Az ég ma szürke, a nap sem ragyog,
Kedvem szürke, boldog én sem vagyok.
Egész lényem szürke díszben,
De legalább nem feketében.

Szürke gondolat hálójában,
Szívem piros csapdában van.
Erősen dobban, figyelmemet kéri,
Szürke köd életét nem érdemes élni.

Nem születtem nagy embernek,
Pedig családi nevem ez lett.
Apám hódító nagy nevet kapott,
De élete üresen és lassan fogyott.

Anyám asszonynevét nehezen cipelte,
De azért szíve soha el nem engedte.
Öcsém vitte tovább a hódító nevet,
A dicsőséget neki sem hozta meg.

   A nyári évszak csendesített forró nappalain. Kicsit engedi az embert fellélegezni. De nagyon ne reménykedjen az, aki nem szereti a meleg nappalokat, forró éjszakákat. A hőség még mindig rátelepszik az erkélyek betonjaira, virágládák belsejébe, a fák szomjazó lombjaira. Bebújik az ágyba, ledobja a könnyű takarót, az éj csendjében kéri, ne aludj, meleg van.

   Az ég már nem volt vakítóan kék. Inkább szürkés árnyalat, fakó kék, a szél kicsit erősebben kezdett fújni, de a nap még nem hagyta magát. Egy hatalmas fehér felhő a tízemeletes házak között kezdte gyűjteni erejét. Az emberi képzelet Poszeidon hatalmas háromágú szigonyát fedezi fel benne. A tenger görög mitológiában ismert istene az égre költözött.

Iskolás éveidnek egyelőre vége,
Ráléptél a felnőttvilág küszöbére.
Lépcsőid emeljenek, vágyaid szárnyaljanak,
Légy bátor, az élet egy nagy kaland!
Írd meg a mesédet, éld át, és sokat kacagj,
Boldog legyél, vidám és szabad.
Kicsi lányból hamar felnőtt hölgy lettél,
Találd meg párodat, aki életed útján végigkísér.

   A nap még nem kelt fel, de érezni lehetett, bármely pillanatban izzó pirosságot vetít a szelíden morajló habokra. Az aranyba borult tenger fölött a sirályok hangosan köröztek, üdvözölve a napfényéből kiáramló világosságot. A tengerparton turisták kis csapata csodálta a felkelő nap ébredését. A reggeli kocogásukat végzők már észre sem vették, természetes volt számukra.

Végre forró nyár van,
Vakáció az óvodában.
Nagyi készül lelkesen,
Az erkélyen kint terem.

Virágláda, asztal, szék
A sarokban landol épp.
Napernyő és medence
Kerül elő helyette.

Varázsol egy tengerpartot,
Máshová már nem is vágyok!
Ha kérem, fagyit is hoz,
Nagyinál én boldog vagyok!

TM

   A nő már majdnem befejezte munkáját, amikor a légkondi zúgását észrevette. Majd ki kell kapcsolnia, suhant át a gondolat. Szépen elpakolt, mindent ellenőrzött, hogy rendben van-e minden. A távirányítót kezdte keresni, végigfutott tekintete a pulton, az íróasztalon, de sehol nem találta. Egy percre megállt némán, amikor egy furcsa zajra lett figyelmes.

A beton melegében,
A méhlegelő sűrűjében,
Mindenféle növény között
A kis gyöngyvirág beköltözött.

Bár nyár van,
Őt ez nem zavarja.
Virágot nevel
Az avarban.

Mosolyt csal,
Szívbe mélyen behatol,
Könnyed tavaszt
A nyári napba varázsol.

TM

   Az öngyújtó a társaival hevert a polcon. Kék színe volt, a többiek piros, rózsaszín és narancssárga színben pompáztak. A hölgy először a pirosat vette a kezébe. Kipróbálta, működött, de mégis visszarakta és tovább keresgélt. Ekkor látta meg a kéket. Őt is megnézte alaposan, bólintott és a kosárba dobta. Nagyszerű ez a nap, gondolta, irány az új, izgalmas élet felé.

   Az iskola épülete elcsendesült, az iskolapadok kiürültek, az iskola udvara üresen áll. A nyári szünet a város arculatát is megváltoztatta. Délután nem szaladnak a szülők az iskola felé, a gyerekek nem ücsörögnek a barátokkal a parkok padjain, nem tolonganak a fociszakkör után a buszon. Érezhetően néma lett a város.

   Sorban állás közben történik. Egy kisgyerekes nő áll be az idősebb férfi mögé. Nem olyan borzasztó a várakozás, a sor szépen halad. A kislány is türelmesen ül a babakocsiban. Nézeget. A körülötte lévő rezgésekben vesz részt. A helyiségben pozitív energia árad, mosolyogva gyűjtheti be az emberi léthez szükséges tapasztalást.

   A háromlevelű lóhere a város betonjai között élt testvéreivel. Szépen növögetett, a fűnyíró már nagyon régen látogatta meg ezt a területet. Ennek mindannyian örültek, mert tapasztalatból tudták, rövidebbek lesznek, ha a motorzúgás felhangzik. Virágot sem tudnak nevelni, és utána sok-sok idő, mire erőre kapnak.

   A technika ördöge szórakozott velem pár napig. Nem működött a számítógépem. Az elvonási tünetek kettő nap után elég súlyosan kezdtek kiütni. Pedig a telefont tudtam használni. Csak nem tudtam írni, nem tudtam filmet nézni. A "mentes napok" rádöbbentettek, hogy változtatni kell a géphasználatomon.

Itt a nyár és nem szeretem,
A melegből túl sok nekem.
Redőnyömet leengedem,
A szobában hűvös legyen.

Vízparton leégni nem vágyom,
Kánikula számomra rémálom.
Szabadságra ősszel vágyom,
Most a hűvös szoba egy álom.

   Az újrakezdés, megbocsátás, sírás, nevetés napjai kezdődtek. A kislány próbált nem elveszni az érzések labirintusában, apja felé közeledni, anyja ölében megbújni, de hamarosan rájött, ez a felnőttek játéka. Magányos volt, bár minden érte, miatta történt, folyton ezt hallotta. A napok teltek, eljött a tavasz és hamar kiderült, télen testvére lesz.

   A vonatról egy kisebb állomáson szálltak le. Egy hosszú utca utolsó házánál álltak meg. Tornácos, vályogból készült parasztház ajtaján léptek be. Nagyszülei éltek itt. Anya és lánya az utcai szobát kapták meg. A mama és a papa nem voltak idősek, de a kemény munkával eltöltött évek fáradt barázdákat gyűrtek arcukra.

   Pár hét múlva Rafael mosolyogva köszönt el a gyógyult gyermektől. Újra hazamehetett. Emlékezett az albérleti kis szobára, a kiságyra, pár kis plüss állatra. Szerette volna érezni a szeretet melegét, a békét és a biztonságot, de a két felnőtt a felelősség súlya alatt teljesen megváltozott.