Tegnap délután békésen üldögéltem a teraszon, amikor egyszer csak az udvar felől egy ismerős, de a megszokottnál jóval kétségbeesettebb hang ütötte meg a fülemet.
   – ANYAAAAAAAAAAAA! ANYAAAAAAAAAAAA! ANYAAAAAAAAAAAAAAAA!
   A következő pillanatban Léna úgy rohant felém, mintha legalábbis egy komplett hadsereg üldözné. Én meg csak álltam a teraszon bambán.

   Már azelőtt ismertelek, hogy megszülettem volna. Odabent, a meleg biztonságban nem láttam semmit, de mindent éreztem. Éreztem a szíved megnyugtató, ritmusos lüktetését – ez volt az én világom zenéje. Éreztem, amikor a tenyeredet óvatosan a hasadra tetted. Ilyenkor én is odasimultam belülről, mintha a bőrünkön keresztül már akkor megérinthettük volna egymást.

Megint ősz van… gondoltam, elmesélem neked,
mert biztosan te is észrevennéd odafent a színeket.
Pirosba öltöztek a fák, sárgába hajlik már a lomb,
az utcán pedig mindenütt az ősz színes levele bolyong.
Lassan lehullik minden, ami még a fákon maradt,
és én csak nézem csendben, ahogy táncolnak a fák alatt.
Közben eszembe jut, milyen jókat nevettünk régen,

   A faháztól nem messze két bányató bújik meg a fák között. Az egyik néma marad a fürdőzők előtt, a másik viszont vár bennünket: kristálytiszta, hűvös vizével, napsütötte partjával és azzal a különös csenddel, amit csak a természet tud. A gyerekek számára ez nem egyszerűen egy tó. Ez az ő birodalmuk.

   A minap, amikor hazaértem a munkából, Léna úgy rohant felém, mintha legalább három napja nem látott volna. A kezében egy rajzlapot szorongatott.
   – Anya! Anya! Gyere! Nézd meg! Most! Ezt nézd meg, milyen szépet rajzoltam az oviban! Ilyenkor az ember, mint egy rendes anya, mindent eldob. A munkát, a fáradtságot, a bevásárlószatyrot, a saját életét.

   2014. szeptember 5-én tudtam meg, hogy engem választott édesanyjának egy gyermek. A napok lassan teltek egymás után, én pedig egyre közelebb éreztem magam hozzá. A szívem alatt ott növekedett egy titkos világ. Néha a tenyeremet ráfektettem a hasamra, és csak vártam. Mintha a bőrömön keresztül ismerhetném meg őt.

   Gimnazista koromban valahogy természetesnek tűnt, hogy az embernek mindig akad egy terve. Még akkor is, ha az a terv csak annyiból áll, hogy majd lesz valahogy. Az időt sem vettem túl komolyan. Különösen akkor nem, amikor egy jó buli közepén jártam.

   Van egy hely, a mi kis menedékünk. A gyerekek kedvenc helye, ahová valahogy mindig jó megérkezni. Egy hely, ahol a világ lelassul, ahol a hétköznapok zaja elhalkul, és marad valami egészen más... A Sajó egyik kanyarulatánál bújik meg, két régi bányató között, a hegyek ölelésében. Már az odavezető út is olyan, mintha egy másik világba vezetne.

Azt hittem, majd én mutatom meg nektek,
milyen az élet, merre kell tovább menni,
de csendben, észrevétlenül rájöttem,
hogy közben ti tanítotok engem szeretni.

Tőletek tanulom, hogy lehet örülni
egy pocsolyának, egy kavicsnak,
hogy egy rajz is lehet igazi kincs,
ha szívből adják annak, kit szeretnek.

   A négyéves Lénám éppen a Mancs őrjáratot nézte a tévében. A történetben feltűnt egy új szereplő, valami Moby, vagy Mudy nevű sellőkutyus, aki láthatóan nem egészen úgy képzelte el a napját, hogy jófiúként fog viselkedni.

   Tegnap este a teraszon vacsoráztunk. Egy teljesen átlagos, békés, családi este volt: vacsora az asztalon, kellemes nyári meleg, én pedig szemben ültem Leventével. Ő mostanában teljesen rákattant az őskorra. Már keni-vágja, hogyan éltek az ősemberek, mit ettek, hogyan vadásztak, hol laktak, és láthatóan egyre komolyabban foglalkoztatja az emberiség története.

   Ancika néni a 80. születésnapjára a fiaitól kapott egy vadonatúj rádiós órát.
   Amikor mentem hozzá kötözni, büszkén mutatta:
   – Nézd csak, mit kaptam a fiúktól!
   Aztán rögtön hozzátette:
   – Igaz, hogy ők nem foglalkoztak vele, de ha már idehozták… Beüzemelnéd nekem?

   Marika néni hajlott hátú, idős asszony volt. Egy kicsi faluban élte egyszerű életét. A férje már meghalt, gyermekei pedig távol éltek tőle. Minden reggel a rózsafüzérét morzsolva imádkozott. Ezen a reggelen sem volt ez másképp.

   Fekszem az ágyon. Nem az én ágyam. Orromban valami különös, kámforos illat kavarog. Néha érzem, ahogy egészen eltölt, majd elillan. Gyűlölöm ezt a szagot. Mozdulnék. Emelném a fejem, de nem tudom. Halk csörömpölést hallok, egészen közelről. Beleborzongok. Érzem, ahogy körülöttem valaki járkál, pakolgat valamit ide-oda, majd halkan, egészen nyugtató hangon megszólal.

Nem volt Isten, kiben hittem!
Ajkamról nem hangzott imaszó!
Szegtem, szabályt, köveztem utat, 
hogy megtaláljam önmagamat.

Tagadtam a törvényt, 
miben hittem régen én, 
hogy minden ember önmagáért él,
és senki nincs, ki segítene,
a harcot az embernek egyedül kell vinnie.

Lám csak, eljössz álmaimban újra, 
hogy szívemnek játszon minden húrja.
Belém mar egy érzés,
nincs már több féltés...,
S könnyeimet nyelem tenyerembe bújva.

Elbújtál egy virág mögött álmomban,
megkereslek, megtalállak - gondoltam. 
Pillangó vagy picinyke,
beleférsz a kezembe.
Felébredtem, nem találak - csalódtam.