A tavaszi szél csendben kopogtatott a redőny lécein keresztül. A szélcsengő szelíd hangja békés hangulatot varázsolt a térbe. A madarak köszöntötték a felkelő napot, az éj sötétje búcsút intett. A nő a tengerparton állt, a természet ébredését követte nyomon. Látta a nap aranyszínű tükrözését a víz felszínén, hallotta a partot mosó nyugodt hullámok csobbanását.

  A rét ma reggel úgy ébredt, mint egy titkokat őrző paplan, mely végre el meri mesélni álmait. A harmatcseppek a fűszálak hegyén apró csillagokként remegtek, mintha az ég egy maréknyi éjszakát felejtett volna itt, mielőtt átadta helyét a hajnal aranyló lélegzetének.

  A szabadság számomra nem egy távoli, megfoghatatlan ígéret, sokkal inkább az a szikrázó harmatcsepp, ami az erdő sötétjében is megragadja a fényt. Amikor a fák hallgatag templomába lépek, a lelkem valóban olyanná válik, mint a madár, egy pillanat alatt kiszabadulok a város betonkalitkájának súlya alól. Minden lépésem egy szikrát gyújt, és a gátak leomlanak.

   A férfi a kerékpársávban állt. Piros volt a lámpa, figyelte, mikor vált zöldre. Ebben nem lenne semmi furcsa, de ő kerékpár nélkül állt a lámpánál. Hátán hatalmas hátizsák, két kezében súlytól nehezedő táska, a melegítő nadrágja teljesen lecsúszva az alsónadrággal együtt. Csupasz feneke fehéren világított a napfényes, meleg délutánban.

   Ahogy a márciusi napfény első aranyló ujjaival gyengéden megsimogatja a fagyos föld arcát, a kaptárak mélyén megmozdul a láthatatlan élet. Ez az ébredés egy apró, zümmögő birodalom feltámadása, ahol minden szárnycsapás a természet szívveréseként lüktet.

   A hagyományaink kapcsán fogalmazódott ez a rövid gondolat. Mint minden, ezen a bolygón örök mozgásban, változásban van. Alkalmazkodunk, túlélünk, válaszokat keresünk, kérdezünk, emlékezünk, újat alkotunk. A kereszténység legnagyobb ünnepét sokféle szemszögből nézzük, adjuk át, gyakoroljuk, éljük meg.

   Húsvét nem egy történet a múltból, inkább a természet és a lélek örök körforgásának legmélyebb megnyilatkozása. Amikor a tavaszi szél még hűvös, de már a rügyekben feszül az élet ígérete, emlékezzünk az útra, amely a sötétség mélyéből a vakító hajnal felé vezetett.

   A fodrászüzlet csendesen, nem hivalkodóan éli napjait a piac közelében. Nem kell időpontot kérni, csak beülsz és megvárod az éppen végző hölgyet. Nem fogsz sokat várni, általában három hölgy is dolgozik, precízen és gyorsan. Beülsz a hajmosóba, és élvezed a gyakorlott mozdulatok jótékony hatását.

   Ahogy a reggeli fény átszűrődik a még ritkás lombkoronán, a fák ágai között láthatatlan zenekar játssza el a legszebb dallamokat. A madárdal az erdő lélegzetvétele, a rigók fuvolaszóval festik alá az arany napsugarakat, a cinegék pedig apró, ezüstös csengőkként rázzák fel a még szunnyadó völgyeket.

   Az üvegfalon túl a horizont lángra kap, mintha az égbolt egyetlen hatalmas, aranyló búcsúlevél lenne, amelyet a nappal írt az éjszakának. Ebben a bíborban úszó pillanatban ketten állunk az idő és a tér metszéspontján, hátat fordítva az ismertnek, s szembenézve az ismeretlennel.

   A tavaszi eső végre megérkezett. A szomjazó föld magába szívta az életet teremtő vizet. A városi park öreg fái megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Szinte egyik percről a másikra zöldültek az ágak, az aljnövényzet egyre dúsabb lett, a természet éberen hasznosítani kezdte a felhőkből érkezett égi áldást.

A könyv okozta csodát szeretném megosztani.

    Az éjszaka közepén hirtelen felriadt. Az álom élénken jött át a valóságba. Tudta, hogy csak álom volt, mégis a félelem teljesen lebénította. Nem tudott meg sem moccanni.

   Ma én nem egy elemet ünneplek, hanem a saját lélegzetvételemet. Számomra a tó nem helyszín, hanem állapot, nem a partján állok, hanem vele együtt s a mélyén lüktetek s szólalok meg, mint egy folyékony katedrális halk harangja.

   A költészet világnapján, állok az idő partján, ahol a múlt hullámai csendesen mossák gondolataim. Tollam nem eszköz, inkább vékony kapocs, mivel átlépek a feledés ködbe vesző szakadékai felett, s amelyen át megidézem azokat, akik előttem már beleszőtték szívverésüket a rímekbe.

   Az idő nem folyó, amely halkan sodorja napjaink tova, hanem egy kegyetlen szobrász, s mire észrevesszük munkáját, már kőbe véste a hiányt. Állunk a néma falak között, ahol a csendnek súlya van, mint a mázsás ólomnak, és a levegőben még ott vibrál egy el nem köszönt mozdulat, egy félbehagyott mondat fonákja.