​Már nem fagy le kezed a táskán,
bár a szél még rideg és durva.
Még minden sár és tompa szürke,
a kertben áll a tavalyi avar,
a napfény is csak olyan gyenge,
hogy egyetlen felhő is felzavar.

​Várod, hogy történjen valami végre,
de csak a szél rángatja a kaput,
felnézel a piszkos, foltos égre,
s keresed azt a régi, fényes utat.

Még minden sár és tompa szürke,
a kertben áll a tavalyi avar,
a napfény is csak olyan gyenge,
hogy egyetlen felhő is felzavar.

​Várod, hogy történjen valami végre,
de csak a szél rángatja a kaput,
felnézel a piszkos, foltos égre,
s keresed azt a régi, fényes utat.

​Még hüvös a föld, fagyos a reggel,
A zúzmara csillan a holt ágakon,
De játszik a fény már égi sereggel,
S aranyat szór szét a házfalakon.

​A szélben még ott a télnek haragja,
De lágyabb az út, és puhább a sár,
Megkondul a jégnek néma harangja,
S a mélyben a rügy ébredne már.

Függönyök mögött a meggyötört tekintetek
Szomjazzák az elveszített, megfáradt életet.
S míg falhoz állít mindenkit a konok idő,
Megtelik múlttal a rozsdás temető.

Ott suttog még a kő alatt a szó,
Mit nem vitt el a szél, mert túl való.
A sírok közt a csend is fájón vérzik néha,
Ráfeszül a világra a holdvilág árnyéka.

TMHadd adjak álmot neked, ma éjjel,
teleraktam örömmel, reménnyel.
S míg lelkembe zárlak magamnak,
nagy szívemmel óvón betakarlak.

S míg valahol mesés tündérkertben jársz,
minden érzékem majd terád vigyáz.
Ringass lényeddel selymesen, halkan el,
addig testem testednek szerelmet felel!

Figyelj, nem tolok nagy dumát, csak vagyok egy költő,
de veled minden perc olyan, mint egy jó töltő.
Amikor látlak, a pulzusom is megugrik simán,
nem kell ide filter, se lájk a profilom falán.
Bírom, hogy nem kell megjátszanom magam nálad,
hogy a netet is kikapcsoljuk, ha átölelem a vállad.

Ha szólhatnék, szívem beszélne,
minden dobbanásodért élne.
Oly végtelen bennem a vágy,
hozzád simuljak, mint fához az ág.

Ha rám nézel, világom teljes,
a csend is dallam, szavad édes.
Minden mosolyod fénybe von,
s lelkedben örökké ott lakozom.

Olyan csend volt, mint a hajnalé,
amikor a nap megindul felfelé.
Akkor ott felébredt valami belül,
egy érzés, mi lassan megszelídül.

Két tekintet, melyben fény ragyog,
egy szív melyben vér bugyog,
szavak nélkül is mindent értenek,
mint eső a földre hullva megremeg.

Fehér álmot lehel a fákra a tél,
dermedt ágakon csillan a fény.
A szél imát suttog a völgyek fölött,
s a világ egy pillanatra jónak öltözött

Hópaplan ring a mezők vállain,
csönd ül a földön, s ring régi dalain.
A patak tükrét díszes jégcsipke fedi,
titkát a holdnak nem árulja ki.

Vásznat feszít a reggel elé,
hogy elcsípje a napfény sugarát,
ecsetje nyomán a világ hígul,
s megidézi a hajnal arany mosolyát..

Fest kéket a tóra, hogy igaz legyen,
vöröset az esti ég peremére,
de a festék sosem jut el egészen
a fájón dobbanó szív közepébe.

Vén falak repednek a zajos téren,
ahol régen csend ült a kövek szívében.
Most gépzaj rágja az alkonyi fákat,
s a lélek helyén csak üresség s vázak.

​Már nem az égbolt kékjét nézzük félve,
csak a fénylő üveget markoljuk az éjbe’.
Műanyag szitál a tiszta vizek ágyán,
halott istenek sírnak a világban árván.

Ezüstpor hull a néma tájra,
Fehér palástot ölt a bükk,
S az erdő dermedt, mély imája
Zizeg a fagyos ágak között.

​A nap csak bágyadt, sárga korong,
Szikrázik rajta jégszilánk,
A szél a völgyben halkan borong,
S fagyott patakról kél a láng. 

​Nem csendes eső vagy, mi elmossa a port,
Hanem villám, mi a földig letarolt.
Vérvörös hajnal a sötét ég peremén,
Te vagy az útvesztő, és te vagy a remény.

​Mint szomjas a kútnál, ha mélyére tekint,
Úgy hívlak magamba megint és megint.
A bőrömbe égtél, szádon a nevemmel,
Nem tudlak feledni a józan eszemmel.

​Te vagy a fény, mi áttöri az éjt,
Benned őrzöm az örök szenvedélyt.
Nem ember vagy már, hanem tiszta jel,
Kit a sors izzása az egekig emel.

​Mint ősi templom hűvös oszlopa,
Úgy állsz ott bennem, lelkem otthona.
Lépteid nyomán kivirágzik a csend,
S a káoszból bennem megszületik a rend.

Nem vihar az, mi szívünkbe vág,
nem dörgő szó, mi megváltja a világot.
A szerelem csak egy halk nesz, egy néma ág,
melyen a hajnal bontja az első virágot.

​Egy tekintet, mi a tömegben megpihen,
egy mozdulat, melyben otthonra lelsz.
Nem kérdezi senki, hogy miért és miben,
csak tudod a választ, mielőtt felelsz.