Sötét, hűvös az októberi éjszaka,
fázik a muskátli virága.
Sötét fellegek az égen esőt ígérnek,
lassal elered,
és az égből éltető esőcseppeket
permeteznek.
Avar alján dértől csúszik reggelente
a színesre festett falevél,
bogárkák százainak ez most a menedék.
Október van,
visszafordíthatatlanul itt az ősz,

Ropog a száraz falevél a talpam alatt,
a fákon lassan egy levél sem maradt,
lefújta őket az őszi szél,
róluk már a csend beszél.
Az ősz beragyogja a tájat,
a napsugár ad neki édeni bájat.
Kék ég, bárányfelhők,
hajnali harmatcseppek csilllogása,
az őszi falevelek sok színben ragyogása,
varázslatos színkavalkád,

A zene, mely nem ismer határokat,
nyelvi problémákat,
érti minden ember a zene
szívhez szóló szép szavát!
Ha valahol felsír egy hegedű hangja,
azt minden ember egyformán érti
és hallja!
A zene az, amit mindenki egyformán megért,
lehet eszkimó, maláj, afrikai bantunéger,
európai, svéd, norvég, cseh vagy román,

Avarágyba bújik a kis sünike,
nyugodt téli álmot remélve!
Már érzi, bizony jön a zord hideg tél,
bevackolja magát, így ő mindent túlél!
Gondoskodott róla,
hogy legyen elég elesége,
hisz van neki gyermeke és felesége!
Együtt vészelik át a nehéz téli hónapokat,
összebújva a kis sün a családjával!
Süni koma ezt avarágyán jól kigondolta,

Nem múlhat el, ami még nem volt a mienk, amiért a szívünk megrepedt.
Nem múlhat, mert feljön minden este a hold,
s az égen ezer csillag fényesen ragyog,
s ha felkel a nap oly lassan, kicsit lustán,
de ha szikrázó fényét szétteríti,
ébred újra a világ.
Az éltető fény ad még reményt,
hogy szívedben ott élek én,

Szívembe visszatért a nyár,
arcomat simogatja az őszi napsugár.
Kint az ősz festi át a tájat már,
a fák levei sárgán, barnán,
vörösen nevetnek ránk.
Lehullik majd lassan a sok falevél,
avar lesz belőlük a fák ölén.
Szívemben újra él a nyár,
fülembe súg a szél egy halk,
romantikus melódiát,
forró csókod ízét újra

Fázik az erdő, roppan az ág,
süvít a szél, az arcunkba vág.
Elszállt hát a gyönyörű nyár,
itt van a ősz, mi érezzük már.

Hull alá az áztató, hideg eső,
Sáros avaron csusszan a cipő.
Nyirkos, vizes a dombok oldala,
a fák törzsét belepte a moha.

Ez itten egy kicsi csacsi,
van a farkán egy kis masni,
rózsaszín a színe,
neki pedig kék kellene!
Ne búsuljál kicsi csacsi,
holnapra lesz majd kék masni!
Felvidul a csacsi arca,
édesanyja megnyugtatta!

Látszólagos csend, nyugalom,
befelé hulló könnyeimet
lassan elfojtom,
apróra tört lelkem darabjait
összesöpröm,
a szemétbe öntöm,
Istenemhez könyörgöm!
Nincs vita, rég kész a lista,
ki, mikor és hova.
Adott a gravitáció,
rombol a civilizáció,
jön az invázió,
él a szitkozódó,
az embert próbáló életek

Telihold világít fényesen
a késő őszi éjben,
szikrázó fénye szétterül
a szunnyadni készülő időben
és térben.
Bár van, akit zavar a fény,
ez nem egy szép regény.
Világit a telihold az égen, mindig visszatér,
mert ez az ő útja oly régen,
de hisz rajta kívül világít
még sok kis bíbor bogárka,
apró lény,

Ma gyönyörű szépségű szeptember végi
őszi napunk volt,
már délelőtt a nap szikrázó fénye
a színesre fesfett faleveleken
landolt!
A színes falevelekkel egy enyhe
őszi szellő vidám kacagással
játszadozott,
miközben felborzolta avart, mely
a fák tövébe már rég lehulott!
Huncut szellő gyorsan továbbszállt,

Már enyhül a nap ereje,
itt van szeptember közepe,
enyhe szellő játszadozik
vidáman a sárguló falevelekkel.
A Balaton vizén fodrozódnak
a hullámok, szállnak a hófehér vitorlások,
víjjongnak a sirályok,
itt az ősz,
mindenki érzi a csontjaiban, jönnek az őszi frontok, s mi visszasírjuk a nyár édes csókját,
mely mindenkit megbabonázott!

Neked szól a gitár,
neked szól ez a dal,
mert szívem így meghasad,
ha nem látlak,
ha nem simogathatlak.
Neked nyílik a rózsa,
harmatos a szirma,
illata feléd száll,
vigyázz hát rá.
Itt vagy és áltölelsz,
a csókod édes és feltüzel.
A vágyunk már lángol,
a testünk ég a vágytól,
nem válunk el egymástól.

Miért vágyik az ember
egy kedves szóra,
egy biztatóra,
egy odaadóra
egy jó szóra,
egy megnyugtatóra?
Egy szóra:
SZERETLEK.
Miért vágyik a test
egy gyöngéd ölelésre,
egy puha érintésre,
egy kedveskedésre,
egy kis szeretgetésre,
egy suttogó becézésre?
Egy szóra:
SZERETLEK.
Minden ember a

Felhős napra ébredtünk,
esőért esedeztünk.
Meghallgatták imánkat az égiek,
sok-sok esőcseppet küldtek!
Esik eső csendesen,
áztatja a földet rendesen.
A nyáron szörnyű szárazság volt,
minden ember esőért imádkozott!
Végre esik az áldott eső,
az éltető erő.
Erre oly régen vártunk,
drága Teremtő.
Fellélegzik az erdő,

Ma fátyolfelhős a reggel,
a nap is nehezen kel fel.
Bogarak szállnak,
édes pollenre vának,
virágok kelyhe nyílik,
édes nedűje nekik nagyon
ízlik.
Nézem a nyüzsgő világot,
szívemben feljajdul a múlt,
gondolatom messze jár,
száll hegyeken,
völgyeken át.
Valahol, valaki
talán engem is vár,
az idő múlik,

Harmatos reggel
reszket a fűszálon
a hajnali csend,
mely, kedvesem, neked üzen.
Kél a reggel a vérvörösre
festett ég alján,
s a hajnali napsugár
egy kósza felhő mögül
álmosan ránk talál.
Lassan pirkad,
tisztul az ég,
s felhő is habos, hófehér,
most övé a végtelen tér,
szél fújja fodrosra
szoknyáját,