Képzeljétek, azt álmodtam,
ott voltam az Anna-bálban!
De előtte készülődtem,
vagy tíz ruhát, föl-, levettem.
Tükör előtt forgolódtam,
válogattam kalapokban,
kéket vegyek a szememhez,
vagy a barnát szeressem meg?
Hajam színéhez jobban megy?

Nem is tudom, hányszor néztem
tükörbe úgy reggelente,
hogy magam mellett láttalak.
Csak én mozdultam, és te néztél,
míg lassú, kacér mozdulattal
magamra nem öltöttem
puha pillantásodat.

Lábam előtt heverő korhadt fatörzs
évgyűrűit sem őrzi már,
elszenvedte az évszázad
minden jeges viharát,
szívébe űrt rajzolt
a közönyös szárazság.

Most itt fekszik mozdulatan.
Fájón idézi az összegyűrt időt.

2025. október 30.

Versemet
Szesztai Attila „Requiem november 4.” című festménye ihlette

TM

Nem mondták be a hírekben,
hogy sárgul a lomb, a szél lebben,
nem mondták be a hírekben.

Nem mondták be a hírekben,
hogy ölel a Nap szerelmesen,
nem mondták be a hírekben.

Nem mondták be a hírekben,
hogy galamb szállt át fölöttem,
nem mondták be a hírekben.

Hátam mögött egy üres nyár oson.
Istentől én ezt nem veszem zokon,
láttam nyarakat pirospozsgás arcodon,
forróság idején, a tóparton,
- sok éven át -
napfürdőben játszó tüzes alkonyokon.

Engedd a szépet,
hogy vigasztaljon, átöleljen,
hogy szemedben fészket rakjon,
hogy szívedben megnyugodjon,
engedd a szépet, hogy Éljen.

2025. október 6.

TM

Megszülettem.
Kettőspont.

Növekedtem.
Kötőjelek.

És felnőttem.
Kérdőjelek.
Hármaspontok,
vagy négyesek.

Családom van.
Zárójelek.

Kirepültek.
Hiányjelek.

Elrepültél.
Pont maradtam,
és az égre kiáltottam.

Öreg lettem.
Origóba bezuhantam.

Csend szunnyad a csend fölött.
Csend szunnyad a csend alatt.

Lopva lép a magány.
Még meditál.
De pongyolája a földig ér.
Port ver fel.
Így üzen.
Nem menekülhetek.
Utolér.

2025. szeptember 21.

TM

Októbernek szele hajamba kap, cibál,
fülembe zúg, szinte már kiabál,
kabát alá lopakodik, repül a sál,
míg versenyt fut velem a villamoshoz,
- és annak ajtaja most is becsapódott.

Palotát szőttem magam köré
árvalányhajból, pókfonál selyméből,
fecskeszárny röptéből, tücsök ciriplésből,
hét torony őrizte,
tégláját harmat s hópehely ötvözte.

Életöröm töredékpercei adták belső fényét,
és távoli csillagok ragyogtak összetört tükrében,
megsokszorozódva, mintha még élnének.

engedd, hogy nézzelek,
míg szemed bogarában
lelkedre lelek,

engedd, hogy nézzelek,
míg arcvonásaid árkában
el nem tévedek,

engedd, hogy nézzelek,
míg szívembe nem véstem
minden rezdülésed.

2025. szeptember 28.

TM

vannak oly utcák
fájdalom kövezte kő -
messze kerülöm

vannak oly házak
jaj, vissza már nem várnak -
romjain virág

vannak oly szívek
a rétre táncba hívnak -
’s elmállik a kő

****************

Mi az emlékezés,
ha nem imádság?
Számvetés és hála.
Az értelem megnyílása.

Életre kel egy különös fény,
és meglátod,
mi volt az ok és a cél.

Mert minden előtt, és minden mögött,
minden alatt, és minden fölött,
ott állt az Úr, a Teremtőd.

2025. szeptember 22.

TM

Tenyeremben tartom még a múltat,
pedig röppenni készül az emlékezet,
a valóság a képzelettel társul,
van, ami igaz, van, mi csak gondolat.
Érzelmeimmel átitatott történelem,
az én történetem,
amit elmesélek neked.