Kedves Barátaim!

Csak megyünk tovább csikorgó fogakkal,
Nem visznek még el hatlovas fogattal.

Ember, fejed emeld fel!

Itt hagyom a szívem,
mely érted dobog.

Róza mamák emlékezetére

Én a Magyarerő őslakosa voltam,
talicskámat folyton magam előtt toltam.
Volt ám benne próza, vers is meg miegymás,
meg egy karéj zsíroskenyér, ráadásul hagymás.

Hó fedi a tájat,
ó mennyi alázat
van a sok fehérben,
makulátlan képben
gyönyörködöm éppen
merengek a léten.

Te rongyba göngyölt élet,
miért sütsz pajzspecsétet
ráncos homlokomra?

Bús, borongós őszi hangulat,
hűvös kézzel lelkemben kutat.
Hová futott el napfényes nyarunk?
Rőt avarágyon lassan ballagunk.

Kedveseim az Úrban...

Megpihent a lélek,
elteszem a csendet.

Lélekharang szól a csendben,
panaszosan zúg fülemben.
Özvegy, árva sír, sikít.
Hogy bírják ki ezt a kínt?

Olyan szép kék, mint a kék ég.
Mit is mondjak róla én még?

Apró gyökereit megveti ő bárhol,
nagyváros közepén, vagy Világtól távol.

Bódító nyárban lebegtem,
repkedtem fenn önfeledten.
Szellők szárnyán lovagoltam,
virágokra ráhajoltam.
Nektárjuktól részegen,
udvaroltam félszegen.
Pillelánynak szelet csaptam,
én kosarat sose kaptam.

Vasárnap délelőtt Pócsra vitt az utam.

Anyácskád könnye öntözi tüskés ágam...