Az élet csupa ajándék. Reggel kinyitod a szemedet és máris szembesülsz, hogy az univerzum ajándékkal lepett meg. Csodás érzés. Örömödben mosolyogva készíted el a kávédat. Hálás vagy és megköszönöd. A kis hang, ami benned él, érted dolgozik, fejlődésedet követi, segít és súg neked, máris arra biztat, hogy az energiát áramoltatni kell. Adok-kapok.

   A nap beragyogta a szobát. Kíváncsian nézett körül. Sugaraival bekukucskált a könyvespolcra. A szoba egyik falát mennyezettől a földig könyvek foglalták el. A legfelső polcon kezdte a szemlélődést. Régi borítású, megsárgult, itt-ott megszakadt atlaszok, történelmi olvasmányok, hajós és navigációs kötetek sorakoztak szépen sorban.

   Nézem a homokszemcséket, ahogy a homokóra testében lefelé zuhannak, mert ugyanígy zuhanok én is sokszor az idővel. A homokóra pergése, ahogy csendesen nézem, lelkem legmélyebb zugait érinti. Kezembe veszek én is egy marék homokot. Markom, akárhogy is szorítaná, nem tartja vissza az idő porát.

   A zsíroskenyér, ez a csodás falusi sziget, számomra nem csak étel, hanem a falusi élet emlékeinek és a gyermekkorom egyszerűségének megtestesítője. A frissen sült kenyérszelet, ahogy magába issza a puha sertészsír aranyló, folyékony békéjét, eszembe juttatja a régi disznóvágások zsírsütéseit, s a régi embereket.

   Mindenszentek éjszakáján a csend, mint egy angyal védelmező szárnya borult a temetőre. A fagyos novemberi levegőben a sírok felett ezernyi pislákoló gyertya lángja festette meg az árnyakat, mint valami túlvilági, titkos üzenet. Ezek az apró, táncoló fénypontok voltak az egyetlen törés az éj sötétségének falán.

   Ma, mikor a novemberi ég, mint ólomsúly nehezedik a tájra, és a temetők csendje mélyebben zeng, mint a harangszó, nem feledni jöttünk, hanem emlékezni. Lelkünk most olyan, mint egy régi, gondosan őrzött családi album, melynek lapjain az idő sötét foltokat hagyott, de a benne élő képek nem vesztettek élességükből.

   Szívünk egy végtelen, labirintusszerű város, melynek macskaköves utcáit most az elmúlt éveink emlékének őszi szele söpri. Ma ezen a városon is túlra, az elfeledett kertek felé tart bús zarándoklatunk. Lelkünk hajója temetői árnyakon át suhan, s árbócán a gyász fekete zászlaja leng, dacolva a bennünk lévő hiány jeges áramlatával.

   Szemem fényes tükrében táncoltál, mint a délibáb, mely szomjas ajkamnak hűs forrást ígért, szétfoszló álmok szikráit szórva a szélbe. Minden lépésem hozzád vitt, közelebb a messzeségbe, miközben a napsugár tőrként szúrta lelkem, de a te képed erőt adott, mint a víz, mely a kiszáradt földbe szivárog.

   Az erdőre leszállt a köd. Nem az a könnyű, szellő által is fellebbenthető vékony takaró, hanem a sűrű, nehéz, alig mozduló enyves köd, mint egy nagy madár szárnya, mindent betakart.

   A szívem, egy aprólékosan díszített üvegváza, most ezer darabra hullott a padlón. Minden egyes szilánkja a múlt egy édes de fájó emléke, melyek élesre csiszolt tőrként vágnak sebet lelkem legmélyebb zugaiban. Az egykor benne áramló, meleg folyó ereje elapadt, csak száraz meder maradt utána, melyben a magány szele söpri éltem porát.

     A szobában csend van. Nem az a nyugodt, békés fajta, hanem az, amelyik súlyt rak a mellkasra. A falak nem beszélnek, de figyelnek. A levegő mozdulatlan, mintha az idő is elfelejtett volna továbbmenni. 

     Emlékszem még azokra a feledhetetlen nyári éjszakákra, amikor az idő lelassul, mint ahogy a méz csorog a kanálról. A levegő selymes lepelként simogatja az arcod, s a csendben tücsökzenekar koncertet ad. A csillagok milliárdnyi gyémántként ragyognak az éjben, fényt szórva magukból, s ezzel reményt adva a lélek éjszakai vándorainak.

     "Olyan szegények vagyunk, hogy a bolhák is átjárnak a szomszédba, ha enni akarnak." - Apja szokta mondogatni, közben nevetett, de a szeme szomorú maradt. Tarisznyájából egy alma, körte, pár szem szilva csak előkerült esténként, amikor jött haza a földekről, ahol napszámba kapált, kaszált, mikor mit kellett.

     A percek, mint megannyi folyami kavics, egymásnak feszülve, mégis csendben sorakoznak a lét folyamának partján. A szürke homályban gyémántként csillan fel egy pillanat, beragyogva a valóság fásult színpadát, de ahogy a napfény is tovatűnik, úgy olvad bele a végtelenbe a ragyogása is.

     A vén gesztenyefa kinyitotta szemét, ősz van, állapította meg. Levelei sárga, barna színben hullottak lába elé. A gesztenyék beborították az udvart, jelezvén az elmúlás tényét. Feje fölött esőfelhők gyülekeztek. Nem baj, gondolta, ez a nyár nagyon száraz volt. Most felfrissül a mélyben rejtőző gyökere, aztán a pihenés ideje következik.

     Újrafestett falak, újak a gerendák, az ajtó nyikordulása még emléket idéz, az udvaron fű nő, árnyat vet a lomb. A kályha hamuja nem őrzi az akkori tüzet, a szegletekben régi nevetés sem bújik.
     Kint a kertben a diófa árnya még mindig hűvös menedék, madarak csicsergése keveredik a szél zajával, ágai közt ezüst pókhálók táncolnak.

     Az ősz megcsókolta, s a nap fátyolos arccal az őszi égre szenderült, gyér sugaraival csak annyit súgott a világnak, hogy elbúcsúzott a nyár. A fák, mint megannyi, lángoló fáklya, utolsó fellobbanásként borultak aranyba, vörösbe és bronzba, mielőtt a szél, ez a csendes tolvaj, szép egyenként levette volna ruháikat.

     A szerelmünk két őszi falevél volt, s sodródtunk a szeptemberi szélben. Nem ragaszkodtunk már görcsösen az ághoz, ami valaha az otthonunk volt, tudtuk, hogy eljött az idő. Csendesen, szinte észrevétlenül engedtük el, mint egymást.