Leírom, amit nem mondhatok,
a mosoly mögé rejtett bánatot,
a papíron csendben sorakoznak,
gondolatok kavarognak, sokasodnak.

A sorok között ott van a tegnap,
egy félbehagyott, régi mondat,
mit kimondani sosem mertem,
ott reszket minden betűjében.

Egy pillanatra visszatért a múlt,
ott álltam egy rég eltűnt helyen,
hol a falak csak bennem léteztek,
és az idő már átlépett a küszöbön.

Ismerős volt még a levegő is,
régi nyár pora ült a vállamon,
hangokat hallottam, rég elnémultakat,
és arcokat láttam a házfalon.

   A háziorvosom kitalálta, hogy menjek el megnézetni a tüdőmet.
   Ahogy ott ücsörgök, várom a sorom, megjelenik egy ismerős 82 éves bácsi. Nagyon humoros, jókat lehet vele viccelődni, hát beszélgetni kezdtünk. Kissé nagyothall, így hangosabbak voltunk az átlagnál.

Amikor körülötted hangos a világ,
és mégis csendnek érzed,
te csak ülsz, nézel magad elé,
várva, hogy valaki kérdez.

Az este lassan rád borul,
mint ablakra a sötét felleg.

Talán ez a csend őriz valamit,
egy képet, amit senki sem lát,
de örökre benned maradt,
és szívesen visszahoznád.

A semmiről nem lehet semmit írni,
a semmit csak semminek lehet hívni,
a semmivel nincs is mit tenni,
csak elfáradt a remény jelen lenni.

De néha a semmi is mesél,
a szemed nem lát, de benned él,
mert a semmiből nem nő virág,
bár a csend mögött is rejtőzhet világ.

Letettem a tollat, pihen az asztalon,
nincs bennem szó, nincs mit mondanom,
az ablakon túl csend ül a határon,
csak egy emlék ring kint a faágon.

Nem kell most sietni, ráérek,
kicsit elfáradt ez a lélek,
elveszett álmom hullik az éjszakába,
halk sóhajjal lépkedek a nyomába'.

Madár száll a távolban,
szárnya alatt dalol a szél,
a hegyek fölött, felhők között
messze hívja a távoli ég.

Repül egyre feljebb,
hol a nap sugara fénylik,
lent a föld csak apró pont,
fenn a kékség végtelene nyílik.

Szabad madár, merre szállsz,
milyen tájat láthatsz,
viszed a szél üzenetét,
és visszahozod, ha várnak?

Az erdő mélyén csend ül a fákon,
harmat csillan a zöldellő ágon,
a szél halkan végigsimítja,
öreg tölgy levelét finoman ringatja.

Madárdal ébred a hajnali fényben,
napfény aranyban táncol a réten,
kis patak csobogva elszalad,
viszi magával a tegnapi gondokat.

Por ül rajtam, rozsdás a testem,
mégis őrzöm régi lelkem,
míg kanócom fényesen égett,
utat mutatott a népnek.

Láttam zord éjszakákat,
széltől védett kis szobákat,
de nem hagytam senkit sötétben,
világítottam hóban, esőben.

Táncot jár a szél,
a réten kevereg,
kerget levelet és álmot,
pár pillanat, és messze lebeg.

Jön egy percre, elsuhan,
nevet vele a bokor ága,
meghajol a vadvirág,
csak csend marad nyomába'.

Leül a por, leszáll a levél,
nyugalom borul a tájra,
kitárva az ablakokat,
napsugár néz be a házba.

TM

Gyermekként álmodtunk egy világot,
szivárványos, színes boldogságot,
hol minden csak játék és kacagás,
az élet egy felhőtlen babaház.

Hittük a felnőttek igazságát,
elfogadtuk a szavak tisztaságát,
elég volt karunkat kitárni,
már jöttek is ránk vigyázni.

Csendes korai indulás volt,
nyugodt hullámokkal,
a kicsi hajón kíváncsi,
álmos utasokkal.

Pár óra és a szél
vad táncba kezdett,
az emberek még nem tudták,
ez csak a kezdet.

Reménykedtek mindenben,
életüket féltve,
kapitányra figyeltek,
hogy megoldás kéne.

Kis tó tükrében úszó felhők,
tikkasztó hőségben remeg a levegő,
végtelenbe szaladó langyos szél,
kertben a tücsök is csak este jön elő.

Vízben hűvöset kereső emberek,
parton lángos illata száll,
boldogan nyaraló gyermekek,
kinek hosszú, kinek rövid a nyár.

Ahol szelídek a dombok,
ott áldottak a kövek,
a szőlőhegy napfényt őriz,
és ez a fény hazáig követ.

Kis falu bújik meg a tájban,
ködben ringó harangszó,
fehér falú házak, öreg kapuk,
őrzik a múltat, mint régi napló.

Közöttük járó vándor,
szél simít a földeken,
mintha emléket keresne,
bokrok közt a völgyeken.

Az idő elsodor neveket, éveket,
kifakulnak régi fényképek,
de mi marad végül utánunk,
ha már mindenből kiszálltunk?

Nem a ház, melyet felépítettünk,
nem a pénz, amit gyűjtögettünk,
csak a könny, mit letöröltünk,
mielőtt még útra keltünk.

A harangszó végigszalad a falun,
vacsorára hív a hangja,
nyárillatú, csendes este,
poros utcán halad kúszva.

Árnyék terül a házakra,
bekúszik a kéményen,
lámpát gyújt a konyhában,
és eltűnik fényében.

A békés este nyugalma
pattog a kályha tüzében,
és illatos tea gőzölög
a kedvenc pöttyös bögrében.