Szikrákat szórt a hideg téli este. A fagyos északi szél úgy vágott az ember arcába, mintha frissen fent borotvával szabdalták volna azt. Talán a Jóisten azért rendelte e földre ezt az ítéletidőt, hogy senki emberfia ne mozduljon ki meleg fészkéből, hiszen Karácsony este volt. De mégsem volt élettelen a hófödte rónaság.

   Valahol egy kis faluban, annak is legvégén, ott hol az ember még nyáron is térdig járt a sárban, volt egy kis szabóműhely. Nem sok munka volt, hiszen a faluban alig élt egy pár ember, azok is szegények voltak, mint a templom egere. Csak toldozni, foltozni hordták oda a ruhájukat. Mivel pénze egyiknek sem volt, hát úgy fizettek, ahogy tudtak.

Mintha árnyék volna, áll az éjszakában
Csillogó ércteste, bágyadt holdsugárban.
Arra jár egy szellő s megáll gyönyörködve,
Mintha angyalt látna rideg őszi ködbe.

Pihenni tért a nyár… s bár nem hívta senki,
Az ősz, mint rossz vendég betoppant hirtelen.
S akár egy rossz álmot, jó volna feledni,
Átlépni zord testén s itt hagyni ennyiben.

Visszavágyom néha régi iskolámba,
Ócska padjainak nyikorgó sorába.
Visszajár még hozzám mind e boldog óra…
Nem vagyok több, csak iskolám adósa…

Csöndet font körém az éj komor sötétje,
Mikor a nap eltűnt vérvörös palástban.

Szentség az én földem: Ő az én szentségem.
Tenyérnyi hely csupán a nagy mindenségben,
Mégis ő a világ, többre nem is vágyom.
Mért tenném, ha helyem csak benne találom?

Csupán egy ember (ha kérdeznéd, ki vagyok).
Csak kósza álmok, mit egykor majd rád hagyok.
(Ennyi az élet is, ostoba álomkép.)
Tudom, hogy kellene többet is adnom még…
Nézd, ez vagyok én… így gyűlölj vagy így szeress!
De bocsátsd meg, ha nem vagyok tökéletes!

Koldus vagyok, jaj, a szerelem koldusa!
És mint árva gyermek, ki éjjel felzokog,
S kérdi remegve: hát szeretni nincs joga?
Ez átkos életben hát én is oly’ vagyok…

Májusi lombnak
Hűs üde árnya,
Hajlik az ágról
Szép szelíden.
S mintha az éden
Kelne ma szárnyra,
Lelkem ez árnyban
Csöndbe pihen.

A Jóisten, ki az égből figyel reánk,
Ezerszer áldjon meg minden édesanyát!
Áldja meg ezerszer, hiszen úgy is kevés,
Amit én adhatok: egy árva ölelés.

Hozzád bújni vágyom, csak egy pillanatra,
S vágyom, hogy e pillanat végtelen legyen.
S úgy vágyom súgva-kimondott szavadra,
Mely balzsamír lehet megsebzett lelkemen.

Valami érzés jár bennem mostanság:
Mint hogyha lelkemet pillangók csapdosnák.
És ők csak repkednek, repkednek tétova.
Én nem tudom mi ez, de nagyszerű csoda.

Egyszer, nagyon-nagyon régen, valahol, talán a világ végén, volt egy eldugott kisfalu. Olyan eldugott volt, hogy létezéséről csupán az ott élők tudtak. Élt ebben a kis faluban egy vénséges vén anyó. Olyan öreg volt már, hogy éveinek számát sem tudta. 

Tündérszép szemedtől jéghegyek olvadnak.
Hogyan is lehetnék értője szavadnak,
Ha e pillantásnak rabja lettem, rabja!
Talán nem is tudom önteni szavakba.

Mint ködfüggöny mögül, ha előbúj a nap,
Láttam meg szemének tündérszép csillagát.
S mint végtelen égbolt, ha bájjal elragad:
Fürödtem habzsolva… s a reggel így talált.

De sokszor földre hull az embernek könnye.
Néha oly könnyedén mindent félre lökne,
S elrohanna messze, messze e világból,
Remélve, hogy szebbet s jobbat rejt a távol.