Ülnek a padokban, soronként nyolcan,
szőkére festett hajak lófarokban.
A pap Istenről beszél.
Néhány férfi a távolba néz, talán figyel.
Sokan vannak, akik ott vannak,
és alig, akik jelen.

Beszélgetünk, nem nézel rám,
szemedben köd cikáz,
szavaim bolyonganak ebben a ködben.
Itt vagy, de nem vagy jelen.

Ablakomon ma reggelre
kinyílott a jégvirág.
Nem gondol az elmúlásra,
tarka rétről álmodik,
hol tücsök szól,
egyre húzza,
szaporázva muzsikál,
és reggeltől késő estig
minden virág hajladozik,
ezer színben táncot jár.

Fejemben még szöszmötölnek félszavak,
szendergő pilláim mögött
elmélázva nyújtózkodik az idő,
és oly messze hív.
A távolban egy rozoga fahíd.
Fölötte titokzatos fekete felhő,
sebesen közelít,
futnék előle, de lábamban nincs erő,
a felhő már a földön szalad,
egy sötét emberalak,
valamit pusmog, kiáltanék,

Hallgatom szavak záporát, belül csendem megfeszül.
Hallgatom hamis hangodat, csendem hátat fordít, nem figyel.
Hallgatom, mily fontos vagy, csendem a küszöbre most leül.
Hallgatom távozó léptedet, csendem megnyugszik, elszenderül.

2026. január 11.

TM

Didergő ujjaim árvasága,
és minden kósza gondolatom
vágyott már nagyon egy társra,
vidám összemosolygásra,
együtt tálalt vacsorára.

Magányomba gombolódva
belebújtam takarómba,
mozdulatlan, mint a fal,
sárba ragadt alvó avar.
Így múltak napok, hónapok,
ti erről mit sem tudtatok.

Elcsendesült a padlóreccsenés,
a pók is kiköltözött,
most összebújva a két szék,
emlékeiből sző mesét.

Olvasott, ki itt lakott,
könyve bágyadtan hanyatt dől,
egy tücsköt hallgat,
ki a sarokban megbújva,
bánatos hangon hegedül.

Kérdezlek Szél, elfáradtál? Sosem pihensz.
Kérdezlek Hajnal, nem vagy álmos? Elsőnek kelsz.
Kérdezlek Hold, elég neked, hogy más adja fényedet?
Kérdezlek Napsugár, szomorú vagy, ha felhő takar tégedet?

Tudom, ma kacagnom kellene,
és röpködnöm, mint nektártól bódult lepke,
hiszen ma mulat a világ egyik fele.

Én nem tudok.

Talán a tapasztalás, mi szárnyamat szegte.
Mert nem változik az emberek fele.
Ki szeretetre vágyik, mind kudarcot vall,
kezet nyújt naivan, hiába,
jeges tekintet, számítás,
- és a gyűlöletből egyre épül a fal.

Láthatatlan szárnyam még lehúz a földre,

tollai ezüstkönnyektől nedvesek,
az ég szeme sirat engem.

Elszántan a fényre lépek,
és a madárdallal, mint a felszálló pára,
az ég peremére lebbenve, bebocsátást kérek.

Uram elé teszem alázatos lelkem,
úgy kérem majd szépen, engedjen be engem.

TM

Levelet írtam az angyaloknak,
gömbölyű betűim sorban elgurultak,
hajas babát kértem, pislogót,
hogy fésülgethessem, énekeljek neki altatót.

És eljött a várva-várt pillanat!
A baba nem volt a fa alatt.
Az angyal rólam elfelejtkezett?

Tőled kaptam minden sejtemet.
Tőled kaptam minden percemet.
Köszönöm, Uram!

Szeretném boldoggá tenni az embereket!
Egyedül nem megy, csak Veled!
Járd át gondolataimat, szívemet!
Átengedem magamon Fényedet.

Tőled kaptam minden sejtemet.
Tőled kaptam minden percemet.
Köszönöm, Uram, egyszerű,
gyermeki hitemet.

Böjtöt ül szívemben egy új csend,
visszafogott gondolatok pihennek,
várakozás remeg az éjszakában,
hogy felragyogjon a fényesség,
míg én reszkető homályban merengek.

Ha tudnék autót vezetni, defenzív vezető lennék,
mert az vagyok gyalogosként.

Szembejönnek fiatalok, fiúk, lányok,
- telefonnal a kezükben, -
meg se látnak, félreállok.

Van, hogy kutyákat vezetnek,
- két szatyrommal cipekedek,-
mintha bizony ott sem lennék,
félrenéznek.
Utat engedek az ebnek.

Alkonyfényben rád gondolok
Álmodom, hogy velem vagy
Bazsarózsa illatával
Cirógatod hajamat
Csendes szellő ölel minket
Dúdolgatja a dalunk
Elvarázsolt pillanatok
Ébren alszunk, táncolunk
Felettünk a csillagos ég
Gurul a hold, úgy kacag
Gyertya lángja vígan lobban
Hempergünk a puha hóban
Istenmosoly kísér minket