Most már igazán sokáig hallgatott az ég. Olyan némán, mintha elfelejtette volna a föld nevét, mintha a felhők mögött bezárult volna az isteni kegyelem utolsó kapuja is. A Nap könyörtelen aranykalapácsként verte a tájat, s a mezők fáradt tenyérrel kapaszkodtak a porba.

   Vannak emberek, akik után nem egyszerűen emlékek maradnak, hanem egy egész világ, amelyet hiába keresünk később bárhol, sehol sem találunk meg ugyanúgy. Egy világ, amelynek illata, hangja, melege van, amelyben a délutáni fény másképp esik az abroszra. A konyhából kiszűrődő neszeknek jelentősége van, és amelyben még a csend is tud beszélni.

   Amikor belépek az erdő csendjébe, úgy érzem, mintha a világ is lassan levetné magáról a zajok nehéz súlyát, s mezítláb lép mellém a béke. Az ösvények halkan kanyarognak előttem, akár régi mesék elfeledett mondatai, miket csak szívem tud tovább olvasni. Körülöttem fák magasodnak, mint az ég felé nyújtózó, vén bölcsek, kiknek ágaiba évszázadok titkai ringatóznak.

   Azon a reggelen még nem tudta senki, hogy ismét egy búcsú készül.
   A nyár ott feküdt boldogan a mezők felett, egy fűszállal szájában, csukott szemmel, mosolyogva, mint egy aranyszínű álom, amely nem akar felébredni.

   A tettek, cselekedetek napjai eltűnnek a jelen sűrű homályában. Azok a napok elszaladnak, sürgetnek, feladatokkal látnak el. Az ember fizikai része kerül előre, az egó irányít. A lélek várakozik, legbelül reménykedik, hamarosan lecsillapszik a tenni akarás.

   Kusza hétköznapok, kusza gondolatokkal. A nap süt odakint, tennivaló bőven akad, mégis üres folyamként árad keresztül az élet a napokon. A belső kétség, a soha, semmi nem elég, a gyomortájékon szorító érzés, a megmagyarázhatatlan érzelmi labilitás. A felsorolás már önmagában elég lenne egy terápiára.

   Mikor meghasad egy szív, azt nem hallja senki. 
   Szinte hangja sincs, nem rezdülnek meg tőle az ablakok, nem fordul felé a világ. Valami láthatatlan repedés fut végig benne, mint egy hajszálvékony villám az éjszakai égbolton, s egy pillanat alatt kettéválik az, ami eddig egésznek hitte magát.

   Tegnap eltűntem az őszben.
   Nem hirtelen, nem úgy, ahogy az ember becsuk egy ajtót maga mögött, hanem lassan, mint amikor a fény eloldja magát a fák ágairól. Beléptem az erdőbe, s az erdő, mintha magától lélegzett volna. A levelek lábam alatt régi emlékekként zizegtek, a fák pedig némán őrizték azt, amit már nem akarok kimondani.

   Már azelőtt ismertelek, hogy megszülettem volna. Odabent, a meleg biztonságban nem láttam semmit, de mindent éreztem. Éreztem a szíved megnyugtató, ritmusos lüktetését – ez volt az én világom zenéje. Éreztem, amikor a tenyeredet óvatosan a hasadra tetted. Ilyenkor én is odasimultam belülről, mintha a bőrünkön keresztül már akkor megérinthettük volna egymást.

   A faháztól nem messze két bányató bújik meg a fák között. Az egyik néma marad a fürdőzők előtt, a másik viszont vár bennünket: kristálytiszta, hűvös vizével, napsütötte partjával és azzal a különös csenddel, amit csak a természet tud. A gyerekek számára ez nem egyszerűen egy tó. Ez az ő birodalmuk.

 A mosással kezdődött minden. Először is túl sok ruha került a mosógépbe. Ez már a bepakolásnál is érezhető volt, de csakazértis belenyomta az összeset. Jó lesz. Máskor is volt már ennyi. Ezelőtt sem volt baj, most sem lesz. Beállította az időt, a gép elindult. Addig más munka után nézett, teljesen elfelejtette a mosást. 

   Ne taposd a szívem, kérlek.
   Oly törékeny már, mint a lélek, mint egy őszi levél, amely túl sok vihart hordoz magában, mégis kapaszkodik még az ágba. Ne kérdezd, miért remeg, talán csak elfáradt attól, hogy minden hajnalon újra elhiggye, érdemes továbbmenni.

   2014. szeptember 5-én tudtam meg, hogy engem választott édesanyjának egy gyermek. A napok lassan teltek egymás után, én pedig egyre közelebb éreztem magam hozzá. A szívem alatt ott növekedett egy titkos világ. Néha a tenyeremet ráfektettem a hasamra, és csak vártam. Mintha a bőrömön keresztül ismerhetném meg őt.

   Bölcsődei történet. Szép őszi reggel a csoport sétálni indult a Duna parton. Kettő gondozó és nyolc kisgyerek. Szépen tudtak már sétálni, egymás kezét is megfogták néha, bár ez még nem korosztályuk feladata. Nézték a sárga lehulló faleveleket, a vízen úszó kacsákat.

   Minden olyan gyalogos átkelőnél, ahol nem volt lámpa, nagyi az unokákat arra kérte, hogy szólítsák együtt az angyalokat, segítsenek a biztonságos átkelésben. Amikor kisebbek voltak, elmagyarázta, hogy azt kell kérni, az útról tartsák távol az autókat, amíg átmennek a túloldalra. Rendszeressé vált ez a szokásuk, egyre jobban hitték a kicsik az angyalok jelenlétét.

   Van egy hely, a mi kis menedékünk. A gyerekek kedvenc helye, ahová valahogy mindig jó megérkezni. Egy hely, ahol a világ lelassul, ahol a hétköznapok zaja elhalkul, és marad valami egészen más... A Sajó egyik kanyarulatánál bújik meg, két régi bányató között, a hegyek ölelésében. Már az odavezető út is olyan, mintha egy másik világba vezetne.

   Az őszirózsa a kertből először egy kisebb csokorba került. A kedves, idős néni egy szalaggal átkötözte, és a többi virággal együtt egy vödörbe helyezte. A piacra sietett. Szokott helyét elfoglalta, szomszédaival váltott pár mondatot. Nem a pénzért jött, csak társaságra vágyott, de a csokrokkal örömet is tud adni pár forintért.