Fájó könnyeimmel
Öntözöm a nyarat,
Kitépi testemből
Lelkemet szavad.

Miként, ha voltál,
Ma már nem lészen,
Eleven sebek
Égetnek egészben.

Könnyűim voltak
Csókok, édesek,
Ölelő karjaid
Temettek egészen.

Parázsba mártott
Csillogó két szemed,
De tudom, vége...
El többé... Nem érlek.

Pihenni volna jó
csendes kis szobában,
gyertyafény pislákolna
az asztalon,
elmélyülni volna jó
úgy Isten igazában,
s hallgatni, a csend erről
miként dalol.

Elmélyülni volna jó
az emberek szívében,
ki, kit szeret,
és miért szeret?
S hallgatni közben a válaszokat,
miket a csend ma éjjel
megsúg nekem.

Rád gondolok az erdőnek
mély sűrűjében,
hol madárdal ékesíti
meghitt emlékezésem,
mikor tenyered ágya
ringatta testemet,
mikor szemeid közt csillant meg
szerelmes képzetem.

Szép nyelveden
szépen beszélsz,
szépen írsz és
szépet mesélsz.

Szép szavak közt
vígan járkálsz,
szép a világ,
szép a hazád.

Szép a szó, és
szép a betű,
szerelmesem,
én hegedűm.

Ékes gyöngyöm
drága nékem,
neki halok,
érte élek.

Virágos ablakomból
Rám tekint egy rózsa,
Nevetése olyan szép,
Mint a legszebb nóta. 

Virágos ablakom!
Én csak téged nézlek!
Mert a te mosolyod az,
Mi a legszebb énnékem.

A te illatod az,
Mely elvarázsolt, s bájos,
Hisz' illatosan mosolyogsz reám
Az én ablakomból.

Hol vagytok ti éjjelen?
Hol vagytok nappalon?
A fájdalom tép széjjel engem
Minden hajnalon... hajnalon.

Csendes az éj, suttog a szél,
Gyertyafények égnek,
Milyen élet az olyan élet,
Hol ti nem vagytok vélem... vélem?

Semmilyen az!
Üres, hideg,
Nincs arcotok, nincs kezetek,
Nem öleltek ti már engem... engem.

A világ nem éhes, nem vágyik a jóra,
Gonosz tekintettel civakodik a holnap,
Szeme nem rebben, arcán nem üt ki félelem,
Nem retteg ő, és oly könyörtelen.

S nem rettenti meg sem vér, sem ár,
Sem földrengés, sem gyász, sem halál.
Pusztulni készül Szodoma, Gomora,
Maga alá temeti tornyát Babilónia.

Mivé legyek,
ha üldöz a kétség,
mivé legyek,
ha ordít a fáj?
Gyermekszívemben
diadal dúl,
s Anyám bölcsőmet
már nem ringatá.

Kétkedve várom
a hűs, őszi reggelt,
itt lakik bennem
a bánat, ki társ,
félek kinyitni
ablakát szememnek,
redőnyt húz rá
a csend, a magány.

Hova jöttök keresni engemet?
Nem látjátok, hogy nem itt vagyok?
Elmentem egy szebb s jobb világba,
Nézzétek a csillagot, én amott vagyok.

A gyertya lángja szívetekben égjen!
Nem mécses kell, mely széttörik,
Emlékezzetek a lelki szemetekkel,
s szeressetek, ha nem is vagyok itt.

Korán van,
de újra itt a reggel.
Látjátok?
Véget ért az éjjel.
Elvitte magával
messze a múltat,
hogy szeretni kell,
mondta a napnak.

Mosolyogjunk,
mert így szép az élet.
Tisztán nézzünk mindenkor
egymás szemébe.
Szóljunk,
de ne bántsunk senkit,
a reggel még ezt is
- intőn - megemlíti.

Ó, te szép Madár! Csak szállsz ágról ágra,
Törött szárnyad nincs senki, aki meggyógyítsa,
Nincs senki, aki védne a hideg, fagyos hótól,
S melengetné szívedet a gondtól és a bajtól.
De szállj csak kis Madaram,
Repülj fel az égig,
Szállj szabadon, s ne nézelődj annyit,
Mi látni való volt itt, a lenti zöld mezőkön,

Egyik nap öröm,
A másik nap bánat,
Az idő halad,
De meg nem állhat!

Ma szegény vagy,
De holnap talán gazdag,
Ma alig bírod,
De holnap talán jobban!

Egyszer csüggedsz,
Kétszer fáj,
Háromnál állj meg!
Ne menj tovább!

Egyszer így,
Másszor úgy,
De nem lehetsz mindig,
Mindig csak szomorú!

Már nem az vagyok, aki voltam,
Én már el nem gyengülök!
Az élet terhe lehúzta a vállam,
De mégis... hűen cipelem őt!

Farkasokkal kellett szembe néznem,
Démoni erőkkel vívtam csatát,
Fojtogatott mindennap a sírás,
Amikor orvul támadtak reám.

Hideg szívben
hideg a vér,
fagyott a mosoly,
fagyos a kéz.

A lelke reszket,
fázik, didereg,
teste az ölésbe
beleremeg.

Öl szóval,
öl gondolattal,
tettei gonoszak,
rosszindulatúak.

Gyilkos az ösztöne,
ördögi a szeme,
gyűlölet szülte őt,
a démonok Istene.

1.
könnyes két szememből
letörlöm könnyeim
nem kell már csókod
nem kell már a kín

légy te csak magadnak
ne engedj közelebb
igaz szívemet ne kutasd
ne szeresd

feledlek én is
feledj hát te is
eljön a szél - az őszi
- lépteim ne keresd

elfújja a szél
mind az emlékeink
ami megmarad
igaz szívben él

Pereg az óra, repül az idő, homály fedi emlékeink.
Szép a virág, szép az erdő, de ki öleli gyermekeink?

Ki öleli, ki szereti, ha majd elmegyünk?
Ki csókolja homlokukat, ha már nem leszünk?

Elmegyünk, s ők itt maradnak,
csak emlék leszünk
- semmi több!
S elhitetjük önmagunkkal, tán így örökké élhetünk.

2023. október 11. 

Az Ősz hideg szele lengedez,
Arcomba csapkodja hűs haját,
Még nincs tél, de én már fázom...
Nem ölel senki - át.

Néha még tágra nyitja szemét a Nap,
Sóhajtozik nagyot a réten,
Reggel és este a Köd barátja
Szomorúan néz rá a Csöndre.

Fuvallat,
mely arcomat simítja lágyan.
Gondolat,
ami szívekbe szállhat.
Hópelyhek
csillogása a téli fényben.
Levelek
hullása az őszi szélben.
Szivárvány
ébredése az égen.
Hold
ragyogása az éjben.
Virágok
futkosása a réten.