Várom az időt!
A tegnap már elmúlt.
De a holnap talán még érkezik.
S ha eljő, itt lészen, és új reményt ígérve,
lelkem zimankós oldalára
a fényt szívembe ülteti.
S jönnek immáron jobb napok,
a múlt sáros útjait már nem járom végig,
s nem nézem vissza könnyes két szememmel
rabságban élt napjaim.
|
Midőn álom jő énreám esti hajnalcsillagfényben,
Lehunyom immár pilláim a sötét, fekete éjnek.
Már nem hallom a város utcazaját...
Elcsendesül a kín is fájó szívem falán.
Mert nappal felemészt a létem,
Utánad sír, zokog én megfáradt lelkem.
Hiányod megérteném, ha nem szeretnélek!
Bár ne ártana, ha nem vagy itt velem, s nékem.
|
Add a világnak magad!
Majd én kitépem szívemből a szerelmes szavakat.
Én hervadt virág leszek, s szép szemeid énérettem könnyeket
többé már nem ejtenek.
Ó, engedd, hadd fájjon most a búcsúóra,
Lelkem e percben szétszaggatja a pokol éles karma,
Szabadulásom tiltja a jelen!
Elégek e tűzben, szüzen, s elevenen.
|
Szerelem lángja lobbant fel szívemben,
Égeti, perzseli testemet, lelkemet.
De ma nem kínnal égek!
Ez a szerelem felemel az égig... érzem.
Ez a szerelem éltet, erőt ad a mában,
Hiszen eddig oly nehéz utakon jártam.
De most lüktet a vérem, a szívem dobbant,
Csak ő kell - de mindenkitől - napról-napra jobban.
|
Lisztet szitált éjjel az ég a földre,
s benne tócsák, foltok és lábnyomok.
Reggelre fehér lett a város,
de néhol a templomtornyok maradtak kopaszok.
A betonházak hideg kőfalai mereven néznek,
közöttük emberek, mind valahova mennek.
|
Fájó szívemben csendesül a lét,
Már nem vágyom, csak a fényre,
A csend szívemben él,
S lelkem hozzá fut ki a rétre.
S ott ül mellettem szótlanul e szép,
Szívemmel forr most eggyé,
S mint a némaság hű gyermekét,
Úgy ölel át e kép, a tér.
|
Eső mosta utakon szél söpör ma végig,
Elfújja az óévnek minden fájó emlékét.
Ne csüggedj hát, én lelkem, ne add fel reményed,
Meglásd, jót hoz még a holnap, csak emeld fel a szíved.
|
Most még nehéz, ma még a csend is hallgat,
De holnap virágok nézelődnek az ablakomban.
Ma még fáj minden emlék, a szívem nyugtalan,
De holnap kitépem lelkemből a síró múltamat.
Most még messze a nyár, kopaszok az ágak,
De holnap énreám új utak várnak.
Ma még zilált a hangom, remeg, reszket,
De holnap eltemetem én az összes könnyem.
|
Szomorú, bús fák ágain
lengedeznek a levelek.
Egyik barna, a másik sárga,
félig meg fekete.
Felhő nincs az égen,
a Nap sem tündököl,
szürke fátyol van fejem felett
körös-körül.
|
Elhagyott a szeretőm, feketében járok,
Kiutat napvilágra én már nem találok.
De ám a holdvilág szememet vakítja,
Kedvesem hiánya szívemet szakítja.
Köd lepte félhomály ereszkedik térdre,
Bele-, belenyúl a hideg szél zsebébe.
Kopasz fák ágain varjak keserednek,
Sóhajtva károgják: - " Meghalt a Kedves!"
|
Csak mentem és mentem, nem várt rám senki
Szemembe nézett a hideg őszi szél
Elveszett álmaim kerestem estig
De nem ért lelkemhez semmilyen remény
S mikor már éledni kezdett a hajnal
S az ég aljáról tovatűnt a vak sötét
Fáradt lábaim pihenni vágytak
Megálltam hát, s megpillantottam a fényt
|
Sosem voltam jobb senkinél,
Nem is ez az, amire vágyom,
Csak boldog szerettem volna lenni
Valamilyen áron.
Szerettem volna szeretni,
Szerettem volna szívből,
Tisztán és őszintén,
Úgy... Isten kegyelméből.
|
Legyen hát béke, öröm e Földön!
Ne kelljen senkitől, semmitől sem félnünk.
Legyen irgalom, kegyelem, jóság,
Ne lakjék szívekben soha háborúság.
Írd meg, te Poéta, papírodra írd le!
Nem kell a gyűlölet, hisz csak ölne, ölne.
Kinek fegyver van egy is a kezében,
Fegyver van annak szívében, lelkében.
|
A tegnap így szólt: - Fuss tova!
Ne légy rabságod koldusa!
Légy szabad, mint az akarat,
Mit nem áztat el a zivatar.
Légy te könnyed nyári fény,
Mi ont erőt, életet,
S beléd lehel boldogságot
Az új tavasz kezdete.
Mert a tegnap elmúlik,
De a ma még nem veszett.
Ezért remélj, most szeress,
Tégy ma jót - mindenkivel!
|
Oly kevés az idő,
de szívemben még él a szeretet,
míg meghitt, csendes estéken elringat az álom,
addig lelkem is megpihen.
S felébredvén e zajos, csúf világra,
a keresztre vetem szememet,
nem gondolok olyankor az elmúlásra,
csak imára hajtom le fejemet.
|
Örömöt zeng most tenéked lelkem,
Ritmusra ver hozzá én dobogó szívem.
Mi is az öröm, kérdezd meg csak bátran,
Papírra vetem, mit e világban láttam.
Láttam az égen úszni a felhőt,
Láttam alatta tengernyi erdőt.
Láttam madarat, kéktollú farkút,
Láttam folyót, kígyózót, hosszút.
|
Egy nap a kis kacsa elgondolkodott. A tóhoz totyogott.
- Mért is ne ugorjak be a vízbe? Ha mégis fuldokolnék, majd kimenekít valaki! - gondolta magában.
|
Éjjelente nem alszol, gyötör a nehéz lét,
Lelkedben a reményt nem érheti fény.
Szeretnéd te hinni, hogy van másik élet,
Hol szebben dalol a madár, szebben szól az ének.
Szeretnéd hinni, hogy vannak még csodák,
Hogy varázsport hint reád egy napsugarú lány.
Szeretnél te hinni minden igaz szóban,
De ebben az életben csak hamisan szólnak.
|
Lelkemben, mélyen, ott él az élet,
De siralmas éveim szomorúan nézem.
Mit hoztam? Mit adtam?
Mért lettem? Mért voltam?
Ki tudja...? Én nem értem...!
Üres lett szép szívem, meghalt ő egészen.
|
Ó, ifjúságom! Ó, én szép kedvesem!
Hova tűnt arcodról a forró szerelem?
Hova tűnt ajkadról a derűs mosolyod?
Nem hallom nevetésed, reszketőn zakatolsz.
Elszöksz, elfutsz, menekülsz innen,
Szépséged megölték a bús, komor évek.
Nem hagytak mást neked, csak mély, fájó sebeket,
Gyógyítani, ó, jaj... azt már nem lehet, nem lehet.
|