Ha elmúlnak az ünnepek,
elrakjuk a díszeket,
meghallgatjuk a tévében
a világról a híreket.

Nem változott semmi,
csak pár napig kizártuk,
hogy minden rendben van,
mosolyogva eljátsszuk.

De itt maradt a köd,
nyálkásan, tapadósan,
hiába várjuk a napot
reménykedve, kitartóan.

Hold sarlóján angyal ül,
varázspálca kezében,
csíkot rajzol az égre,
a mély fekete sötétben.

Most az idő megpihen,
nem kérdez, és nem siet,
szívek dobbanásával
új vágyakat szövöget.

Csillagfény ad reményeket,
béke marad nyomában,
holdsugár fon virágokat
angyalkának hajában.

Az asztalon finom ételek,
emlékek íze, és régi szó,
nagymama hangja visszacseng,
mint a frissen roppanó hó.

Csillag áll őrt az égen,
nem siet, csak ránk figyel,
s míg együtt vagyunk, megtanít,
hogy az idő soha nem pihen.

Ha könny csillan, ne szégyelld,
a fény is így születik,
mert a szív akkor is bátor,
ha mindent elveszít.

Nem kérdez a csend, nem sürget az idő,
a gondolatok kabátját akasztóra teszem,
és hagyom, hogy a percek
csak úgy szaladjanak velem.

A szív nem bizonyít, csak dobban,
mint egy ósdi szúette óra,
egy elfelejtett szobában,
mi rég nem volt leporolva.

A csend csak egy lélegzet,
mely megpihen a kimondott szavak között,
nem kérdez, csak ott van,
mint a fény ígérete hajnalban, a dombok fölött.

A csendben hallani a szív rezdülését,
az idő megfontolt, lassú lépteit,
benne megtanul a lélek nem félni önmagától,
és emlékezni arra, amit a zaj szétterít.

Gyertyaláng az ablakban,
hó ír mesét az utcán,
a világ egy pillanatra
csendesebb és tisztább.

A szívekben béke ébred,
szó nélküli jókívánság,
egy mosoly, egy kézszorítás,
többet ér sok ajándéknál.

Az idő megáll ma este,
csillag fénylik az égen,
s mind együtt vagyunk
az otthoni melegségben.

Kigyúl az ablakokban
a fények villódzó sora,
megáll még a zaj is
egy röpke pillanatra.

Karácsony illata száll,
szívekben a várakozás,
napról napra közeledik
a béke, s vele a megnyugvás.

Az asztalnál más a szó,
szebben csillognak a díszek,
a színek halk üzeneteket
a lélek mélyére visznek.

Ki segít a népnek, ha üres a keze,
ha dolgozik némán, még sincs sose tele,
az asztal, a zseb a holnap reménye,
és rátelepszik a csend súlyos terhére.

Ki segít a népnek, ha elfogy a szava,
ha kérdez, de választ nem kap többé soha,
ha az igazság nehezen értelmezhető,
és csak félelme nő az ígéretektől.

Csend érkezik a reggeli fényben,
párás ablakon kúszik át a nap,
megpihen egy pillanatra minden,
s a rohanó idő most lassabban halad.

A szív ilyenkor halkabban dobban,
mintha hallgatná a világ szavát,
az ébredő nap arany porában
megszelídül minden tegnapi vád.

Csönd van, és a fényben
megpihen a táj,
az asztalon gyertya ég,
mely karácsonyra vár.

Összegyűl sok lélek,
mint égen a csillagok,
a pillanat erejétől
mind megszépül, felragyog.

Az ünnep itt lakozik,
szavak közt, a szemekben,
meleg mosolyokban,
az áhítat csendjében.

A nap ragyogva kúszik az égre,
tündék ébrednek nesztelen,
szárnyuk csillan ezüstként az égen,
aranyfény simít végig a réteken.

Fák között titokzatos szél susog,
patak csobban, hívogat, mesél,
kavicsok közt vízcseppek táncolnak,
apró lábak neszeznek, hangjuk el sem ér.

Lassan kúszik bennem a csend,
mint falhoz tapadt fekete penész,
nem fáj, csak megtelepszik,
és belülről emészt.

Szó, akár csorbult kés,
szívemben apró repedés,
és mire ráeszmélek,
az árny már csupa nevetés.

Lassan kúszik tovább a csend,
már a falban szétterült,
először csak finoman behálóz,
majd cseppjeivel telehint.

Emlékek közt néma csendben,
mintha puha réten járnék,
harmatos fűben lép lelkem,
itt egy mosoly, ott egy árnyék.

Hozzáérek, ébredezik,
egy pillanat, huss, elszaladt,
egy halk kacaj, egy régi szó,
tán a szélben még itt maradt.

Tavasszal, kopasz ágaikon tele rüggyel,
ha megtelik a környék madárfüttyel,
langyosan simogató napsugárral,
a nyíló ibolya illatával.

Nyáron, amikor lombja hűs árnyat ad,
patak csobog a levelek alatt,
és minden ösvény titkokkal telik,
szorgos szülők fiókáikat etetik.

A léleknek börtön a test,
mert szárnyalna az égig,
de földhöz kötött benne
sok hónapig, évig.

Ha álmában néha elszökik,
titkos utakat nyit,
s a csillagok közt átlebeg,
hogy emlékezzen kicsit.

És ameddig jár-kel,
bár küzd a rácsok ellen,
a hajnal visszahívja,
itt tartja a földi létben.