Meghasadt szívek sokasága
tolong boldogságot remélve,
Isten kegyelmében bízva,
a remény csillagában lelt
hit erejével!
Cikázva jő az esti fény,
ontja messzi csillagok
fénylő erejét
a sötét szobákban kuporgó,
szorongó, depressziós,
egyedül, társ nélkül maradt
emberek fájdalmas,
szebb életet remélt
lelkeire!

Gyere, bújj hozzám, kedves,
ne szólj egy szót sem,
csak töröld le arcomról
a fájó könnyeket csendesen!
Nem kell, hogy szólj,
hisz érzem én,
mily hevesen forr vérünkben
a szenvedély!
A csend beszél,
halk szava szívünket simítja,
mint a tavaszi szél
a bimbózó rügyek hegyét!
Oly jó hallgatni a csend szavát,

Ha jő az éj, a sötét éj, az égen egy csillag fénye se ég,
s a hold, a huncut öreg hold,
hát ő is elbújt valahol.
Felhő borítja az eget,
esik az őszi eső csendesen,
az esőcseppek gyöngyökként
gurulnak le az ereszen.
Jöjj, kedvesem,
ölelj át kedvesen,
nem kell más nekem, csak itt legyél velem!
Ha itt az éj,

Gesztenyefasor vezet szeretteim
nyughelyéig, hullik a levele,
avarszőnyeg lett belőle,
talpam alatt reccsen a száraz avar,
de most senkit nem zavar!
Lehajtott fejjel szeretteimre gondolok,
magamban imát mormolok!
Hideg a márványkő, könnyem pereg rá,
néma csendben rogyadozva állok,
gondolatban messze járok!

Lehajtott fővel egy imát mondjunk el,
szeretteinkre ma emlékezni kell!
Emlékezünk azokra, kit a szívünk
nem felejt el soha,
gyertyát gyújtunk lelki üdvükért ma.
Legyen ma béke,
szeretet mindenki lelkében,
elhunyt szeretteire így emlékezzen!

2024. november 1.

TM

Állok a temetői csendben,
fenn sírnak az égiek,
szürke fellegek szállnak,
a fákat a viharos szél rázza.
Kezemben a virágcsokor, szeretteim sírjára rakom,
könnyezve néznek rám a hófehér
krizantén ázott szirmai,
ők is átérzik fájdalmas
veszteségeim.
Imára kulcsolom a kezem, az eső áztatja mindenem.
Sírnak fent az égiek,

Itt voltál egy picit velem,
felmelegítetted a szívem!
A mosolyod ma is magával ragad,
szemed csillogása szívemben
örökre megmarad!
Szeretlek lánggal,
szenvedéllyel,
életem tele reménnyel,
hogy szíved elérjem,
minden vágyam ez nekem!
Vágyom, hogy átölelj,
hogy a csókod a számon érezzem,
hogy hozzád símuljak érzékien,

Úgy hiányzik nekem
a messzeség,
karomba venném,
s ringatnám én.
Dúdolnék neki altatódalt,
szívem a szívén boldogan nyugodna.
Hiányzik nagyon a halk gitárszó,
mely oly szép,
magyar, igaz, való.
Hiányzik a messzeség,
mely hitet ad,
nem bánt, nem aláz,
szívem, ha hozzábújik,
a boldogság vár ránk.

Megfagyott rózsaszál
dacol a faggyal,
szívében szerelem,
az fűti lelkét,
s várja a tavaszt.
Reménykedve hívja
a melengető nap
simogató sugarát,
mely elhozza neki
szíve választottját.
Még hó fedi levelét,
s hófehér szirmát,
de lelkében a
szerelem tüze lángol,
ég már.
Megolvad a hó,

Amikor úgy érzed, szíved a porba hullt,
s rajta száz elefánt végigvonult,
nincs már erőd,
hogy felállj,
úgy érzed, eljött a végítélet már.
Már magadban beszélsz,
mert nincs ki meghallgatna,
s értelme sincs,
hogy szólj, mert csak szidás,
ordítás a jutalma.
Nincs senki, ki vigasztalna,
szíved másnak kitárni, vajh, mi haszna.

Rohanunk életünk során,
nem tudjuk, mért, mi okán,
de mindenki hajszolja az életet,
s van, akit bizony ez éltet.
Én tudom, nem erre a világra
való vagyok,
tévesen kerültem ide,
erre nincs ok,
nekem ez már túl sok,
eszemnek egy nagy sokk.
Itt ember embert öl naphosszat,
légy inkább a tengerben moszat,

Beleégtél a szívembe,
feledni én nem tudlak,
míg az égen bárányfelhők
szép sorban elsuhannak,
addig szívem azt üzeni már,
hogy téged egyre vár és vár.
A kék ég alján egy szürke fodros felhőből
égnek könnye alászáll,
őszi avar száz színén az esővíz cseppje
ezüstösen csillog ám.
Könnyeim az esővízzel keveredve hullanak,

Jön az este,
lassan sötétedik az ég,
lehül a levegő,
tudjuk, ősz van még.
Túl, messze a hegyeken
vörösen izzik az ég alja,
a fák lombja lassan aláhull,
és a talajt betakarja.
Levetik lombruháikat
lassan a fák,
vacogva kapaszkodnak
egymásba már!
Az ősz átfesti szinte
egy éjjel a tájat,

Kell az puha leheletfinom ölelés,
pár lágy, kedves szó,
egy édes csók, cuppanó,
boldogító, bódító!
Kell az összebújás,
a halk suttogás,
az érzéki simogatás.
Kell a vidámság, a kacagás,
a gondtalan kéz a kézben fogva
sétálás.
Kell, hogy boldogok legyünk,
hogy bánatunkat, fájdalmunkat
feledjük, hogy feltételek nélkül

Vágyom az ölelésed,
de el nem érlek,
mégis reszketve kérlek,
szívem, lelkem ne hagyd cserben,
hisz te is vágysz a szerelemre.
Oly sok a szenvedés, tudom és érzem,
ezért most az Istent kérem,
adjon végre vissza nékem!
Érzem, szeretsz,
de ritkán mondod,
pedig oly jó lenne gyakrabban
hallanom!

Oly elvadult ez a világ,
nem számít, ki vagy, a sárba vág.
Lehetsz te költő, festő, író,
vagy bármi más,
van hogy kialvatlan a szemed,
s a hajad kóc,
az életed színpadán így is
te vagy a bohóc!
Mit hagytál magad után
e földi létben?
Jut-e neked valamilyen érdem,
vagy eltűnsz a semmiben,
mint oly sokan,