A tópart látványa, mint a mesében,
olyan csodálatos, felemelő.
Bézs színű fák színükkel tükröződnek,
áll a levegő, alszik a szellő.

Naptár ugyan jelzi, itt van már az ősz,
vénasszonyok nyara, nyit iskola.
De azúrkék szín úszik vízen, égen,
maradjon még így, szeretik sokan.

Valamikor réges-régen
úgy történt,  mint a mesében,
holdvilágos kéjes este,
vacsorát kerestünk lesben.
 
Rátaláltunk a zsákmányra,
jutottunk nagy mohóságra,
egyik melegében ette,
másik mohón rohant vele.
 
Jóska magasról lepottyant,
ránk ijesztett, földre roskadt,
Toncsi meg úgy eltévelygett,

Van ennek már sok-sok éve,
gyermekkorom szép emléke.
Az őszi napsugár immár
megérlelte kukoricánk.

Csövét törni kézzel kellett,
Földön bab és tök volt vetve.
Ökrös szekér hazahozta,
megérkeztünk, szólt a nóta.

Udvar közepére öntve
egy nagy halom lett belőle.
Körbeülve fosztogattunk,
Közben vígan dalolásztunk.

Mindig csak a jót keresem,
nyugodt legyen szívem, lelkem.
Amit máig fel nem fogok,
talán satuba fogtatok?

A fülemig elpirulok,
a mellemen piros foltok.
Állapotom bizony stresszes,
benne lenni nem kellemes.

Hogy szívemet erősítsem,
segítségére siettem.
Minden szavam meggondolom,
mielőtt én azt kimondom.

Édesanyám génforrása,
életünknek melegágya.
Szeretetnek nincsen vége,
átível az időn-téren.
 
Felnevelve szárnyakat ad,
bátorrá tesz, önbizalmat.
Ha megfáradt, fogjuk kezét,
átvesszük, mi neki nehéz.
 
Egészségét óvjuk, féltjük,
szívét, lelkét dédelgetjük. 
Öleljük az unokákkal,
léleköröm adásával.
 

Debreceni Nagytemplom előtti parkban
A szökőkút hűs vize nagyokat csobban.
A padon ül Piroska, zsömlét eszeget,
Röppen egy éhes veréb, morzsát kéreget.
 
Nem fél az embertől a városi veréb,
Kaphat annyi morzsát, ami neki elég.
Szökőkút vizet ad, fák ágas-bogasak,
Sűrűjében védve van, fészket is rakhat.
 

Bátor vagyok, indulok messzi útra,
Hol szabadságérzetem végtelen.
Megismerni, milyen látvány a puszta,
Hová vágyott már amazon lelkem.
 
Az avasokon át siklik a szánkó,
Védőként a puskám készenlétben.
Hű farkaskutyáim a jó vigyázók,
Ordító hangjuk jelez veszélyre.
 
A lehulló hópelyhek keringőzve,

Még nincs rend és tisztánlátás,
csak vita és ellentmondás,
mind hirdeti  igazságát,
írok példát, jó változást.
 
Nincs már zsúfolt váróterem,
beteg időre érkezik,
szeme az ajtóra mered,
hívják, máris következik.
 
Mikor telve már a lista,
ha túl sürgős valakinek,
rendelés előttre hívja,
hogy még időben segítsen.

Kaktusz olyan különleges virág,
versírásra kedvet ad, inspirál.
Tüske szúr, mint kit látni sem kíván,
de mit szívből ad, szeretetvirág.
 
Szára nincs, a vastag törzs táplálja,
hetekig a párkány díszvirága.
Rózsaszínnek színárnyalatával,
kelyhéből néz sárga bibe bája.
 
Házi cica, ha mellette pihen,