Bűnös világ igaz bolondja lettem,
de vétkeim múltamba mind eltemettem,
mit rám mért az élet, csendben viseltem,
s a tegnap árnyékát végleg feledtem.

Sokszor a rossz úton kerestem a fényt,
s kezemben tartottam száz eltört reményt,
de rájöttem végül: nem a világ hibás,
ha bennem a béke helyén él a vitázás.

Káprázat vagy néma nem cselekvés.
Ujjaim bénán morzsolgatják az időt,
Mellkasomra ráült a félelem,
Talán önmagamtól a félsz,
Ereimben feltornyosulnak apró bűneim,
S gátként nyomasztják érzékeim
Komor sivatagát.
Te ott vagy, óvod kacér édes lényeddel
Csapzott létem dühös árgyélusát,
Míg simítlak, s minden idegemmel beléd kapaszkodom.

Szívedben otthonra leltem,
Mint vándor, ki célra talált.
Öröklétünk benned  kerestem,
Szerelmed gyönyörrel megkínált.

Szemedben holdfény ragyog rám,
S csillagként vezet az éjben,
Vágyunk ott nyugszik Isten asztalán,
S te hozzám hajolsz a fényben.

Krisztusfoltos házfalak,
Kopott, ócska kerítések,
Szétrepedt az aszfaltjárda,
Belefolyt az élet.

Nike cipőm széjjelszakadt,
Most kínaiban járok.
Néznek rám az utcahosszról,
A Krisztusfoltú házak.

Vándorbotom is eltörött,
Már nélküle haladtam.
Hamuba-sült pogácsámat
Réges-rég befaltam.

​Nem fogaikkal marnak, ők az éjben járnak,
Csupán kedves szavakkal a küszöbödre állnak.
„Csak most segíts,” suttogják, s te nyújtod is a karod,
Mert nem látod a mélyben a megcsalt holnapot.

Görbül a horizont, benne a csend honol,
létem öledbe temetem, gyengén birtokol.
A vöröslő égi nap lassan föld alá  bukik,
simitó lágy öled eközben érzőn elandalít.

Álmodom rólad az esti félhomályban,
a szeretlek vagyok bársony ajkú szádban.
Érzem lüktető véred szerelmes ritmusát,
vagy nekem és nem érdekel most a világ.

​Már nem fagy le kezed a táskán,
bár a szél még rideg és durva.
Még minden sár és tompa szürke,
a kertben áll a tavalyi avar,
a napfény is csak olyan gyenge,
hogy egyetlen felhő is felzavar.

​Várod, hogy történjen valami végre,
de csak a szél rángatja a kaput,
felnézel a piszkos, foltos égre,
s keresed azt a régi, fényes utat.

Még minden sár és tompa szürke,
a kertben áll a tavalyi avar,
a napfény is csak olyan gyenge,
hogy egyetlen felhő is felzavar.

​Várod, hogy történjen valami végre,
de csak a szél rángatja a kaput,
felnézel a piszkos, foltos égre,
s keresed azt a régi, fényes utat.

​Még hüvös a föld, fagyos a reggel,
A zúzmara csillan a holt ágakon,
De játszik a fény már égi sereggel,
S aranyat szór szét a házfalakon.

​A szélben még ott a télnek haragja,
De lágyabb az út, és puhább a sár,
Megkondul a jégnek néma harangja,
S a mélyben a rügy ébredne már.

Függönyök mögött a meggyötört tekintetek
Szomjazzák az elveszített, megfáradt életet.
S míg falhoz állít mindenkit a konok idő,
Megtelik múlttal a rozsdás temető.

Ott suttog még a kő alatt a szó,
Mit nem vitt el a szél, mert túl való.
A sírok közt a csend is fájón vérzik néha,
Ráfeszül a világra a holdvilág árnyéka.

TMHadd adjak álmot neked, ma éjjel,
teleraktam örömmel, reménnyel.
S míg lelkembe zárlak magamnak,
nagy szívemmel óvón betakarlak.

S míg valahol mesés tündérkertben jársz,
minden érzékem majd terád vigyáz.
Ringass lényeddel selymesen, halkan el,
addig testem testednek szerelmet felel!

Figyelj, nem tolok nagy dumát, csak vagyok egy költő,
de veled minden perc olyan, mint egy jó töltő.
Amikor látlak, a pulzusom is megugrik simán,
nem kell ide filter, se lájk a profilom falán.
Bírom, hogy nem kell megjátszanom magam nálad,
hogy a netet is kikapcsoljuk, ha átölelem a vállad.

Ha szólhatnék, szívem beszélne,
minden dobbanásodért élne.
Oly végtelen bennem a vágy,
hozzád simuljak, mint fához az ág.

Ha rám nézel, világom teljes,
a csend is dallam, szavad édes.
Minden mosolyod fénybe von,
s lelkedben örökké ott lakozom.

Olyan csend volt, mint a hajnalé,
amikor a nap megindul felfelé.
Akkor ott felébredt valami belül,
egy érzés, mi lassan megszelídül.

Két tekintet, melyben fény ragyog,
egy szív melyben vér bugyog,
szavak nélkül is mindent értenek,
mint eső a földre hullva megremeg.