Azok a régi telek nem a naptárból lépik át ajtóm küszöbét, hanem a csontig hatoló hidegből és a csodás emlékekből. A hó akkor nekünk nem csapadék volt, hanem a csend vastag, fehér takarója, amely minden zajt és gondot elnyelt. A szalmával kitömött zsák, ez a rozoga trónus, amely megtartotta magában az elmúlt nyár aranyló melegét, várta feladatát.

   Gyakran eszembe jut, ha szüleim történetét megfilmesítenék, igen csak bővelkedne izgalmakban, ám mostani történetem csupán annyiban kapcsolódik a szüleiméhez, hogy nehéz, küzdelmes életük kihatott gyermekkorunkra. Minden fillért meg kellett becsülni. nem igazán tellett játékokra.

   Szilveszter éjjelén, csak mi ketten, a pezsgőspohár és én, néztük egymást, miközben az óra mutatói, mint fáradt vándorok, az éjfél kapujában végre egymásba kapaszkodtak. Ebben a sűrű csendben megszűnt számomra a külvilág, a tüzijátékok távoli dörrenése csak tompa lüktetés maradt a falakon túl, mintha egy óriás szíve dobogna a város alatt.

   A sötét éjszaka leple alatt, ahol a hold sarlója ezüstös fénnyel hasítja át a bársonyos égboltot, állt ő, egy csodás nő. Ruhája, akár a hajnali köd, lágyan omlik köréje, míg tekintete az ég tündöklésére szegeződik. Nem a föld termését gyűjti ma este, hanem kezében fonott kosárral a csillagszüret idejének angyala ő.

   Fekete fenyvesek ágaiból font börtönfalak között állt a Vajda-kastély, ahol a köd soha nem oszlott el teljesen. Az ablakok sötéten meredtek a völgyre, mint egy halott szemei. Odabent a csendet csak az órák ketyegése és a személyzet halk, fojtott suttogása törte meg.
   Mindenki tudta a szabályt, ha a Hold kerekedni kezd, az ajtókat belülről kell reteszelni.

1., Karácsony, egy titkos, porlepte, régi könyvtár, melynek polcai tele vannak életünk történeteivel.

2., Karácsony, egy ősrégi erdő, melyben életünk fái nőttek, s mely annál sűrűbb, minél több szeretet van bennük.

3., Karácsonyfánk az életünk maga, amit éppen az tesz gyönyörűvé és egyedivé, ahogy azt feldíszítjük.

TM

   Karácsony varázsa nem a boltok polcain vagy a tálcán tálalt édességekben lakozik, hanem a levegőben vibráló, érezhető szeretetben, mely a tél legmélyebb óráiban ereszkedik alá.

   A népnyelv a „Bakony oroszlánjaként” emlegette őt, s bár a történelemkönyvek katonaként és kormánybiztosként ismerik, szülőföldemen, a somlói táj lankái között, neve egybeforrt a legendákkal. Noszlopy Gáspár alakja köré fonódik ez a történetem is, ahol a bálok fénye és a föld alatti járatok sötétje találkozik.

   Karácsony a beteljesülés pillanata, amikor a hosszú, sötét adventi várakozás aranyló fénnyé és illatos örömmé válik. Nem egy dátum a naptárban, hanem egy időtlen égi esemény visszatükröződése a földi porban. Ahogy a hideg éjszakában megszületett a remény csillaga, úgy szikrázik fel szívünkben a felismerés, hogy a végtelen a végesbe költözött.

   Mikor eljön karácsony este, a világ ezüstbe öntött álommá válik. Odakint a táj, mint egy hóval hintett krémes torta, hófehér palástot ölt, és a fák ágai üvegkristályos koronákká dermednek a csillagfényben. A csend, amely a hótakarón pihen, nem üres, hanem puha, bársonyos takaró, amely elnyeli az eddig szürke hétköznapok zaját.

   A karácsonyhoz vezető napok vékony, fagyos üveggé válnak, melyen átsejlik az ígéret fénye, de még nem törhető át. A levegő kicsit feszült is a várakozás csendjében. Ez a csend nem a hangok hiánya, hanem a lelkek belső szónoka, mely minden zajt elnémít, hogy hallhassuk az érkezés halk susogását.

   Karácsony estéjén a szeretet csillaga leszáll, és átveszi helyét a rohanó hétköznapok helyett. A fűszeres illatú, gyertyalánggal festett szobák menedékké válnak a kinti fagyos világtól, és a családi asztal körül ülő lelkek egy rejtett, láthatatlan fonállal kapcsolódnak össze.

   A nő lassan lépett a kavicsos úton. Kabátja gallérját felhajtotta, mintha a köd ellen védekezne, pedig az csak simogatott. Megállt a padnál. Nem ült le azonnal - előbb végignézett a vízen, mintha keresne valamit. Egy régi mondatot, talán egy nevet, amit a Duna elvitt. Leült. A faágak fölé hajoltak, mint öreg kezek, amelyek már nem szorítanak, csak emlékeztetnek.

   A felismerés úgy zuhan rá, mint városra a köd. Mélyen, átláthatatlanul, levegő után kapkodó, tágra nyílt szemekkel ébred tudatára.

   Advent számomra olyan, mint egy sötétségben őrzött, elzárt kincsesláda, melynek lakatját hétről hétre oldjuk fel egy fénylő gyertyával. A világ zaja elhalkul, a rohanás lelassul, és lelkem visszavonul belső, csendes kamrájába. Itt, a várakozás finom szövésű abroszán, egy számomra régóta ismert, mégis mindig új remény magja csírázik.