Amikor először belenéztem szemed tengerébe, nem az íriszek csillogását láttam, hanem az óceánok mélységét, hol elmerülhet a lelkem, és a felhők táncát a végtelen horizont felett. Szavaid, mint lágyan cirógató szellők, hozták el a tavaszi eső illatát, és minden egyes mozdulatodban a folyók hömpölygő erejét éreztem, melyek új földeket formáltak kietlen lelkem pusztaságán.

   A vadász lapult egy bokorban, levegőt is alig mert venni.

   Belém költözött a nevetésed, mint tavaszi zápor a száraz földbe, ezzel életet lehelve minden sejtembe. Ott rezdülsz bennem most is, láthatatlanul, mégis tapinthatóan, mikor a nevem kimondod. A szemed fénye, az a különös, mély ragyogás, mintha két apró csillag lenne, amelyek éjszakáimra vetnek fényt, elűzve ezzel minden bánatot s árnyat.

   Rózsa néni apró lakásában a homokóra lassan peregve mérte az időt. Minden egyes szem homok egy elmúlt pillanatot jelölt, egy emléket, amely Rózsa szívében élt. A szoba közepén egy öreg, kopott zongora állt, néma tanúja a múltnak. Ujjai remegve siklottak végig a billentyűkön, felidézve egy dallamot, ami egykoron megtöltötte a szobát élettel.

   Az idő fodros, selymes takarója alatt, ahol az emlékezés és a vágyak szálai összefonódnak, egy rejtett kert ölelésében nyugszik a béke fehér galambja. Nem egy tollas madár ő, sokkal inkább a remény eleven szobra, egy szelíd sóhaj, amely a szívből fakad, és a világ zajos forgatagában is utat talál a csendbe.
   Virágok közt szunnyadó álom ő.

   Az est lassan terült szét az égbolton, fekete pillangóként mosva el a nappal harsány színeit. Ott álltam, a lelkem csillagporos vándorútjának végállomásán, ahol az időtlen csend ölelt körül. A kapu előttem, nem aranyból, hanem valami fényszálakból szőtt, mint az emlékezet finom hálója, melyben minden elveszett pillanat apró gyöngyszemként ragyogott.

   Tíz éve annak, hogy Csopakon élek. Gyönyörű a táj, a Balaton kéklő vizével, Csákány hegy kilátóval a tetején, onnan körbenézve csodálatos a  látvány. Véd bennünket az erős széltől, vihartól, egy egészen Füredig húzódó hegygerinc, amely mögé bújik a nap és utolsó sugaraival, bíborszínű fényével simogat bennünket, szép álmokat kíván.

   A sötét tengeren, ahol a horizont egybemosódott az éjszaka baljós fekete fellegeivel, hánykolódott a szellemhajó, egy gigantikus, háromárbócos óriás, melynek vitorlái szakadt lobogóként csapkodtak a szélben. Nem volt kormányosa, mégis szelte a hullámokat, mintha egy láthatatlan kéz vezetné a végtelenbe.

   Az angyal kíváncsian nézett körül. Egy hatalmas város esti fényeit figyelte.

   Éjszakánként, mikor az ég egy fekete bársony, és a csillagok gyémántként szóródnak szét rajta, letérdelek sírodnál, anyám. A hideg föld a tenyerem alatt olyan, mint elnémult szíved, de én mégis érzem dobbanásainak halk visszhangját. Várom, hogy felragyogjon újra utolsó húsvéti mosolyod, mint tavaszi hajnal a hófödte tájon, és elűzze a fagyos magányt a lelkemből.

   Tegnap este a halál torkában jártam, s mivel hellyel kínált, leültem, vele vacsoráztam. Az asztalunkat a csend szőtte fekete damaszt terítette be, és a gyertyák, melyeknek lángja álmosan pislogott, a múló időt festették a falakra.

   Eljön az évnek az a varázslatos szakasza, amikor vizeink – tavak, folyók és holtágak – lüktető élettel telnek meg. A tavaszi nap melengető sugarai felébresztik a vízi világot, és kezdetét veszi a keszegek, pontyok és többféle hal násztánca, egy ősi, ösztönös rítus, mely a természet örök körforgásának egyik legszebb megnyilvánulása.

   Ahogy az alkonyat bíborszínű szárnya lassan az erdőre telepszik, és a fák árnyai megnyúlnak, mintha suttogó óriások kelnének életre, úgy ébred fel egy másik, titokzatos világ is. Ekkor, a nap utolsó leheletével, megkezdődik a szentjánosbogarak éjszakai tánca, egy olyan fényszínház, amely csodának nincsen párja.

   Napraforgó tündér, a nyár mosolygó arca, nem más, mint maga a fény suttogása, mely arany szirmokba öltözve hajt fejet a Nap előtt. Minden egyes hajnalban, amikor a pirkadat első fényei a horizontra kerülnek, ő is ébred, mint egy álomból szőtt dallam, és lassan, méltóságteljesen fordul az égi tűzgolyó felé.

   Ez egy szerdai nap története lesz. Talán csak azért lesz ez egy más szerda, mint a többi, mert egy születésnap teszi különlegessé.

  December eleje, nemsokára Mikulásnap. Vasárnap délután van, a kislánnyal kilovagolnak, apja nevet, ő nem szeret lovagolni, inkább a motor mellett érvel. Munka miatt ő is elmegy, szép délutánt kíván a lovagláshoz. Csendesen ügetnek a lovak egymás mellett, békés, nyugodt körülöttük minden. Az idő is kellemes, a nap ereje már nem érződik, de világít a lovasoknak.

   Vágtatott ló és lovasa. A szabadság könnyű érzése vezette mindkettőt. Amikor a ló elfáradt, lassabb tempóra váltottak, a csend ölelte át a rétet.  Szabad vagyok, suhant át a gondolat rajta.

   Az erdő itt él belül, számomra nem a látvány emléke, hanem a lelkem mélyén gyökerező, örökzöld táj. Amikor belépek a fák közé, az nem egy kirándulás részemről, hanem egyfajta hazatérés, mintha a csontjaim is a gyökerek emlékeit hordoznák.