Levi és Léna békésen játszanak a szőnyegen. Legalábbis én még abban a hitben vagyok, hogy békésen, amikor egyszer csak megtörténik a katasztrófa. Levi véletlenül hozzáér Léna lábához. Nem rúgta meg, nem lökte fel, még csak meg sem mozdította különösebben. Egyszerűen hozzáért.

   Van egy különös fájdalom abban, amikor az ember nem valaki mást veszít el, hanem saját magát. Amikor egyszer csak ráébred, hogy már nem tudja, mikor nevetett utoljára igazán, mikor tett valamit pusztán azért, mert jólesett, mikor engedte meg magának, hogy ne legyen tekintettel senkire, csak a saját lelkére. Nem egyik napról a másikra tűntem el.

   Van egy hely, valahol a világegyetem peremén, ahol nem járnak órák, nem sürget senki, és a csendnek is van saját dallama. Én csak Csendországnak hívom. Egy apró, kékesfehér csillag ez, amelyet nem találni meg egyetlen csillagtérképen sem. Nem szerepel a NASA nyilvántartásában, nem lehet rá jegyet váltani, és még a Google sem tudja, merre keresse.

   Elköltözöm a Földről. Nem végleg, csak egy kis időre. Nem szólok senkinek, nem hagyok búcsúleveleket, nem csapom be magam mögött az ajtót. Egyszerűen csak fogom magam, és elindulok valahová, ahol nem érnek utol a földi zajok, ahol nem kell megfejtenem az embereket, és ahol végre nem vár tőlem senki semmit.

   Volt egyszer egy lélek, aki azt hitte, már minden ajtót bezárt magában. Nem azért, mert nem maradt benne szeretet, hanem mert megtanulta, hogy vannak érzések, amelyeknek jobb, ha nem ad otthont. Gondosan őrizte a kulcsokat, a régi sebeket pedig olyan mélyre rejtette, hogy idővel már maga is elfelejtette, hol vannak.

   Nem is tudom, hányszor jutottál már eszembe az elmúlt közel húsz esztendőben. Hányszor gondolkodtam el azon, vajon merre jársz, mi történik veled, hogyan alakult az életed, és vajon boldog vagy-e. Sokszor szerettem volna csak úgy Rád írni, megkérdezni, hogy vagy, de valahogy mindig elmaradt. Most mégis úgy érzem, szeretném eljuttatni hozzád ezeket a sorokat.

   Amikor az ember eljut egy bizonyos pontra az életében, néha megfordul benne a gondolat, milyen lenne, ha egyszer nem előre, hanem visszafelé indulhatna el az időben. Ha nem a jövő felé lépkedne, hanem lassan visszabontaná önmagát. Mindazt, amivé lett, míg végül elérkezne oda, ahol még semmi sem történt meg...

Árvának mondják, ki szüleit veszti,
özvegynek azt, ki társát temeti.
De mondd, milyen név jut annak az anyának,
ki gyermekét adta át a halálnak?

A világ szavakat ad minden veszteségre,
de nincs szó, mi békét adna anyai szívemre.
Csak állok a sírodnál, s szorítom a csendet,
a karom ölelne, de csak a kő felelhet.

   Vannak tárgyak az életemben, amelyek mások számára talán semmit sem jelentenek. Egy régi fénykép, egy kopott bögre, néhány kavics, egy megsárgult papírdarab, vagy egy apróság, amit már rég ki kellett volna dobni, ha nem kötődne hozzá valami, amit a szívem még mindig őriz.

     Másnap elérkeztek a Felejtés folyójához. A víz sötéten kavargott a sziklák között, és nem vezetett át rajta sem híd, sem palló. A túlparton azonban ott állt egy apró kunyhó, amelynek ablakában egy idős asszony üldögélt.

     Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Üveghegyen innen, az Ezüsterdőn túl, volt egyszer egy csodálatos királyság, amelynek tornyait reggelenként aranyszínű napfény simogatta, éjszakánként pedig a csillagok őrizték. A kastély körül rózsák nyíltak, a kertben pillangók táncoltak, a patak partján pedig apró tündérek mosták a szárnyaikat a harmatcseppekben.

   Léna ovis hittanra jár, ahol Erzsike néni a napokban Jézus első csodájáról, a kánai menyegzőről mesélt a gyerekeknek. Elmondta nekik, hogyan változtatta Jézus a vizet borrá, majd kiosztotta a feladatot, hogy mindenki színezze ki a történetben szereplő korsót. A gyerekek lelkesen dolgoztak.

   A hegyek között, ahol reggelente a köd úgy ölelte körül a völgyet, mintha óvni akarná a világot az ébredéstől, élt egy lány, Léna. Az ő szíve mindig is jobban szerette a természet szavát, mint az emberekét.

   Amikor megszülettem, apám ültetett egy almafát. Ő soha nem volt a nagy szavak embere. Csendes, halk szavú, bölcs ember, aki ritkán beszél fölöslegesen, de a maga egyszerű módján sok mindent megtanított nekem az életről. Nem hosszú magyarázatokkal, inkább azzal, ahogyan a dolgaihoz, az emberekhez és a világhoz viszonyult. Az almafa is ilyen volt.

   Vannak emberek, akik után nem egyszerűen emlékek maradnak, hanem egy egész világ, amelyet hiába keresünk később bárhol, sehol sem találunk meg ugyanúgy. Egy világ, amelynek illata, hangja, melege van, amelyben a délutáni fény másképp esik az abroszra. A konyhából kiszűrődő neszeknek jelentősége van, és amelyben még a csend is tud beszélni.

Vattacukor vagyok, rózsaszín álom,
puha felhő ring egy hosszú száron,
édes mosoly, néhány szép emlék,
egy csipetnyi varázs, egy falat vendég.

Kívülről könnyű, habos és légies,
de a lelkem néha bizony szeszélyes.
Egy napsugártól boldogan ragyogok,
egy könnycsepptől pedig elolvadok.

   Isten így szólt: „Teremtsünk embert a saját képünkre, legyen hozzánk hasonló.” A hatodik napon pedig megteremtette Ádámot, a saját hasonlatosságára. Olyan ötéves forma kiscsitri lehettem, amikor anyukám magával vitt a boltba. Azt mondta, megtanít vásárolni.
   – Egy nőnek tudnia kell… – tette hozzá nevetve.

Amikor először néztem a szemedbe,
valami bennem rögtön megérkezett.
Nem tudtam, ki vagy, mégis úgy éreztem,
mintha valahonnan régről ismernélek.

Nem értettem, miért lettél ilyen fontos,
miért hiányzol, mikor még alig ismerlek.
Mintha nem most kezdődött volna közöttünk,
hanem csak folytatódna valami régen elkezdett.