A fodrászüzlet csendesen, nem hivalkodóan éli napjait a piac közelében. Nem kell időpontot kérni, csak beülsz és megvárod az éppen végző hölgyet. Nem fogsz sokat várni, általában három hölgy is dolgozik, precízen és gyorsan. Beülsz a hajmosóba, és élvezed a gyakorlott mozdulatok jótékony hatását.

   Ahogy a reggeli fény átszűrődik a még ritkás lombkoronán, a fák ágai között láthatatlan zenekar játssza el a legszebb dallamokat. A madárdal az erdő lélegzetvétele, a rigók fuvolaszóval festik alá az arany napsugarakat, a cinegék pedig apró, ezüstös csengőkként rázzák fel a még szunnyadó völgyeket.

   Az üvegfalon túl a horizont lángra kap, mintha az égbolt egyetlen hatalmas, aranyló búcsúlevél lenne, amelyet a nappal írt az éjszakának. Ebben a bíborban úszó pillanatban ketten állunk az idő és a tér metszéspontján, hátat fordítva az ismertnek, s szembenézve az ismeretlennel.

   A tavaszi eső végre megérkezett. A szomjazó föld magába szívta az életet teremtő vizet. A városi park öreg fái megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Szinte egyik percről a másikra zöldültek az ágak, az aljnövényzet egyre dúsabb lett, a természet éberen hasznosítani kezdte a felhőkből érkezett égi áldást.

A könyv okozta csodát szeretném megosztani.

    Az éjszaka közepén hirtelen felriadt. Az álom élénken jött át a valóságba. Tudta, hogy csak álom volt, mégis a félelem teljesen lebénította. Nem tudott meg sem moccanni.

   Ma én nem egy elemet ünneplek, hanem a saját lélegzetvételemet. Számomra a tó nem helyszín, hanem állapot, nem a partján állok, hanem vele együtt s a mélyén lüktetek s szólalok meg, mint egy folyékony katedrális halk harangja.

   A költészet világnapján, állok az idő partján, ahol a múlt hullámai csendesen mossák gondolataim. Tollam nem eszköz, inkább vékony kapocs, mivel átlépek a feledés ködbe vesző szakadékai felett, s amelyen át megidézem azokat, akik előttem már beleszőtték szívverésüket a rímekbe.

   Az idő nem folyó, amely halkan sodorja napjaink tova, hanem egy kegyetlen szobrász, s mire észrevesszük munkáját, már kőbe véste a hiányt. Állunk a néma falak között, ahol a csendnek súlya van, mint a mázsás ólomnak, és a levegőben még ott vibrál egy el nem köszönt mozdulat, egy félbehagyott mondat fonákja.

   Lágy, aranyszínű fény szitált a város szűk utcáján, mintha maga az idő tartana fenséges szünetet. Ebben a megpihent pillanatban bontakozott ki az a csendes csoda, ahol két világ találkozott.

   Március idusa nem egy dátum a naptárunkban, hanem a magyar lélek örök tavasza, amikor a történelem deres földjéből egyszerre bújt ki a szabadság hóvirága a forradalom bátor eszméjével.

   Az erdő mélyén, ahol a fák még a tél jeges ujjnyomát viselték törzsükön, a csend most nem nyugalom volt, hanem feszült várakozás. Ekkor érkezett meg ő.

   A nő nem csupán egy alak a világ színpadán, hanem maga egy láthatatlan erő, mint a gravitáció, mi rendben tartja a csillagokat a családi és emberi lét egén. Ha megállunk egy pillanatra március ébredő szelében, rájöhetünk, hogy a női lélek egy ezerarcú kert, ahol a tél zordsága után mindig akad egy bátor rügy, amely hinni mer a tavaszban.

   Az idő rozsdamarta sínpárjai között fekszünk, mi ketten, te meg én. Ott, ahol a múlt és a jövő egyetlen, feszült pillanatban fonódik össze. Előttünk a láthatár nem a cél, hanem egy bizonytalan ígéret, amelyet a viharfelhők súlyos, ólomszürke függönye takar el a kíváncsi tekintetek elől.

   Fuss tél, szaladj, nehogy még itt maradj!

   A szoba sarkában, az ablakon túli rozsdás ősz ölelésében úgy pihen a vén lemezjátszó, mint egy megfáradt, bölcs krónikás. Fakerete az idő mély tónusait őrzi, erezetében ott futnak az elmúlt évtizedek láthatatlan évgyűrűi. Ő nem egy szerkezet, hanem egy időgép, amelynek minden porcikája a szüleim fiatalságától lüktetett.