Oly szép az élet, csak észre kell venni,
tavaszi délután, rétre kimenni,
hol apró hangya, morzsával küszködik,
virág a fűben, szerényen megbújik.

Megvárni a holdat, míg eljön éjjel,
örülni a napnak, hogy reggel felkel,
félni a vihar, hangos muzsikáját,
csodálni a jégcsap, tiszta csillogását.

Hófehér ruhába öltöztek a fák,
kályhában a tűz vidáman pattogott,
ablakra fagyott hajnali jégvirág,
a melegtől már lassan olvadozott.

Az udvaron térdig jártunk a hóban,
ajtó mellett a seprű és hólapát,
vertük le csizmáinkról mi ráragadt,
mikor meguntuk este a hócsatát.

Hófehér takaró borítja a fákat,
ünnepi áhítat járja át a tájat.
Békés estefelé a házak hallgatnak,
csak füstöt pipáló kémények dohognak.

Néma minden utca, még kutya sem ugat,
egy apóka egyedül rója az utat.
Nem is hallik más, csak a hó csikorgása,
ahogy tapad kopott, elnyűtt csizmájára.

A fekete aszfaltra lehullt a hó,
fehér lett hajnalra, puha takaró,
csillogó hópihék, lámpák fényében,
kergették egymást, a hajnal csendjében.

Egy korai járókelő ballagott,
cipője alatt a friss hó ropogott,
lassan ment sétált, élvezte a percet,
lépte nyomán, a hóba vágott rendet.

Kipirulva arra várnak,
hogy a csengő megszólaljon,
megláthassák piros szánját,
hozzájuk is bekopogjon.

Zsákjában sok ajándékkal
gyerekekhez hogyha belép,
édességgel, játékokkal
rakja teli kicsik kezét.

Minden csomag ajándékért
jár neki egy versike,
az se baj, ha a legvégét
elfelejti Erzsike.

A felhő lepte havas téli tájban,
magas sziklán farkasok hallgatóznak,
körbe figyelnek, és zsákmányra várnak,
nem örülnek a vastag takarónak.

A völgyben minden olyan csendes, nyugodt,
óvja, védi a jótékony takaró,
a vadat, aki már oly sokat futott,
most nem fenyegeti a bősz támadó.

Csendes az éjszaka, figyelem szótlan,
csillagok bújtak fekete gyász mögé,
csak a sötétség ácsorgott ajtómban,
borított fátylat, hallgatagon körém.

Hol vannak a vidám, szép délutánok,
a mesebeli varázsos hétvégék,
tovaillantak az édes kacagások,
szörnyek jöttek, és hirtelen széttépték.

Ül a padon, mellette kis csomagja,
karját szorosan maga köré fonja.
Nem szól senkihez, alatta a tócsa,
nincs semmije, ez a pad az otthona.

Szemében már nem is csillog az élet,
arca fakó, haja fénytelen tépett,
csak ül naphosszat, alig-alig mozdul,
soha nem kér semmit, soha nem koldul.

Várt a hajó, a hullámzó víz,
a könnyet előcsaló szél,
bűvös szirén éneke hív,
vagy öreg Poszeidon remél.

Messze mentél, hívott a tenger,
a hullámzó vad óceán,
semmi nem tartott itthon téged,
hisz te voltál a kapitány.

Lámpást tettem ablakomba,
hogy egyszer visszatalálj,
átülhetsz majd csónakomba,
ha már nem rikolt a sirály.

Ha a hegyek beszélni tudnának,
vajon mennydörögnének, vagy suttognának?
Oldalukon a kövek dübörögnének,
szálka fenyvesek derékba törnének?

Hallgasd a hegyeket, tudnak beszélni,
bennük vannak a régmúlt meséi,
a fák, a sziklák és a barlangok,
zengnek, zúgnak, mint a harangok.

Lassan hízlalja arcát a hold,
víz felett gyönyörködik benne,
halkan susog az őszi lomb,
mintha az elmúlástól félne.

Nincsen tücsökdalos éjszaka,
kicsi sünök nem motoszkálnak,
nem kopog sétálók tűsarka,
vége az éjszakai bolyongásnak.

Hogy vártam mindennap, tőled a híreket,
de nem jött képeslap, és nem jött üzenet.
Az évek szaladtak, emlékek fakultak,
iskolás éveink, oly régen elmúltak.

Aztán megláttalak, azonnal hívtalak,
oly nagyon örültünk, gyermeki pillanat.
Emlékek feljöttek, képek is érkeztek,
pár napig ifjúság, de jó, hogy érezlek.

Mára csak szép emléke maradt,
kezed melegének vállamon,
fülemben hallom kedves szavad,
nehezen csitult a fájdalom.

Elmegyek látogatni sírod,
borítom virággal, gyertyával,
már nincsenek könnyek, nem sírok,
csak üdvözöllek egy imával.

Kopott kendő a régi szekrény aljából,
gondosan selyempapírba csomagolva,
valahogy még itt maradt a nagymamától,
észrevétlen a sarokban meglapulva.

Emlékeimben most újra megtaláltam,
az együtt töltött nyarakat, boldog időt,
régen mindig itt vártam és álldogáltam,
amíg ő előkereste az ünneplőt.

Macskák szerelmi életére ébredtem hajnalban,
próbálták eldönteni, ki az úr a területen,
talán sikerült, talán nem, ebben a dallamban,
bár egyre hangosabban vitatkoztak
a szívügyeken.
Az ébresztőt folytatta egy madárpár,
trillázva köszöntötték a napot,
még alig világos a látóhatár,
már zengenek a hangos szólamok.

Az én hazám szép Magyarország,
itt legkékebb az ég és a búzavirág,
itt van legédesebb íze a méznek,
erdeinkben manók, és tündérek élnek.

Az altatódalt nekem itt dúdolták,
Csodaszarvas meséjét fülembe súgták,
tisztelni tanítottak az öregeket,
méltón megtartani az ünnepeket.

Szép hazám, hol megszülettem,
kicsi falu, hol felnőttem,
tájak, amit itt bejártam,
nincs ennél szebb a világban.

Lehetnek messze határok,
visszatérek a hazámhoz,
itt születtem, ez a titka,
ezért vágyom mindig vissza.

Folyó partján álmodozni,
hegy tetején randevúzni,
sétálni a füves pusztán,
vagy csak ücsörögni némán.

A lélek mélyen eltemetve várja,
hogy nyíljon végre gyönyörű virága,
szabad legyen, világokat átszelő,
napsugarat, csillagokat kergető.

Ha a lélek beszélni tudna,
hangos lenne minden eldugott utca,
jajszavától repedeznének falak,
nevetéstől hullámoznának tavak.