Kék, fehér a hegy és az ég,
Csupasz, hideg, csúszik a jég.
Vérvörös a nap korongja,
Melegét a fagy ellopta.
 
A hegytetőn régi vár áll,
Torzó őr áll kapujánál.
Jégpáncélba öltöztetve,
Nem is látszik csak a feje.
 
Benn gonosz lelkek tanyáznak,
Nincs ott helye a madárnak.
Jeges lépcső oda vezet,

A mai este oly izgató és szép,
Egybe kél a felhő és a kék ég.

Öreg erdő fáit nézem,
Szép példány áll itt előttem.
Alacsony törzs, törött az ág,

Vajon miből lettem, és mi leszek én?
Ez a gondolat köti le elmém.
Születésemhez apa, anya kellett,
Tőlük kaptam meg az életemet.
 
Párt keresve én is gyermeket nemzek,
Életem viszi tovább a gyermek.
Halálom után belőlem mi marad?
Por és hamu, amit szétszórnak majd.
 
Az élet körforgásába bekerül,

Ég és föld között lebegve,
Könnyebb minden asszony terhe.
Vonul szív alakú felhő,

Hogy mily érzés a lángoló szerelem,
Választ erre nem is kell keresnem.
Benne élek veled és neked vagyok,
Egekig feldob, lángja izgató.
 
Nem elég neki a földi valóság,
Tovább repít és ez a mennyország.
Hol halkan szól a szirének zenéje.
S jutunk együtt a láng tetejére.
 
2017.10.26.

Jönnek mennek az évszakok,
A nyár oly gyorsan itt hagyott.
Nap melege nem égető,

Amikor tekintetünk találkozott,
Láttam lelked benne felcsillogott.

Mily nagy a napraforgó tudománya,
Forgatja fejét nap irányába.

Éjjel álmomban gyakran vándor vagyok,
Bátran megállok hegynek tetején,
Lejtőjén le, völgyből meg fel szárnyalok,
Karomat kitárva repülök én.
 
Lobog hosszú hajam, könnyű a lábam,
Mellettem pillangó, madár repül.
Erdők integetve néznek utánam,

Jaj, a szerelem elvette az eszem,
Pisti padtársam nagyon szerettem.
Óra szünetben átölelt karjával,
Mára átült, ezt teszi Zsuzsával.
 
Egyedül maradtam, nyuszikám gyere
Ezután már csak téged szeretlek.
Ölembe veszlek bújjunk is egymáshoz,
Érzem szapora szívdobbanásod.
 
Szürke bundácskád oly sima és meleg,