Vártak rám.
Szemükben rebbenő kíváncsiság.
Figyelik mozdulatom.
Vajon, mit takar mosolyom?

Kicsit izgulok. Szóra nyílok.
Képeimről mesélek,
verseket mondok.
Egerben,
idős embereknek.
Kiket összekovácsolt betegség, magány,
gondok.

Minden nap egy élet,
ébredünk, elalszunk.
            Amit e kettő között teszünk,
            érzünk és gondolunk,
            az az életünk,
            az a sorsunk.

Mondd, a percek kihívására hogyan felelsz,
amikor öröm ér, vagy vállad nyomja a kereszt?

Hol van, hol nincs,
önmagában nem találod,
ha bejárod a világot,
mindenhova követ téged,
olyan, mint a sötét éned,

ha fényt gyújtasz a szívedben,
meghúzódik, ott vár lesben,
de ha egy jó lépést teszel,
reád kiált, ne menj, várj még,

megyek veled, hogy létezzek,
én vagyok a szürke árnyék.

2023. július 26.

   Beszélgettünk. Az öregségről, a barátságról. Ő inkább csak kérdez, szólásra biztat, érdekli a gondolatom, alig szól, de érzem, hogy nagyon figyel rám.
Én csicsergek.

Az ingón - forgó Föld felett szállva
Összekapaszkodik lelkünk szeretetvágya
Ezer bánatunk és örömünk ötvözetében
Remény imádkozik éjben és fényben

Csak te látod szememben a barna csillagot
Mélységében elmerülve kutatod a holnapot
Összekapcsolódó lelkünk szivárvány
Hídja alatt hömpölygő életóceán
Csak Isten tudja mi vár rád és rám.

Egy gondolat felhői szívem fölé szállnak, 
fáj a villámló csend.

Egyetlen kérdés, bent, mint a csend visszhangja,
ismétli, ismétli önmagát.

A viharon túlról megérzed, várod, hogy feltegyem,
és én a választól félve, suttogva megkérdezem.

Énekelj velem forró Nap, énekelj velem hűsítő szél!
Ebben a dallamban benne van minden tavasz, nyár, ősz és tél,
mert dalol most, muzsikál az élet, hangja tisztán csengő,
boldogan táncol, öröm rebben, átölel a remegő levegő,
és én egy fiatal madár vagyok, sodródok, szállok a széllel,
percnyi álom után, szívemben a szerelem tüzével,

Már délfelé járt. Megfőzött.
Néhány telefont várt.

kacagó vízcsepp
gurult le vállamról, - te
boldogan nézted

zuhanyrózsaszál
frissítő, lágy permete
emlékidéző

mosolygó vízcsepp
benne tükör és arcvonásod
már mindörökké

2024. június 15.

A csend sétál előttem,
a napfény aranyló útját követve, ballagón.
Megpihen az erdő ölén.
Tölgyfák törzséhez támaszkodva
sóhajt, nyújtózik egyet,
visszaindul, felkavarva emlékeimet,
és nyomában feltámad a nyugati szél.

2024. május 23.

Kiteljesedtél - mondják,
és furcsán néznek rám.

Messze nézek.
Elgondolkodom
sebbel-lobbal elsuhanó életemen.

Tükörbe nézek.
Árkok arcomon.
Erek dagadnak,
szeplők táncolnak,
ölembe ejtett, megfáradt kezemen.

Kiteljesedtem?

Még álmomban is
a magány ölelt,
oly szorosan,
nem engedett lépnem,
lélegeznem,
csak ölelt,
már fájt,
nem ellenkeztem,
engedtem,
mert éreztem,
a magánynak is az fáj,
ami nekem,
hogy senki
nincs mellettem.

Gyakran ült székével az ablakhoz közel,
és az utcát nézte sokszor egész éjjel,
Lámpát sosem gyújtott, látott a sötétben.

Ha eljött az este, csendben körbejárta,
haját megsimítva, majd megpihent rajta.
Olyankor az asszony a szemét lehunyta,
és végiggondolta, milyen volt a napja.

Kócosan ébredtem
Álomban körhintán ültem
Te ott voltál velem
Alattunk pörgött a világ
Senki sem figyelt ránk
A tavaszkék égbe beleolvadtunk
Enyhe szél terelte a felhőket és álmunk
Kócos hajamba belekapott
Szorosabban ölelt karod
A többire nem emlékszem
Fölébredtem 

2024. március 17.

Ízekre szedhetsz,
Meghámozhatsz, mint egy almát,
Összetörhetsz, mint egy diót,
Apróra darálhatsz,
Mikroszkóp alá tehetsz,
Feloldhatsz vízben, alkoholban,
Akkor sem tudod meg, ki vagyok,
Mert az eszeddel kutatod kilétem,
Szemeddel nézel engem.

Ó, én csak
mesélek, mesélek,
és mindenkinek mindent elhiszek.

Már csitulnak a fájdalom tengerhullámai.
A rend köröttem lassan helyreáll.
Az élet új ritmusa fáj,
az óra egy ütemre jár.
Valóság álom nélkül,
álom valóság nélkül.
Futó találkozások, apró sikerek,
ó, milyen felszínesek!
Inkább sírnék.
Piros szemekkel vágnék veled hagymát,
és megkeresném széjjelhagyott zoknid párját.

megyek Feléd, már oly sok éve,
olykor bátran, a világgal szembenézve,
máskor önmagamba zártan, távol, - félve,
a nyájat oly sokszor kikerülve,
letérek a nagy, széles útról,
szívem elhagyott ösvényeken barangol,
a szembejövőknek szám a pásztorról dalol,
van, ki vezetne hozzá, de közben elveszít valahol,
van, ki fékez, elhárít utamtól,