Lassan kinyílnak angyalszárnyaim,
hangok hulláma szívemben pezsdül,
harmonika sóhajt, minden hang minket óhajt,
cirógatja ébredő vágyaim,
a szél örömkönnyet hegedül,
ölelésedbe olvadok,
gitár peng halkulón tenyeredben,
dalunk lüktet ábrándos szívemben.

Magány évei ülnek roskadó vállamon,
valami vonz, valami hív, induljak utamon,
kísérnek ugyan még
nyikorgó, rozsdás napok - elindulok.
Egy helyben topogástól én rab vagyok.

Életem láncait most hátrahagyom.

Tarcsay Béla : "Hajnal az erdőn" című festménye ihlette ezt a versemet.

2025. június 1.

TM

Hajtanánk az időt,
vagy visszatartanánk,
bármit teszünk,
vagy nem teszünk,
időnk megszabott,
- éljünk át lélekkel
minden jó, vagy rossz napot.

A jónak örülj, a rosszat fogadd el!
Életed itt a földön Isten ajándéka:
két évszám között - a kötőjel.

2025. május 18.

TM

A csillagokat néztem,
gödörbe léptem.
Fénylő víztükörben úsztam,
belegurult könnyem.
Bálban táncoltam,
megbotlottam.
Madár szállt vállamra,
bagoly volt,
csalódtam.
Randevúra hívtál,
nem mentem el,
de belestem,
ott voltál.
Hazajöttem,
üres lakás.
Te valahol a mennyben
kávéztál.

Hiába minden,
roskadnak már az összetartó erők,
nincs férfi a háznál, aki megjavítsa a tetőt,
szerda reggel megroppant a gerenda,
szívemben nincs már nosztalgia,
hiába mosolyog a tavasz,
és éltet langyeső minden zöldet,
a ház összedől,
szívemet szúrják a rozsdás szögek,
kis kunyhónk a kert végében sírva kiált,

Velem Édesapám sétált és játszott,
ő énekelt altatódalt, és meséket is csak ő mondott.
Nem volt játékbabám, vagy ha volt is, csak dísznek,
az ágy tetején ült, nem érinthettem meg.
De volt papírbabám, sőt teljes családom,
aranypapírba öltöztetett fénylő álomvilágom.

Zöld mezőm most tarka-barka,
velem dúdol, szívem hallja,
pillangó száll jobbra-balra,
cikk-cakk szárnyán fény hímpora.

Egy madár száll ágról-ágra,
dala hírt visz messzi tájra,
éneke szól szívtől-szívig,
rád gondolok déltől-estig.

Csended vesz körül,
vállamra terített óvó szeretet,
szemembe könnyeket csaló messzi fényed,
egymásba fonódó lélekölelés,

mint mikor itt voltál,
és gyöngédségeddel körülvettél,
és szemembe ragyogást küldtél,
és elakadt a szavad, amikor rám néztél.

Úgy tekint a múltba,
maga elé meredve,
mint ki csak közelre lát,
 - mégis látom szomorú szemével
minden búját, bánatát.

Fejében nincs kavarodás,
már minden csomót kioldott,
bár lépni sem tud, lába reszket,
mégis bejár hegyet s völgyet.
Nem valódit – lelkit.
Magasat és mélyet,
mennyeit,
és sok apró poklot.

Fény voltál,
lelked fénye tartott ébren,
hogy bizalommal legyek, amikor féltem.

Elmentél,
hogy még fényesebb legyen az ég,
ragyogó lelkeket ölel a messzeség,
hajómban egyedül utazom még.

Bátorítasz,

„fényből szőtt gyöngyöket” szórsz a vízre,
ígérted, szeretni fogsz örökre,
mert az életnek nem lesz vége,
nem lesz vége.

Fény voltál,
lelked fénye tartott ébren,
hogy bizalommal legyek, amikor féltem.

Elmentél,
hogy még fényesebb legyen az ég,
ragyogó lelkeket ölel a messzeség,
hajómban egyedül utazom még.

Bátorítasz,
„fényből szőtt gyöngyöket” szórsz a vízre,
ígérted, szeretni fogsz örökre,
mert az életnek nem lesz vége,
nem lesz vége.

Döcögve, dübörögve,
a széllel szemben dacol,
 - vágtatni próbál vonatom.

Április áttűnő tájait,
kékjeit és zöldjeit issza íriszem,
 - ringatózva nézem.

Varjak serege rebben a zajra.
A szél szárnyára ülve,
 - rászédül fészkére.

De messze még a Balaton!

Kék ég ölelésében
új tavasz vár az öreg fára,
megvastagodott a törzse,
girbe-görbe már sok ága,
repedezett kérge alatt
ébredeznek a bogarak.

Megfáradt szívében
mégis remény éled,
rügyei zsendülnek,
villás ágai között
gyermekszelek hegedülnek.

Előttem jár bölcsszimatom,
léptem elnyelte a csend,
mit sem sejt még áldozatom,
kit magas fű kóca rejt.

Lám, csak egy tollas madárka,
tojásait költi épp,
nem zavarom, hadd pihenjen,
nem láttalak, áldjon ég!

2025. április 9.

Tarcsay Béla festőművész : „ Aki bújt, aki nem, jövök ” című festményéhez

TM

Szivárvány baldachin alatt
apró felhők várnak rám
fenn a magas égen,
úgy repülnék,
úgy szállnék,
kitárt karod kapjon el!

Táncolnánk keringve,
hangosan nevetve,
mint a tóparton,
emlékszel?
Mint régen.

Ragyogott köröttünk az élet,
a fű sarjadózölden az égre nézett,
és az ég tavaszkéken visszafénylett.

A Nap átölelte a rétet,
amikor a pillanat piros virága
kinyílt a mélyben, csendesen,
mint szívünk rejtekén a szerelem.

2025. április 7.

Versemet Tarcsay Béla: Pipacsok című pasztellképe ihlette

TM