Az istállóból kilépve,
lóra pattan a legényke.
A napfényben kicsit állnak,
örülnek a napsugárnak.

Mindkettőnek jó lett kedve,
elindulnak, vajon merre?
Nagykapu nyílik világra,
felgyorsul a ló futása.

Karcsú lábait úgy dobja,
hogy szikrát vet a patkója.
Lódobogás messze hallik,
az út mögöttük felporzik.

Édes, kicsi vörös cica,
Most érkeztél, neved Mica.
Anyu hozott egy kosárban,
Rád talált egy lépcsőházban.
 
Nézd mily szép az új otthonod,
Joci vagyok, a barátod.
Én is kicsike vagyok ám, 
Tejet ad nekünk anyukám.
 
Üveggolyót adott nagyi,
Azzal fogunk majd játszani.
Elgurítom a szobában,

Sziklás hegyek nyúlnak, fel, fel, magasra,
rég ülök egyikén, mélyen merengve.
Amerre csak látok, a szenny elrémít,
háború tüze, ezt mind-mind te tetted.

"Vízió, melybe nincs beletörődés,"
tollammal vívom a béketeremtést.
Adomány, szép szavak, szeretetontás,
emberáldozatból már elég, elég!

Alpokban egy csodálatos tengerszem,
Nyugalomban, zöldeskék színekben.
Hullámait szél felveszi hátára,
Klímája erőt ad egy túrára.

Partját körbeveszi a zöldövezet,
Tó vize élteti gyökerüket.
Gyertek, kedvesen hívnak fák, virágok,
Lám a mászástól piros orcátok.

Szívem, lelkem örül nekem,
Ősöm génjét továbbviszem,
kedves férjemet imádom,
közös kisbabánkat várom.
 
Elkezdtük már találgatni,
kire fog hasonlítani,
úgy gondoljuk, már eldöntve,
biztosan majd mindkettőnkre.
 
Elkészítve szobácskája,
apa állította ágya,
ruhácskáját én horgoltam,
játékait sorba raktam.
 

A tópart látványa, mint a mesében,
olyan csodálatos, felemelő.
Bézs színű fák színükkel tükröződnek,
áll a levegő, alszik a szellő.

Naptár ugyan jelzi, itt van már az ősz,
vénasszonyok nyara, nyit iskola.
De azúrkék szín úszik vízen, égen,
maradjon még így, szeretik sokan.

Valamikor réges-régen
úgy történt,  mint a mesében,
holdvilágos kéjes este,
vacsorát kerestünk lesben.
 
Rátaláltunk a zsákmányra,
jutottunk nagy mohóságra,
egyik melegében ette,
másik mohón rohant vele.
 
Jóska magasról lepottyant,
ránk ijesztett, földre roskadt,
Toncsi meg úgy eltévelygett,

Van ennek már sok-sok éve,
gyermekkorom szép emléke.
Az őszi napsugár immár
megérlelte kukoricánk.

Csövét törni kézzel kellett,
Földön bab és tök volt vetve.
Ökrös szekér hazahozta,
megérkeztünk, szólt a nóta.

Udvar közepére öntve
egy nagy halom lett belőle.
Körbeülve fosztogattunk,
Közben vígan dalolásztunk.

Mindig csak a jót keresem,
nyugodt legyen szívem, lelkem.
Amit máig fel nem fogok,
talán satuba fogtatok?

A fülemig elpirulok,
a mellemen piros foltok.
Állapotom bizony stresszes,
benne lenni nem kellemes.

Hogy szívemet erősítsem,
segítségére siettem.
Minden szavam meggondolom,
mielőtt én azt kimondom.

Édesanyám génforrása,
életünknek melegágya.
Szeretetnek nincsen vége,
átível az időn-téren.
 
Felnevelve szárnyakat ad,
bátorrá tesz, önbizalmat.
Ha megfáradt, fogjuk kezét,
átvesszük, mi neki nehéz.
 
Egészségét óvjuk, féltjük,
szívét, lelkét dédelgetjük. 
Öleljük az unokákkal,
léleköröm adásával.
 

Debreceni Nagytemplom előtti parkban
A szökőkút hűs vize nagyokat csobban.
A padon ül Piroska, zsömlét eszeget,
Röppen egy éhes veréb, morzsát kéreget.
 
Nem fél az embertől a városi veréb,
Kaphat annyi morzsát, ami neki elég.
Szökőkút vizet ad, fák ágas-bogasak,
Sűrűjében védve van, fészket is rakhat.
 

Bátor vagyok, indulok messzi útra,
Hol szabadságérzetem végtelen.
Megismerni, milyen látvány a puszta,
Hová vágyott már amazon lelkem.
 
Az avasokon át siklik a szánkó,
Védőként a puskám készenlétben.
Hű farkaskutyáim a jó vigyázók,
Ordító hangjuk jelez veszélyre.
 
A lehulló hópelyhek keringőzve,