Ki a szívemet akarja
Meg kell annak halni
Hogy énvelem
Újra tudjon élni
Ezerszer halni,
Ezerszer feltámadni
Hogy mást már ne tudjon
Sohasem szeretni

(Egy képzeletbeli este Krúdyval)

Szürke napok
benned vagyok
ünnepvarázs
adod a szád
van még remény
legyél enyém
titkok, szavak
pár pillanat
az éj alatt
két puha kéz
Isten lenéz
mosolya cseng
miénk a csend
arcod nevet
fénylő szemek
siklik a kéj
lelkünk mesél
ringat az est
falon kereszt
mindent adok

Az ördög belesuttogott a fülembe.
Bűzös volt, szeme dülledt és zavart.
"Bele fogsz pusztulni sivár életedbe,
Széltől is félsz, nem bírod a vihart."

Torkon ragadtam, szemébe néztem.
Bambán meredt rám a két agyar.
"Most te pusztulsz, hitvány, idétlen,
Veszted lettem, mert én vagyok a vihar."

Van az úgy, hogy elfárad már a lélek,
és visszatérne az égiek népes seregéhez.
De valami mindig űzi még, és hajtja,
mert a test örökkön csak őt akarja.

Van az úgy, hogy él és virul az elme,
de értelmét már régen elvesztette.
Teszi dolgát, csak mert mindig ezt akarta,
nincs neki jövője, már csak fájó múltja.

Hagyd a világot békében élni,
ne játssz Istent, az nem te vagy.
Sorsod valahol tán meg van írva,
életed egy, és nem kapsz másikat.

Az embernevet egykor örökül
kaptad, hogy mindig megbecsüld.
Mi nem az embernévhez méltó,
azt nagy bölcsen kell, hogy elkerüld.

Az Istenek egy szép napon
Összegyűltek odafent,
Eldönteni, hogy mi legyen
Az emberrel idelent.

Villám szabdalja mindahány
Beképzelt, bűnös hencegőt.
Szólt Zeusz, az Istenkirály,
És szólt Hesztia, "Ne bántsátok őt".

Tudod, az ember álnok és galád,
Megölte egykor az Istennek fiát.
Templomot épít, hogy bűnét belerakja,
Így lesz a sátánnak együgyű bolondja.

Vizet prédikál és gyöngyöző bort iszik,
Hazug szavaival mérgez és elandalít.
De ha egyszer majd rátalál a végzet,
Kínjai közt párlik, mert a bűnei ölik meg.

Én voltam egyedül, csak én,
Ki láthattam az igaz lelked.
Ott maradni úgy szeretnék,
Mikor enyém kicsit megölelted.

Most csak a messzeséget látom,
Itt minden sivár és oly hideg.
Hívnak, tán Istennek hiányzom,
Odaadnám néki a félelmemet.

Vigyázz, mert egyszer megszeretsz,
Meghalsz értem, s én áldott leszek.
Mellém fekszel a síri nagy gödörbe,
Keresztünkön ott lesz, hogy "örökre".

És én majd teérted szintén meghalok,
Kitárt karjaimmal az Istenig futok.
Arra kérem, lelkünket ragassza egybe,
S tegye mellénk abba a rút gödörbe.

Kerestelek az alkonyi elárvult pillanatban,
A horizontra feszült vöröslő csendben.
Kutattalak összekuszált magamban,
Az időbe veszett véges végtelenben.

Kerestelek bizonytalan mozdulatomban,
Álmomban még fogtam sosem volt kezed.
Láttalak elsuhanni meghalt pillanatomban,
Hol egykor tényleg téged szerettelek.

Hallgatom szívem ütemes dobbanását,
míg kint a világ zajong és pusztítani kész.
A király magára öltötte aranyszín palástját,
csak az udvari bolond lett pimasz és merész.

Lennék bolond, remények őrült hordozója,
kit nem tört meg még a megbolydult világ.
Elkorcsosult már itt minden kromoszóma,
jaj, csak ne legyek behódolt álnok és galád!

Lehozni néked a csillagokat?
Mily magasztos, fennkölt gondolat.
Azt nem tenném, hisz mit érnél vele,
legyenek fent, mint angyalok tékozló szeme.
Ragyogjanak s ejtsék szívünk rabul,
mikor az éj jöttével bealkonyul.

Egy csendes nyári délután
itt ülök gondolataim közt tűnődve,
egy nagy fa törzsének dőlve,
és révedek végtelen messzeségbe,
míg simogatnak lágy, déli szelek.
A selymes, zöld pázsit íriszembe
oltja andalító, mézes mámorát,
de szép és szeretni való is e világ.

Csend honolt az idő lábnyomán,
szürke füst szállt fel az égbe.
Vadhús illatát vitte tovább,
és kódolt mindent emlékeikbe.
Barlangok falán a történelem
rajzokba fojtotta ősbánatát.
Most már itt maradt örökre
e kőbe vésett, rejtélyes világ.

Elmerengtem szemed kéklő tengerében,
fénnyel simítom kipirult, rózsás arcodat.
Csak egy töredék vagyok a nagy egészben,
és széjjeltépett a büszke, hamis öntudat.

Akartam lenni az egyetlen szőke herceg,
de csak az ősz hajtincsem, mi itt lobog.
Közönybe fúlt szappanbuborék létem,
becsaptak a széttaposott, ócska tegnapok.

A csend vagyok,
szavaid közt a néma pillanat,
imádban fohász, áldás,
megbocsátó vigasz.
Szívedben éledő tűz
lángnyelvek alatt.
Szádon a csók,
mindent perzselő,
hétköznapi csoda.
A beteljesülés,
esti imádban
az Isten válasza.

A bárpult mocskos asztalán át
láttam a sátán rút pofáját.
Vigyorgott rám, kezében cetli,
elém készült azt letenni.
Az írás kusza nagy betűkkel,
tele bűnnel, tele könnyel.
Életem ott mind leírva,
olvastam mind, de már sírva.
Ez mind te voltál, szólt  nevetve,
pokolra jutsz, nem a mennybe.
Ez a számla téged terhel,