Kővé vált
bús sivatagi homok,
forró, széljárta táj.

Tüzes nap
nem szánja, oly konok,
mit neki, ha másnak fáj.

Kéklő ég
szemében fény lobog,
vállán lebegő uszály.

Cseppjében
az élet, ott dobog,
most még csak várakozás.

Új nap jön,
titokban, zöldellő magok,
virágzó, isteni beavatkozás.

Lassan lépkedett a lépcsőn felfelé.
Örült a csendnek, a csempéken megcsillanó
sok száz pici fénynek, a medence kékjének.
Csend volt, a magányosan úszók csendje,
A lassan úszók néma csendje.

Négy sávban egy-egy úszósapkás alak,
néma mozdulattal, szinte csak sodródnak,
Lassan haladva,
oda és vissza,
lebegnek a huszonöt méteren.

Útra kelek lelkem sivatagába,
hogy lássam ragyogni az összes csillagot,
bűneim árnyéka a futóhomokban
nem tapadnak rám, megbocsátottad.
Örömében szívem is felragyog.

2026. február 22.

TM

Rab
voltam
magányos
szivárványból
festettél hidat

Épp
feléd
indultam
szivárványhíd
tűnt fel az égen

Nézd
ott fenn
felragyog
szivárványunk
szövetségünk jele

Ó
édes
szerelem
kísérj engem
szivárvány hídján

TM

   A Nap kora reggeli szokásos sétáját tette meg éppen, a belváros szűk utcáinak árkai között, belesve itt-ott a szűk udvarokba, gangokra, amikor valami szokatlant vett észre. Fénye most nem verődött vissza az egyik körfolyosó félreeső, mindig kicsit poros ablakából, hanem tárva-nyitva hívogatta befelé.   

Ülnek a padokban, soronként nyolcan,
szőkére festett hajak lófarokban.
A pap Istenről beszél.
Néhány férfi a távolba néz, talán figyel.
Sokan vannak, akik ott vannak,
és alig, akik jelen.

Beszélgetünk, nem nézel rám,
szemedben köd cikáz,
szavaim bolyonganak ebben a ködben.
Itt vagy, de nem vagy jelen.

Ablakomon ma reggelre
kinyílott a jégvirág.
Nem gondol az elmúlásra,
tarka rétről álmodik,
hol tücsök szól,
egyre húzza,
szaporázva muzsikál,
és reggeltől késő estig
minden virág hajladozik,
ezer színben táncot jár.

Fejemben még szöszmötölnek félszavak,
szendergő pilláim mögött
elmélázva nyújtózkodik az idő,
és oly messze hív.
A távolban egy rozoga fahíd.
Fölötte titokzatos fekete felhő,
sebesen közelít,
futnék előle, de lábamban nincs erő,
a felhő már a földön szalad,
egy sötét emberalak,
valamit pusmog, kiáltanék,

Hallgatom szavak záporát, belül csendem megfeszül.
Hallgatom hamis hangodat, csendem hátat fordít, nem figyel.
Hallgatom, mily fontos vagy, csendem a küszöbre most leül.
Hallgatom távozó léptedet, csendem megnyugszik, elszenderül.

2026. január 11.

TM

Didergő ujjaim árvasága,
és minden kósza gondolatom
vágyott már nagyon egy társra,
vidám összemosolygásra,
együtt tálalt vacsorára.

Magányomba gombolódva
belebújtam takarómba,
mozdulatlan, mint a fal,
sárba ragadt alvó avar.
Így múltak napok, hónapok,
ti erről mit sem tudtatok.

Elcsendesült a padlóreccsenés,
a pók is kiköltözött,
most összebújva a két szék,
emlékeiből sző mesét.

Olvasott, ki itt lakott,
könyve bágyadtan hanyatt dől,
egy tücsköt hallgat,
ki a sarokban megbújva,
bánatos hangon hegedül.

Kérdezlek Szél, elfáradtál? Sosem pihensz.
Kérdezlek Hajnal, nem vagy álmos? Elsőnek kelsz.
Kérdezlek Hold, elég neked, hogy más adja fényedet?
Kérdezlek Napsugár, szomorú vagy, ha felhő takar tégedet?

Tudom, ma kacagnom kellene,
és röpködnöm, mint nektártól bódult lepke,
hiszen ma mulat a világ egyik fele.

Én nem tudok.

Talán a tapasztalás, mi szárnyamat szegte.
Mert nem változik az emberek fele.
Ki szeretetre vágyik, mind kudarcot vall,
kezet nyújt naivan, hiába,
jeges tekintet, számítás,
- és a gyűlöletből egyre épül a fal.