhagyta bánatát.

Kitárta szárnyát a napnak,
ég felé szállt bolyongva,
szíve mélyén érezte,
itt lehet az otthona.

Az anyák éjjel sírnak,
mert akkor a könnyek
szabadon folynak,
hangtalan, néma reszketés,
nem hallik, csak óraketyegés.
Párnába hulló gyöngyök,
fájón tenyérbe vájó körmök,
csendesen, mert mindenki alszik,
csak a halk lélegzet hallik.
Az anyák éjjel sírnak,
mikor senki sem látja,
csak a holdfény simítja arcukat,

Az ég ma komor arccal súlyt,
a fény megfáradtan ködbe bújt,
a szél is hidegen fújdogál,
a csendben megszólal egy bús madár.

Az idő lassan, nehézkesen jár,
mint aki terhet cipel, meg-megáll,
minden perc egy újabb sóhajt hoz,
mert a lélek ma fáradt és fagyos.

Milyen parányi az ember,
ha dühöng a természet,
nem kímél senkit,
főleg a gyengéket.

Tajtékzó hullámok a vízen,
az eget sötét felhők takarják,
mérges zölden tombolnak,
a hajót felemelik, majd ledobják.

Szél tépi sikoltva a vitorlát,
korbácsolja a tengert,
a víz dübörgő falként omlik,
mindent elpusztít és elnyel.

Az idő elnyelte az éveket,
csendesen, nesztelen,
mint a kanyargós mély folyó,
mely magába szívja a fényt holdfényes esteken.

Hatalmas gyomrában tűnt el
a gyermekkor gondtalansága,
apró porszemekként a szélben
messze repült bolondossága.

Egy szép formájú levél,
rádióban kedvenc zeném,
egy gömbölyű kavics,
nyitva van a fagyis.

Egy jól sikerült lecsó,
faágon csacsogó rigó,
egy csillogó gomb,
távolban egy zöldellő domb.

Barátnős jó beszélgetés,
ücsörgés, kis semmittevés,
frissen egy forró kávé,
hozzá kis csokoládé.

   Gyuszi egyedül élt a szüleitől örökölt házban, a maga módján igyekezett is rendben tartani. Kertjében zöldségek, gyümölcsfák, és az ablakokban, ahogy anyjától megszokta, muskátlik virítottak.

Ha a lélek szabadulni vágyik,
a test börtönévé válik,
hiába illatoznak már virágok,
hívják a messzi, idegen világok.

Hiába simítja szél a tájat,
már nem érinti, vele nem szállhat,
csak csendre vágyik, lebegésre,
egy ismeretlen, tiszta fényre.

Szalmatetős kicsi kunyhó
rogyadozva áll,
lakója rég elköltözött,
ott csak madár jár.

Vályogfalát rózsa futja,
s virágos a tornác,
kapaszkodik, illatozik,
mintha élni hívná.

Öreg teknő szomorkodik
fal mellé támasztva,
rozsdás kapa árván lóg
fa ágára akasztva.

Az ablak alatt suttog a nyár,
levelek közt a szél zizeg,
párnámra csönd szendereg,
s emlékké válik a kikelet.

Messze harangszó elillan,
idő és tér nem köt össze,
csak a pillanat halk szava,
s a napfény üzen a völgybe.

Három madár repült,
magasan a felhők között,
szárnyaikon napsugár ült,
csillogott, és fényben fürdött.

Tudhatták, merre az út,
mert vissza nem tértek,
a szabadságot keresték,
s csendes otthonra leltek.

Egyik álmot vitt a tájra,
másik a széllel szállt tova,
harmadik egy fára szállt,
s nem lett égbolt vándora.

Évezredek úgy suhannak,
mint szél a sivatag fölött,
idő, mit ember meg nem állít,
csak álmodik a porszemek között.

Piramisok, templomok álltak,
dicsőség volt és bukás,
istenek hangja zengte át
a világ vad zaját.

Bölcsek suttogták a titkot,
kövekbe volt zárva a szó,
s míg romba dőlt száz birodalom,
az idő maradt örök béklyó.