Napok óta azon elmélkedem, miért is felejtette el a mai világ modern gyermeke a régi, ősi időkön átnyúló tanításokat?

Reggel, ha gyöngyfüzér van a pókhálókon és a faágakon, már tudjuk, hogy véget ért a nyár.
A fecskék elrepültek, a langyos napsütésben bágyadtan sétálgat egy légy az ablakon. A hegyoldalakban azért vidáman zajlik a szüret, hangos kacagások mutatják, merre tart a sorban a szőlőszedő csapat, mert mindig van valaki, aki szórakoztatja a többieket, és hálából nevetést kap cserébe.

Szép volt a harangszó, szerettem hallgatni a hangját, a déli nagyot, ami ebédre hívott, és az esti kicsit, ami vacsorára. Viszont a kongatás, amikor csak a kisharang szólt, soha nem jelentett jót. Mindenki tudta, hogy valami baj történt. Szaladtak a harangozóhoz, aki búcsúzó végtisztességre húzta kötelét, ha egy elhunyt családja kérte.

        Minden az, aminek látszik? Bizony nem az. Mint spiritiszta sok emberrel találkozom, tapasztalataim egy részét szeretném megosztani Veletek, kíváncsian várva a reagálásaitokat, véleményeiteket, és közben arra ösztönözve benneteket, hogy igyekezzetek belső, lélekszemetekkel is látni.

        A nap pont fölöttem állt, az árnyékban hallgattam egy tücsök dalát. A réten remegett a nyári levegő, egy kis szöcske ugrására virágok pora szállt fel, majd hullott vissza.

      Emlékszem, amikor első osztályba kerültem, nagyon meg voltam szeppenve. Amúgy nem voltam egy szeppenős gyerek, de ez a nap azzá tett.

     Aprócska gyermekként nyaranta a nagyinál töltöttem a szünidőt. Szerettem ott lenni, mert akkor gyakrabban láttam a féltestvéremet is.

Arra eszmélt fel, hogy a lángok belekaptak ruhájába, már a nadrágja szára is lángolt. Hamar csapkodni kezdett, a mellette levő pulóvert rászorította a lábára, így a tűznek életet adó oxigén hiányában kialudtak a lángok. Szerencsére nem sérült meg, csak a nadrágja lett nagyon viseltes tőle, és a keze kicsit bekormosodott, de ennyivel megúszta.

       Éjszakánként elnéztem a parkot a háztömb előtt. No, ne egy hatalmas, sok bokros, fás területet képzelj el, csak egy zsebkendőnyi méretű kedves csodát a panelek ölelésében.

      Nehezen alszom el, nyomasztanak a mindennapi gondok, tüskéi karcolatokat vonnak lelkem csendes békéjében, zavart vizű hullámokká válnak bennem a vágyott álmok. Gondolatok kergetik egymást, megoldások után kutat az elmém, s elsuttogott imáim után lassan elér a bódulat, álomvilágban járok.

         A Magellán című egyik televíziós műsorban bejelentették: tudományosan is bebizonyított tény, hogy a léleknek súlya van, mely átlagosan; 4-6 gramm.

         Barátném arról panaszkodott a minap, hogy hosszú évek óta senkitől sem kap ajándékot.Elmerengve ült velem szemben, a múltban kutatva, keresve, hátha kihagy az emlékezete, s mégis volt valami csekélyke, elfeledett, apró csecse-becse.
-  Van annak már legalább tíz-tizenkét éve – nézett fel rám könnybe párásodott szemével.

      Elméláztam a napokban, hogy azért régen mennyire más volt a világ, segítőkészebbek voltak az emberek, odafigyeltek és támogatták embertársaikat egy-egy közösségen (falvakban, városokon) belül. Mivel kisebb volt a lélekszám, szinte mindenki mindenkit ismert, még a messzebbi tájakról is a híresebb embereket.

    Úgy jött hozzám némán, mint akinek már minden mindegy, tél van-e vagy nyár, cirógatja-e a napsugár, didergeti-e a kora őszi szél.
Leült – tudta, hogy tudom, mi a baja, mi a kór, mely gyötri fiatal szervezetének legszebb gyümölcsét, leányságának viruló rózsabimbóját – s várt szótlanul.

A mozdulatlanságban keresem a mozdulást. Most üres a fonott kosár. Benne volt a jó akarás, a sok bukta, gyümölcs, s a sok gyermekkéz, mely sokszor belenyúlt. Mindig, valamivel adakozott. Ma, a kínálat csöndje simogatja.

Szólj hozzám, ne késlekedj!
Hangod hallani vágyom én.
Hiányodat most is érzem,
Pedig megpihentél  
tört lelkem  üregében, rég.
Szólj egy szót, csak egyet,
mi feledteti a megkopott, 
fájdalmas emlékedet.
Közeledve ahhoz a  korhoz,
amiben te voltál egykor, 
kezdem érteni, mit éltél át akkor. 
Egyedül maradtál a kínnal,