A hamvasztás után az elhunyt hamvai három kicsike urnába kerültek. A családok saját szertartással szerettek volna elbúcsúzni a távozótól. Az idős házaspár a saját kertjükben, az annyira szeretett banánfa alatt emlékeztek. A banánfa fiatal hajtást nevelt ezen a tavaszon. Átültetésre alkalmas, önálló életre képes.

   A székem karfáján egy darabka égbolt pihen. Ez a kék kötött kardigán számomra nem egy egyszerű ruhadarab, mely gyapjú és csipke, ez egy néma ölelés, amit édesanyám hagyott hátra az idő fagyos ellenszelében. Ahogy ott hever a délutáni fényben, puhasága gyermekkorom biztonságos fészkét idézi fel, ahol a világ zaja még nem talált rést a falakon.

   A távozó lélek itt hagyja földi dolgait. Élete kisebb, nagyobb tárgyait. Emlékek sokaságát rejtő, másoknak semmit nem mondó, évek alatt felhalmozott, életet feltáró, élettelen holmik sokaságát. Az itt maradó némán áll fölöttük. Ismerős, de mégis minden ismeretlenné vált. Felesleges lett. Aki életre keltette, már nincsen itt.

   A tavaszi szél csendben kopogtatott a redőny lécein keresztül. A szélcsengő szelíd hangja békés hangulatot varázsolt a térbe. A madarak köszöntötték a felkelő napot, az éj sötétje búcsút intett. A nő a tengerparton állt, a természet ébredését követte nyomon. Látta a nap aranyszínű tükrözését a víz felszínén, hallotta a partot mosó nyugodt hullámok csobbanását.

  A rét ma reggel úgy ébredt, mint egy titkokat őrző paplan, mely végre el meri mesélni álmait. A harmatcseppek a fűszálak hegyén apró csillagokként remegtek, mintha az ég egy maréknyi éjszakát felejtett volna itt, mielőtt átadta helyét a hajnal aranyló lélegzetének.

  A szabadság számomra nem egy távoli, megfoghatatlan ígéret, sokkal inkább az a szikrázó harmatcsepp, ami az erdő sötétjében is megragadja a fényt. Amikor a fák hallgatag templomába lépek, a lelkem valóban olyanná válik, mint a madár, egy pillanat alatt kiszabadulok a város betonkalitkájának súlya alól. Minden lépésem egy szikrát gyújt, és a gátak leomlanak.

   A férfi a kerékpársávban állt. Piros volt a lámpa, figyelte, mikor vált zöldre. Ebben nem lenne semmi furcsa, de ő kerékpár nélkül állt a lámpánál. Hátán hatalmas hátizsák, két kezében súlytól nehezedő táska, a melegítő nadrágja teljesen lecsúszva az alsónadrággal együtt. Csupasz feneke fehéren világított a napfényes, meleg délutánban.

   Ahogy a márciusi napfény első aranyló ujjaival gyengéden megsimogatja a fagyos föld arcát, a kaptárak mélyén megmozdul a láthatatlan élet. Ez az ébredés egy apró, zümmögő birodalom feltámadása, ahol minden szárnycsapás a természet szívveréseként lüktet.

   A hagyományaink kapcsán fogalmazódott ez a rövid gondolat. Mint minden, ezen a bolygón örök mozgásban, változásban van. Alkalmazkodunk, túlélünk, válaszokat keresünk, kérdezünk, emlékezünk, újat alkotunk. A kereszténység legnagyobb ünnepét sokféle szemszögből nézzük, adjuk át, gyakoroljuk, éljük meg.

   Húsvét nem egy történet a múltból, inkább a természet és a lélek örök körforgásának legmélyebb megnyilatkozása. Amikor a tavaszi szél még hűvös, de már a rügyekben feszül az élet ígérete, emlékezzünk az útra, amely a sötétség mélyéből a vakító hajnal felé vezetett.

   A fodrászüzlet csendesen, nem hivalkodóan éli napjait a piac közelében. Nem kell időpontot kérni, csak beülsz és megvárod az éppen végző hölgyet. Nem fogsz sokat várni, általában három hölgy is dolgozik, precízen és gyorsan. Beülsz a hajmosóba, és élvezed a gyakorlott mozdulatok jótékony hatását.

   Ahogy a reggeli fény átszűrődik a még ritkás lombkoronán, a fák ágai között láthatatlan zenekar játssza el a legszebb dallamokat. A madárdal az erdő lélegzetvétele, a rigók fuvolaszóval festik alá az arany napsugarakat, a cinegék pedig apró, ezüstös csengőkként rázzák fel a még szunnyadó völgyeket.

   Az üvegfalon túl a horizont lángra kap, mintha az égbolt egyetlen hatalmas, aranyló búcsúlevél lenne, amelyet a nappal írt az éjszakának. Ebben a bíborban úszó pillanatban ketten állunk az idő és a tér metszéspontján, hátat fordítva az ismertnek, s szembenézve az ismeretlennel.

   A tavaszi eső végre megérkezett. A szomjazó föld magába szívta az életet teremtő vizet. A városi park öreg fái megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Szinte egyik percről a másikra zöldültek az ágak, az aljnövényzet egyre dúsabb lett, a természet éberen hasznosítani kezdte a felhőkből érkezett égi áldást.

A könyv okozta csodát szeretném megosztani.

    Az éjszaka közepén hirtelen felriadt. Az álom élénken jött át a valóságba. Tudta, hogy csak álom volt, mégis a félelem teljesen lebénította. Nem tudott meg sem moccanni.

   Ma én nem egy elemet ünneplek, hanem a saját lélegzetvételemet. Számomra a tó nem helyszín, hanem állapot, nem a partján állok, hanem vele együtt s a mélyén lüktetek s szólalok meg, mint egy folyékony katedrális halk harangja.