Örömöt zeng most tenéked lelkem
Ritmusra ver hozzá én dobogó szívem
Mi is az öröm, kérdezd meg csak bátran
Papírra vetem, mit e világban láttam

Láttam az égen úszni a felhőt
Láttam alatta tengernyi erdőt
Láttam madarat, kék tollú farkút
Láttam folyót, kígyózót, hosszút

A Szél gyermeke lettem, Ő lett a mostohám.
Ide-oda dobál és szemembe fújdogál.
Hogy porszem vagyok, elviseltem rég,
De úgy felkavar, felkap néha a Szél...

A Szél, mint hóhérom Ő énnekem,
Kötelet lógat nyakamba szüntelen.
Fojtogat levegőm, nyakam szorítja a lét,
Szöknék előle, de utánam ered, üldöz a Szél.

Lelkemben hűs árnyak... megnyugodni kéne!
Átölelni magam, kimenni a fényre.
Kivinni szívemet egy virágzó rétre,
Eltemetni ottan reménynek, békének.

Meghalni kéne százezer átkon,
Mi túlontúl vitt már, túl, minden árkon.
Oly mélyre tapostak, süllyedni kezdtem,
Mire feleszméltem, össze-vissza vertek.

1/ Sokat eltünődöm...
miként viszonyul 
a kar a kézhez,
a láb a térdhez,
az én az énhez,
a törzs a mellhez,
a váll a nyakhoz,
s mint bolondoz
a has, ha éhes...
a nyelvünkkel csókolózhatunk,
érezzük az ízeket,
a sósat, a keserűt, az édeset,
szemünkkel láthatjuk a színeket,
a sötétben a fényeket,

Lehajtott fejjel jöttem-mentem,
Csak az út pora nézett énreám.
Szívemben fájó kínok égtek,
De én csak ballagtam búsan szívem után.

S oltottam tüzét könnyeimmel,
Fölkiáltottam a merengő Naphoz:
- Adj fényt, de ne fájó lángot!
Lelkembe varázsolj, de örömvirágot!

Látom, hajaddal játszik a szél,
álmomban is csókolom a szád.
Finom ízekre szedem szét
tested puha bársonyát.

Szüntelen mászkál fejemben
egy őrjítő, csábító gondolat,
hajt a vágy, kínozza testemet,
magam előtt látom tisztán arcodat.

Vádol két szemed,
ajkadon méreg íz,
testeden végigfut a forró láva,
és kín ez neked, s nekem is.

Térjünk hát nyugovóra,
aludjuk át az éjszakát,
s lemossa az éj rólunk
létünk minden gyalázatát.

Mert oly bűnösök vagyunk mi mind,
férfiak, nők, s asszonyok,
de ha gyermekszemmel néznénk,
akkor nem látnánk vakon.

Nézd csak! Itt állok, és csak nézek!
És a fák hozzám oly búsan beszélnek.
Én meg csak sírok, zokog az én lelkem,
Miért is kell még nékem itt e Földön lennem?

És a fák csak tovább suttognak,
A sötét árnyak csak rajtam kacagnak.
Gúnyol az est éjfekete szeme,
Arcomba fészkel hideg tekintete.

Élettel telt meg a Nap,
koronája aranyszínben ég,
s körötte a Kék, azúrtengerében fürdeti
hófehér függönyét.

S ha a reggeltől búcsúzik a Nap,
bíborszínű fátyol kíséri útján,
míg el nem merül a tág,
nagy, kerek földtónak partján.

Lehunyt szemmel nézek.
Látom.
Jártam erre, jártam arra,
s az idő velem szótlanul haladt.
Most megálltam,
s lehunyt szemmel nézek,
szemem alatt pihennek
szebbnél szebb emlékévek.
Vidám nevetések,
boldog ölelések...
Örömfények villannak fel
szívemben, míg állok, míg nézek.
Szép az élet.
Ó, mily szép ez az élet!

Remegve ültem a padon,
Mögöttem hatalmas fa állott.
Csak ültem ott, és vártam a kedvest,
Miközben falevelek hulltak rám a fáról.

Azon tűnődtem, vajon eljön?
S lesz-e a kezében egy szál virág?
Lesz-e arcán szívből áradó öröm?
Lehetek-e lelkében én a szál virág?

Szellő suhant át a holdfényű éjszakában,
Végig simogatta a házak tetejét,
Bekukucskált a világló ablakokon, hol
Anyák mondtak gyermeküknek szép tündérmesét.

S mint ahogy a gyermekek szenderegni kezdtek,
Úgy álmosodott el a lágyszívű Szellő,
Ásítozó szuszogásba fészkelődött be a csend,
Elhalkult az éji zene, s lett néma, mint a köd.

Magamra mért nem ismerek?
Hol voltam, amikor éltem?
S most immár halott vagyok,
Nincs bennem virágzó élet.

Szerelmes énekét
Mért nem hallom a nyárnak?
Zord, hideg szelek fújnak...
Elevenen sorvadtam el én az égő lángban.

Szavak mélyére ások.
Igazat keresek, valót!
Rejtelmes szigeten laktam,
Körém gyűltek a bűnben lakók.

Fa tetején ül egy fészek,
Onnan szól egy madárének.
Madárének, zengd csak nótád!
Fütyülj Rigóm ágak lombján.

Beszélj, beszélj, igazat szólj!
Énekelj még a tavaszról.
Nincs szebb annál, hol virág nyílék,
Mezőn, réten fűszál ringék.

"Nagy-nagy tüzet", hogyha raknék,
Vétket, átkot elégetnék.

Lángra vetném gonoszságunk,
Hamu lenne gyarlóságunk.

Én magamban el nem hallgatok
Imát rebeg lelkemnek csendje
Tiszta kútvízben elúszik haragom
A gyűlölet-lángot lenyelem

S nem éget egyetlen szikra sem
Nem adok hatalmat kezébe
Ha szelíden járok, nem megyek
Nem futok farkasok mezejére

Szél zúg az utcákon...
Bennem csendesül a vágy.
Már miért is futnék oda,
hol rám senki sem vár?
Múló időmet nem adom el,
ne vesszen pokolba lelkem!
Míg vagyok a Földön,
szépre, jóra emlékezzem.
Széttépett lelkemet
meddig biztatám?
Az utolsó percig,
míg bele nem fáradám!
Fogadj hát hűséget
magamnak, én szívem,

Kinézek tavaszra, kinézek a nyárra,
Hűvös szobámból a fénylő napsugárra.
Rálátok tóra, rálátok folyóra,
Erdőkre, mezőkre, partokra, dombokra.

Virágos kedvem mosolyt csal arcomra,
Madárdalt hallgatok, hova a szél csak fújja.
Erre szemlélem a házak tornyos füstjét,
Arra számlálom az ég bárányfelhőjét.