Fény voltál,
lelked fénye tartott ébren,
hogy bizalommal legyek, amikor féltem.

Elmentél,
hogy még fényesebb legyen az ég,
ragyogó lelkeket ölel a messzeség,
hajómban egyedül utazom még.

Bátorítasz,
„fényből szőtt gyöngyöket” szórsz a vízre,
ígérted, szeretni fogsz örökre,
mert az életnek nem lesz vége,
nem lesz vége.

Döcögve, dübörögve,
a széllel szemben dacol,
 - vágtatni próbál vonatom.

Április áttűnő tájait,
kékjeit és zöldjeit issza íriszem,
 - ringatózva nézem.

Varjak serege rebben a zajra.
A szél szárnyára ülve,
 - rászédül fészkére.

De messze még a Balaton!

Kék ég ölelésében
új tavasz vár az öreg fára,
megvastagodott a törzse,
girbe-görbe már sok ága,
repedezett kérge alatt
ébredeznek a bogarak.

Megfáradt szívében
mégis remény éled,
rügyei zsendülnek,
villás ágai között
gyermekszelek hegedülnek.

Előttem jár bölcsszimatom,
léptem elnyelte a csend,
mit sem sejt még áldozatom,
kit magas fű kóca rejt.

Lám, csak egy tollas madárka,
tojásait költi épp,
nem zavarom, hadd pihenjen,
nem láttalak, áldjon ég!

2025. április 9.

Tarcsay Béla festőművész : „ Aki bújt, aki nem, jövök ” című festményéhez

TM

Szivárvány baldachin alatt
apró felhők várnak rám
fenn a magas égen,
úgy repülnék,
úgy szállnék,
kitárt karod kapjon el!

Táncolnánk keringve,
hangosan nevetve,
mint a tóparton,
emlékszel?
Mint régen.

Ragyogott köröttünk az élet,
a fű sarjadózölden az égre nézett,
és az ég tavaszkéken visszafénylett.

A Nap átölelte a rétet,
amikor a pillanat piros virága
kinyílt a mélyben, csendesen,
mint szívünk rejtekén a szerelem.

2025. április 7.

Versemet Tarcsay Béla: Pipacsok című pasztellképe ihlette

TM

Először nagyon megleptél.
Felhívtál, imára kértél.
Azt gondoltam,
hogy nagy baj van.
Kérjük hát Istent
mihamarabb, gondolatban.

S te elkezdted, hallottam az éteren át,
„Az Úr angyalát”...

Csiribú - Csiribá,
Csirimóka - Csiribóka,
olyan jó volt az a móka!
Mi mindennek elneveztél,
nevettél, megnevettettél,
szerettél,  - úgy szeretgettél!
Ezer néven becézgettél.

Mi tette ezt velünk, nem tudom,
mint két gyerek a vízparton,
nem tudtuk egymást elengedni,
egymás szemébe jártunk fürödni.

Álmomban a Duna-parton villamosra vártam.
Csilingelve megérkezett, oldalán egy tábla.
Azt hirdette, hogy mostantól az lesz itt a szabály,
ki erre a járműre száll, telefont nem használ.

Érdekes lesz, gondoltam, amikor felszálltam,
s telefonom a zsebemben csendben lekapcsoltam.

Bennem dúdol a dal hangodon,
azon a kedvesen zümmögőn,
rezzen a levegő gitárhúrokon,
mélyen szívemben, lágyan pengőn.
Simon és Garfunkel énekel.
És te velük dudorászol, nekem.

Ó, mily messzire szálltál, Angyalom!

     Régen történt. Fiatalok voltunk, és éppen nagyon boldogok, mert volt egy kis pénzünk, és tudtunk venni egy vályogházat Budapesttől jó messzire, az éppen híressé váló Tisza-tó közelében. 

Míg nem ismertelek, hittem, jól szeretek.
Hol szomorúság volt, oda örömöt vittem,
hol szükség volt rá, adtam a két kezem.
Lestem a másik kívánságát,
feje alá tettem a párnát,
őriztem titkait, dédelgettem álmát,
jó szóval kínáltam, szelíd öleléssel,
étellel, itallal, dallal, tánccal, szép zenével.

még hűvös ölel
ágas-bogas március -
bontsd ki kék eged

2025. március 4.

TM

Nem árulta el a titkot,
halkan lépett, szinte úszott.
Messzeségben nyulat látott?
Nesztelenül, némán kúszott.

Száraz a fű, meg-megzizzent,
de a szél neki kedvezett.
Óvatos vadász volt,
fegyelmezett.

A földön feküdt, túlnőtt rajta a világ,
azt mondták, több, mint húsz percen át.
Körötte most minden csupa fönt és csupa láb,
idegen ismerősként ölelte át egy érzés
még ideát, s majdnem odaát.

A földön feküdt mozdulatlan,
körötte rohant a zajos világ.

Olyan a vers, mint a zene,
körülzsong, hallod rendületlen,
a szó, a dal már benne lakik füledben,
útnak indul, szívedbe bújik,
körülnéz,  s ha otthonra talál,
vércseppé válva, benned körbejár.

Repce virága,
oly délcegen sárga,
szerelmesen néz fel
az alkonysugárra.

A Nap ölelné,
de nagy a távolság,
csókot dob, s küldi
mosolysugarát.

Érintené is,
de mert el nem éri,
az esti szelet
szépen megkéri,
ölelje helyette
a kedves virágot,
vigye el néki
a szerelmes álmot.

Szemünkbe tűzött a Nap,
kezem arcom elé kaptam.
Átöleltél, hagytam,
és szinte egyszerre fordítottunk hátat
a Napnak, a tónak, és minden másnak.

Átöleltél újra, egymást néztük,
szemünkben öröm és vágy, és hála,
szívünkben, mint a tó hulláma,
lüktetett, élt, ragyogott
a szerelem áramlása.