Megfagyott rózsaszál
dacol a faggyal,
szívében szerelem,
az fűti lelkét,
s várja a tavaszt.
Reménykedve hívja
a melengető nap
símogató sugarát,
mely elhozza neki
szíve választottját.
Még hó fedi levelét,
s hófehér szirmát,
de lelkében a
szerelem tüze lángol,
ég már.
Megolvad a hó,

Amikor úgy érzed, szíved a porba hullt,
s rajta száz elefánt végigvonult,
nincs már erőd,
hogy felállj,
úgy érzed, eljött a végítélet már.
Már magadban beszélsz,
mert nincs ki meghallgatna,
s értelme sincs,
hogy szólj, mert csak szidás,
ordítás a jutalma.
Nincs senki, ki vigasztalna,
szíved másnak kitárni, vajh, mi haszna.

Rohanunk életünk során,
nem tudjuk, mért, mi okán,
de mindenki hajszolja az életet,
s van, akit bizony ez éltet.
Én tudom, nem erre a világra
való vagyok,
tévesen kerültem ide,
erre nincs ok,
nekem ez már túl sok,
eszemnek egy nagy sokk.
Itt ember embert öl naphosszat,
légy inkább a tengerben moszat,

Beleégtél a szívembe,
feledni én nem tudlak,
míg az égen bárányfelhők
szép sorban elsuhannak,
addig szívem azt üzeni már,
hogy téged egyre vár és vár.
A kék ég alján egy szürke fodros felhőből
égnek könnye alászáll,
őszi avar száz színén az esővíz cseppje
ezüstösen csillog ám.
Könnyeim az esővízzel keveredve hullanak,

Jön az este,
lassan sötétedik az ég,
lehül a levegő,
tudjuk, ősz van még.
Túl, messze a hegyeken
vörösen izzik az ég alja,
a fák lombja lassan aláhull,
és a talajt betakarja.
Levetik lombruháikat
lassan a fák,
vacogva kapaszkodnak
egymásba már!
Az ősz átfesti szinte
egy éjjel a tájat,

Kell az puha leheletfinom ölelés,
pár lágy, kedves szó,
egy édes csók, cuppanó,
boldogító, bódító!
Kell az összebújás,
a halk suttogás,
az érzéki simogatás.
Kell a vidámság, a kacagás,
a gondtalan kéz a kézben fogva
sétálás.
Kell, hogy boldogok legyünk,
hogy bánatunkat, fájdalmunkat
feledjük, hogy feltételek nélkül

Vágyom az ölelésed,
de el nem érlek,
mégis reszketve kérlek,
szívem, lelkem ne hagyd cserben,
hisz te is vágysz a szerelemre.
Oly sok a szenvedés, tudom és érzem,
ezért most az Istent kérem,
adjon végre vissza nékem!
Érzem, szeretsz,
de ritkán mondod,
pedig oly jó lenne gyakrabban
hallanom!

Oly elvadult ez a világ,
nem számít, ki vagy, a sárba vág.
Lehetsz te költő, festő, író,
vagy bármi más,
van hogy kialvatlan a szemed,
s a hajad kóc,
az életed színpadán így is
te vagy a bohóc!
Mit hagytál magad után
e földi létben?
Jut-e neked valamilyen érdem,
vagy eltűnsz a semmiben,
mint oly sokan,

Aranyszínre festette az ősz az erdőt,
beszívom a csodálatos friss levegőt!
Avar borítja a fák alját,
egy hulló falevél a vállamra szállt!
Csodálatos színekben pompázik az
őszi erdő,
hisz a fák levelei az arany színtől,
a barnán, a sárgán át és
a bíborvörös színig izzik
itt-ott a fák hegyén
és lent az avarban.

Még egyet táncol a hulló falevél utoljára,
az őszi széllel a tüzes tangót vígan járja.
A napsugár simogatja a sárguló faleveleket
kedvesen,
melyek a fák alatt avarként megpihennek
csendesen!
Avarágyon pihennek a lehullott színes
falevelek,
sok kis állatnak nyújtanak majd télen
búvóhelyet!
Még vadul táncol a szél,

Üresek az esték nélküled,
és várom telefont tőled,
hiányzol, ha nem vagy itt velem,
jó veled, kedvesem, ma is nekem!
Elakad a szó, a hang,
reszket a szív,
zokogva téged hív!
Hiányzik az esti beszélgetés,
az önfeledt nevetés,
a szemed csillogása,
a kezed símogatása!
Hiányzol, bevallom,
és nem is tagadom,

Sötét, hűvös az októberi éjszaka,
fázik a muskátli virága.
Sötét fellegek az égen esőt ígérnek,
lassal elered,
és az égből éltető esőcseppeket
permeteznek.
Avar alján dértől csúszik reggelente
a színesre festett falevél,
bogárkák százainak ez most a menedék.
Október van,
visszafordíthatatlanul itt az ősz,

Ropog a száraz falevél a talpam alatt,
a fákon lassan egy levél sem maradt,
lefújta őket az őszi szél,
róluk már a csend beszél.
Az ősz beragyogja a tájat,
a napsugár ad neki édeni bájat.
Kék ég, bárányfelhők,
hajnali harmatcseppek csilllogása,
az őszi falevelek sok színben ragyogása,
varázslatos színkavalkád,

A zene, mely nem ismer határokat,
nyelvi problémákat,
érti minden ember a zene
szívhez szóló szép szavát!
Ha valahol felsír egy hegedű hangja,
azt minden ember egyformán érti
és hallja!
A zene az, amit mindenki egyformán megért,
lehet eszkimó, maláj, afrikai bantunéger,
európai, svéd, norvég, cseh vagy román,

Avarágyba bújik a kis sünike,
nyugodt téli álmot remélve!
Már érzi, bizony jön a zord hideg tél,
bevackolja magát, így ő mindent túlél!
Gondoskodott róla,
hogy legyen elég elesége,
hisz van neki gyermeke és felesége!
Együtt vészelik át a nehéz téli hónapokat,
összebújva a kis sün a családjával!
Süni koma ezt avarágyán jól kigondolta,

Nem múlhat el, ami még nem volt a mienk, amiért a szívünk megrepedt.
Nem múlhat, mert feljön minden este a hold,
s az égen ezer csillag fényesen ragyog,
s ha felkel a nap oly lassan, kicsit lustán,
de ha szikrázó fényét szétteríti,
ébred újra a világ.
Az éltető fény ad még reményt,
hogy szívedben ott élek én,

Szívembe visszatért a nyár,
arcomat simogatja az őszi napsugár.
Kint az ősz festi át a tájat már,
a fák levei sárgán, barnán,
vörösen nevetnek ránk.
Lehullik majd lassan a sok falevél,
avar lesz belőlük a fák ölén.
Szívemben újra él a nyár,
fülembe súg a szél egy halk,
romantikus melódiát,
forró csókod ízét újra