Lelkem mélyén rejtőzik egy titkos forrás, melyből először néma sorok fakadnak. Nem hallható füllel, mégis visszhangzik bennem, mint egy ősi visszhang a sziklák között. Ez a hang, akárcsak egy láthatatlan kertész, szüntelenül ültet gondolatmagvakat lelkem termőtalajába, s én csak nézem, ahogy bontakoznak, szirmaikat kibontva a szavak virágaivá.

     A lélek, e fáradt vándor, egykor majd eljut a nagy folyóhoz, amelynek vize ezüstösen csillog a túlvilágon. A túlsó partja ködbe vész, de a köd nem a feledés homálya, hanem egy ragyogó, tiszta fény fátyla. A csónak, amelyen átkelsz majd, nem fából készült, hanem a rég elfeledett, legszebb pillanataidból faragtatott, s a vitorla a szíved meg nem értett szavaiból készült.

     Az égbolt, ez a végtelen, sötét tenger, ma máshogyan fest. A Hold, ami eddig egy gyöngéd, halvány ezüstkorong volt, most lángokban áll. Nem az a megszokott, hideg ezüst korong, ami a vándorok útját világítja. Ez a Hold vörös, mint a legérettebb cseresznye, és izzik, mint a parázs, amit az éjjeli szél fúj. Nem a Nap tüzében lángol, hanem egy belső, titkos izzásban.

     Ó, anyám! Te voltál az első versszak a történetemben, egy ritmus, ami a szívemből lüktetett. A kezed volt a puha avar, ami felfogta az eséseimet, a hangod a méz, ami bearanyozta a reggeleket. Te voltál a földi otthon, ahol a lelkem gyökerei megkapaszkodtak. Emlékszem, az életed olyan volt, mint a gyógyító folyó, amely hűs vizével öntözte lángoló földemet.

     A létem sziklájának peremén, hol a szél az örökkévalóság dalát dúdolta, álltam, mint egy megkövesedett gondolat. Lábaim alatt a feledés mélysége tátongott, szemeim előtt a holnap kéklő reménye pislákolt, mint egy távoli csillag. A szívem egy fészek volt, melyben madarak keltek szárnyra, de sosem repültek el.

      Az öregasszony minden este ugyanarra a dombra sétált fel, ahol a fák susogása mintha régi dalokat dúdolt volna. A kezében egy kis könyvet tartott, amiben verssorokat írt, amiket álmában hallott. Nem tudta, honnan jönnek ezek a szavak, csak azt, hogy amikor leírja őket, valami mély béke költözik a szívébe.

     A mennyországban jártam. Nem volt ott semmi, ami a földhöz kötött, sem a súlyos láncok, sem a porba hulló árnyékok. A lelkem egy pillangó volt, melynek szárnyait a kék ég lehelete simogatta, és a gondolatok már nem sűrű, iszapos folyók voltak, hanem tiszta források, amik a hegyekből eredtek, és az örökkévalóságba siettek.

     Az öreg könyvtáros, Ilonka, minden nap ugyanabban az időben nyitotta ki a kisvárosi könyvtár ajtaját. Csendes volt, halk szavú, és úgy tűnt, mintha mindig tudná, melyik könyv kell az embernek - még mielőtt az kimondaná.

     Zokog a csend a temetőben, mint eltévedt árnyék a hajnali ködben, csak kóborol, remegő ajkán néma jajszóval. Szeméből patakzó könnyek helyett hideg, áttetsző hiány hull alá, minden cseppje egy el nem mondott szó visszhangja, egy el nem ölelt ölelés érzése.

     Ma megint az életről gondolkodom.

     A hullócsillagok néma könnyei az égnek. Míg mi a földön apró, parányi lényekként felfelé meredünk, miközben az éjszakai égbolt szomorúságát láthatjuk, ahogy egy fénylő lélek elhagyja a csillagképek alkotta fenséges rendet, s a légkör súrlódása égeti fel csillogó testét, mint ahogy a bánat a szívet, és dicső múltja, ragyogó fénye egyetlen pillanat alatt szétporlad.

     Egy ideje figyelte a mosdó mellett megtapadt porcicát. Amikor kezet mosott, akkor tűnt fel neki. Később kitakarítok. A gondolatot csak a kéztörlés követte, becsukta maga mögött az ajtót.

     Eljön a hajnal, s a szürkületben, amikor a nap még csak egy rejtőzködő ígéret a távolban, a tó felszíne egy óriási ezüsttükörré válik, amelybe az éjszaka még belepillant. A köd, mint egy finom csipkefátyol, terül szét a vízen és a part menti nádas felett, elmosva a valóság és az álmok határait. Ezen a néma, megfestett tájon ébredezik a világ, s vele én is.

     Ahogy a hajnal első sugarai megcsókolják a földet, a parasztasszony is felébredt, hogy beteljesítse családja éhes szájainak kívánságát. Ujjai, amelyek a liszt lágy porában táncoltak, mint a szél a búzamezőben, gyúrták az új nap ígéretét. A tészta lassan, de biztosan emelkedett, akár az élet maga, magába szívva a reményt és a türelmet.

     Lassan majd térdre rogy a nyár, s lehajtja fejét az ősz előtt. A Nap is már elcsigázott vándorként araszol az égen, s csak aranyló könnyeit hullajtja a sárguló fák koronájára. A fák is lehajtják fejüket, mint meggyötört öregek, némán várva, hogy a szél faggatózó ujjai végigsimítsák ráncos kérgüket.

   Létezik egy súly, amit senki sem lát. Nincsen formája, nem vet árnyékot, és a mérleg mutatója sem mozdul el tőle. Mégis érezzük a vállunkon, ahogy lassan, megalkuvás nélkül nyomja le a gerincünket.