A költészet világnapján, állok az idő partján, ahol a múlt hullámai csendesen mossák gondolataim. Tollam nem eszköz, inkább vékony kapocs, mivel átlépek a feledés ködbe vesző szakadékai felett, s amelyen át megidézem azokat, akik előttem már beleszőtték szívverésüket a rímekbe.

   Az idő nem folyó, amely halkan sodorja napjaink tova, hanem egy kegyetlen szobrász, s mire észrevesszük munkáját, már kőbe véste a hiányt. Állunk a néma falak között, ahol a csendnek súlya van, mint a mázsás ólomnak, és a levegőben még ott vibrál egy el nem köszönt mozdulat, egy félbehagyott mondat fonákja.

   Lágy, aranyszínű fény szitált a város szűk utcáján, mintha maga az idő tartana fenséges szünetet. Ebben a megpihent pillanatban bontakozott ki az a csendes csoda, ahol két világ találkozott.

   Március idusa nem egy dátum a naptárunkban, hanem a magyar lélek örök tavasza, amikor a történelem deres földjéből egyszerre bújt ki a szabadság hóvirága a forradalom bátor eszméjével.

   Az erdő mélyén, ahol a fák még a tél jeges ujjnyomát viselték törzsükön, a csend most nem nyugalom volt, hanem feszült várakozás. Ekkor érkezett meg ő.

   A nő nem csupán egy alak a világ színpadán, hanem maga egy láthatatlan erő, mint a gravitáció, mi rendben tartja a csillagokat a családi és emberi lét egén. Ha megállunk egy pillanatra március ébredő szelében, rájöhetünk, hogy a női lélek egy ezerarcú kert, ahol a tél zordsága után mindig akad egy bátor rügy, amely hinni mer a tavaszban.

   Az idő rozsdamarta sínpárjai között fekszünk, mi ketten, te meg én. Ott, ahol a múlt és a jövő egyetlen, feszült pillanatban fonódik össze. Előttünk a láthatár nem a cél, hanem egy bizonytalan ígéret, amelyet a viharfelhők súlyos, ólomszürke függönye takar el a kíváncsi tekintetek elől.

   Fuss tél, szaladj, nehogy még itt maradj!

   A szoba sarkában, az ablakon túli rozsdás ősz ölelésében úgy pihen a vén lemezjátszó, mint egy megfáradt, bölcs krónikás. Fakerete az idő mély tónusait őrzi, erezetében ott futnak az elmúlt évtizedek láthatatlan évgyűrűi. Ő nem egy szerkezet, hanem egy időgép, amelynek minden porcikája a szüleim fiatalságától lüktetett.

   A szerelem nem egyetlen fellángoló gyufa a sötétben, hanem a parázs makacssága, amely még a hamu alatt is őrzi a nap melegét. Olyan, mint egy vékony kötél, amelyet az idő rokkái sodornak, néha megfeszül a viharokban, máskor lazán tekeredik a hétköznapok ujjai köré, de sosem szálazódik szerteszét.

   A Nap kora reggeli szokásos sétáját tette meg éppen, a belváros szűk utcáinak árkai között, belesve itt-ott a szűk udvarokba, gangokra, amikor valami szokatlant vett észre. Fénye most nem verődött vissza az egyik körfolyosó félreeső, mindig kicsit poros ablakából, hanem tárva-nyitva hívogatta befelé.   

   Az éjszaka nem sötétség, hanem egy sűrű, bársonyos szorítás, amelyben a csend lüktetni kezd. Nem szavakra vágyom, hanem arra a fojtott morajlásra, ami torkod mélyén születik, mikor a bőröm bőrödhöz ér, mint amikor a száraz föld találkozik az első viharfelhő súlyával.

   Az idő most nem rohan homokszemekként markomból, inkább olyan, mint egy folyó, néha tajtékos és sietős, máskor tükörsima, de minden kanyarulatnál hagy maga után valami hordalékot, amiből partjaim épülnek. Ma ez a folyó egy kerek számhoz ért, egy olyan széles öbölhöz, ahol érdemes pihentetni kicsit az evezőket, és visszanézni a megtett útra.

   A falu szélén, ahol a dombok már a horizontba simulnak, élt egy idős asszony, akit mindenki csak úgy ismert: a Magvető. Nem azért, mert földet művelt - bár szeretett a kertjében matatni -, hanem mert különös szokása volt.

   Jégcsap vagyok egy idegen ház eresze alatt. Itt lógok a világ peremén, egyetlen kristálytiszta, megfagyott gondolatként, amit a decemberi szél lehelt fel a tető szélére. Testem nem más, mint a tegnapi havak megszilárdult könnye, a felhők bánata, mi bennem talált magának szilárd, mozdulatlan formát.

   A tó elcsendesedett, tükre már nem hullámzik, nem felesel a széllel, megkövült ezüstté vált, egy óriási, mozdulatlan ékszerré, amely a föld szívén pihen.