Hol volt, hol nem volt, az Üveghegyen túl, de az Óperenciás tengeren innen, történt egyszer egy hideg, esős novemberi éjjelen, hogy egy kis ördögfióka jelent meg ázva-fázva a tanyasi ház ajtajában. Fekete volt és szutykos, ahogy az már egy igazi ördögfiókához illik, de nem olyan volt ám ez a kisördög, amilyennek képzelnétek!

Kis faluban kihirdették
Kutyák, macskák herélését.

Ingyenesen lesz ez máma,
Le ne maradj, koma, róla.

Nosza, kapja cica farkát,
Hóna alá csapja cirmos-bundást.

Lótva-futva érkezik,
Állatgyógyászhoz beesik.

Kasztráció sikeres,
Megnyugodhat, baj nem lesz.

Hazamenvén asszony nézi,
A más macskáját minek védi.

Valamikor hajdanán,
ifjúkorom hajnalán,
történt ez a mesebeli eset,
amikor a családom együtt evett!
Akkor még nem volt televízió,
csak egy öreg rádió,
azt hallgattuk este,
míg anyánk nekünk a vacsorát
főzte!
A kútból húztuk fel a vizet,
bizony, jó hideget,
anyánk így hűtötte a tejet
s az ételeket!

   Az óvónő képzőben lélektan órán a tanár így szólt A fejlődés lélektani ismeretek szerint minden embernek kell, hogy legyen két éves kora körül egy emléke, amikor olyan dolog történik vele amire visszaemlékszik amíg él. Valóban nekem is van nem felejtettem el.

   Gyermekkorom egyik kedves emléke egy Anyák napi ünnep. Hatan voltunk testvérek. Két lánytestvérünk már nem volt otthon, más városokban tanultak. Én voltam a legidősebb és három öcsémmel mindenben segítettünk a ház körüli munkában szüleinknek. Édesanyám megkért, menjek fel a szénapadlásra, mert mostanában a tyúkok nem tojnak, talán ott rakták le a tojásukat.

   A minap, amikor hazaértem a munkából, Léna úgy rohant felém, mintha legalább három napja nem látott volna. A kezében egy rajzlapot szorongatott.
   – Anya! Anya! Gyere! Nézd meg! Most! Ezt nézd meg, milyen szépet rajzoltam az oviban! Ilyenkor az ember, mint egy rendes anya, mindent eldob. A munkát, a fáradtságot, a bevásárlószatyrot, a saját életét.

   Néni és bácsi, 90 körülinek tippeltem őket, ücsörögtek, nézelődtek, a néni elég hangos volt, hogy halljam.
   - Na milyen lett a szemöldököm? - vette le a szemüvegét. Már sejtettem, hogy ebből semmi jó nem sül ki, mert a bácsi hosszan nézte, láthatólag gondolkodott a helyes válaszon.
   - Jó - bökte ki végül. - Ki csinálta?

   A professzor úr az egyik kolozsvári egyetem talán legkedveltebb tanára volt. Nem csak tudásával tűnt ki, de mindig volt valami érdekes történés körülötte, ami hatására a középpontba került. Filozófia professzorként igen jó hírnévre tett szert. Nagy tudását nem csak az egyetemen ismerték el, hanem országos szinten is. De mégis… volt valami, ami még nevezetesebbé tette őt.

   Megtörtént. Szinte hihetetlen. Néha az emberi agy fura dolgokra képes. Pláne, így 70 felett…

   A háziorvosom kitalálta, hogy menjek el megnézetni a tüdőmet.
   Ahogy ott ücsörgök, várom a sorom, megjelenik egy ismerős 82 éves bácsi. Nagyon humoros, jókat lehet vele viccelődni, hát beszélgetni kezdtünk. Kissé nagyothall, így hangosabbak voltunk az átlagnál.

   Gimnazista koromban valahogy természetesnek tűnt, hogy az embernek mindig akad egy terve. Még akkor is, ha az a terv csak annyiból áll, hogy majd lesz valahogy. Az időt sem vettem túl komolyan. Különösen akkor nem, amikor egy jó buli közepén jártam.

Avagy, hogyan mentünk pár napra horgászni, és majdnem harcsává változtunk mi is.

   Zsuzsa barátnőm már sokadszor hívott magához vendégségbe, töltsünk egymás társaságában egy-két napot, legfeljebb ott alszom, mondta.

   Felnéztem a konyhaszekrény egyik polcára, és szembe mosolygott velem egy kis formás, piros fazék, a reá eső villanyfényben talán még kacsintott is egyet-kettőt. Ennek a szívemnek kedves edénynek különös varázsereje van.

   2020. május – Tavaszi rügyfakadás, virágzó természet, az élet újjáéledése… de nekem egy fájdalmas, szomorú, tavaszi időszak. Naponta több órát töltöttem vele, szinte csak este mentem haza. Annyira jó volt újra a közelében lenni, a mosolyát figyelni, lesni minden mozdulatát. De volt valami, ami nagyon aggasztott.

   Volt nekünk egy Bundi kutyánk... Olyan nagy volt, mint egy oroszlán, szép bundája, és nagy hangja volt. Mikor ugatott, az iskolámban, ami körülbelül 200 méterre volt a házunktól, hallottam a hangját, s gondoltam, hogy vagy a postás, vagy idegen ment hozzánk.

   Karácsony előtti sorban állás a piacon, a csirkés pultnál, ahol hosszú a sor! Előttem, nálam is sokkal idősebb, apró termetű nénike toporog és szorongatja aprócska erszényét! Ápolt, látszik rajta, jobb napokat is megélt!