Idősek világnapját a múló idő hozza,
ajándék, ha együtt érjük meg párunkkal,
ha unokák és dédunokák is köszöntenek,
szívünk fiatal, hiába vagyunk idősek.

2018. szeptember 18.

TM

Megújul a természet, kivirul a határ.
Meggyfám vajon hogyan csinálja,
Tündököl ezernyi hófehér virága.
Angyalka szállt le, áldásként hozta.
Sok-sok méhecske bibéit porozza.
Zümmögő hangjuk aláfestő zene,
Boldog a fa, mintha menyasszony lenne.
Majd leveti ruháját, teríti a földre.
Ágaira nézek, sok pici zöld szemre.

"Akaraterőre céljaink megvalósítása során van szükség,
de a cél nem szentesíti az eszközt.
Hátráltató tényező az önzés, harag, irigység, erőszak.
Ha minket ér, le kell építeni meggyőző vitával, őszinteséggel.
Tudnunk kell, honnan, hová akarunk jutni.
Lépésről-lépésre haladni önkontroll segítségével, így egyre
céltudatosabbak, kitartóbbak leszünk.

Boldog az a gyermek,
ki családba születik,
anya, apa, nagyszülők
együtt felnevelik.
 
Áldott a fénysugár,
mely kíséri életük,
ősi vérük összefog,
sírig fogja kezük.
 
A fény, ha rátalál
fiúra és a lányra,
szülői vágy felébred,
lesz dolga gólyának.
 
A fény, ha rátalál
árvára, elhagyottra,

Reggel, mikor felébredek,
Ablakot nyitok jó kedvvel.
Beáramlik friss levegő.
Küldi a szép fenyveserdő.

Fehér galamb a kedvencem,
Tenyeremből megetetem.
Csipegetés közben kérdi,
Üzenetben mit kell kérni?

Repülj messze, kicsi galamb,
Hol nincs béke, sok a harag.
Békítsd meg az embereket,
Hogy bocsánatot kérjenek.

"Édesanya génünk forrása,
Életet ad lényünk melegágya.
Szeretete mély, szinte végtelen.
Átível minden időn, téren,
Felnevel, szárnyainkra bocsájt,
Bátorrá tesz minden szárnycsapást."

2019. június 6.

TM

Város főtere épp zajos,
most fordul be egy villamos.
Sétálok a múzeumnál,
lánykaszobor vár egy súgást.

Idejött régmúlt időkből,
egy remek szobrász kezéből.
Lépésének mozzanata,
élete egy pillanata.

Mosoly suhan végig arcán,
bizalmat keltve netalán.
Melléállok kezem tartva,
hogy senki más meg ne hallja.

Gyönyörű látványa a Balatonnak,
Teret ad a felkelő napsugárnak.
Megveti alapját az aranyhídnak,
Köveit simítja az aranypartnak.

Nagy a varázsa az aranyhídnak.
Meleget ad az aranyhalaknak.
Sétáló útja tündérlányoknak.
Röpülő sávja sok-sok madárnak.

Békés környezetben csendes most a táj.
A tó tiszta vize szinte csak áll.
Szél sem lengedez, forró a levegő,
Feléget a nap, száraz a mező.
 
Madarak hihetetlenül ügyesek,
Kitárt szárnnyal vízre ereszkednek.
Azt már a fiókák is megtanulták,
Repülés közben szomjukat oltsák.
 
Életüket ők is családban élik,

Nagy varázsa van a szerelemnek,
Kiket hatalmába kerít, csodát tehetnek.
Bory Jenő szobrász, egyetemi tanár.
Alkotása a híres Bory-vár. 
Két szerelme volt, egyik a munkája,
Másik felesége, drága Ilonkája.
Lelkes volt, szinte fáradhatatlan,
Örömét lelte a várépítésben,
szoboralkotásban.
Ilonka őt annyira megihlette,

Akác virága sűrű, mint az erdő,
Mint lila köd, sűrű a levegő.
Az aranyló napsugár benne fürdik.
Csábító illatban így tündöklik.
 
Tetszik e látvány fiúnak és lánynak,
Mint pajkos pillangók, bújócskáznak.
Erre-arra futva huncut a kislány,
Bújik,de az akác oly halovány.
 
Az illat és az érintés varázsa

Mennyi mindent mond ez a kép,
Sötétszürke, de mégis szép.
Egész égtáj beborulva,
Égalja lent kivirulva.

Leültem egy öreg padra,
Mellettem egy pipacs bokra.
Árnyékol piros virága,
Mintát ad fehér ruhámra.

Szántóföld vége összeér,
A gyalogútján jöttem én.
Hol göröngyös, hol meg sima,
Most már nem fordulok vissza.

A tenger kéklő vizében
Hullámok fodroznak szélben.
Szirének zenéjét hozzák,
Habokkal a parton hagyják.
Épp kezemben a gitárom,
Húrját pengetve lejátszom.
Ez lesz zenéje lelkemnek,
Kezdete egy szerelemnek.
Jobban zúg a bűvös tenger,
Rajta gitár, dalolj velem.
Azt a fiút megtalálom,
Ki érzi őt, hívja gitárom.

Kicsi lak áll lombok ölén,
Odacsal egy füves ösvény.
Ózondús a levegője,
Vadrózsával körülnőve.
 
Cső vezet a forrásvízhez.
Végén a csap, csak nyitni kell.
Az udvarán kő az alap,
A tetőn szürke a pala.
 
Csobogó patak közelben,
Hal van benne bőségesen.
Ki is tettem a hirdetést,
Máris nyárra bérbe vették.
 

Vasárnap templomba menet
Hótakaró mindent fedett.
A sok fán, füvön, bokorban
Hópelyhek ültek csillogva.
 
Napsugár fényes és langyos,
Amíg a szertartás tartott.
Az ég oly enyheséget ont,
A templomban hűvösebb volt.
 
Napsugár ragyog misénkre,
De a templomból kilépve
Hópelyheknek semmi nyoma,

Esti csendben csillog a fény,
Kertemre érve tünemény.
Minden fűszál csillog benne,
Közé ülök, hogy pihenjek.
 
Elvarázsol a fény, érint,
Táncol velem fel az égig.
Lelkem, szívem boldog nagyon,
Rám ragyognak a csillagok.
 
Közöttük van édesanyám,
Melyik ő, megtudom talán.
Apukám, szerető férjem,