Aznap este Mária nem tudott elaludni. A levél ott feküdt az éjjeliszekrényen, mintha saját fénye lenne. A sorok újra és újra visszhangoztak benne: „A történetünk még nincs befejezve.” 

   Másnap reggel Mária arra ébredt, hogy valami különös csend ül a házra. Nem az a nyugtalanító, üres csend volt ez, hanem az a fajta, amelyben a levegő is figyel. A konyhában a vízforraló lassan duruzsolt, a fény pedig puhán csorgott végig a falon, mintha valaki ecsettel festette volna oda.

   A tél már napok óta makacsul kapaszkodott a városba. A fák csupasz ágain dér csillogott, a járdákon pedig apró jégszilánkok ropogtak minden lépés alatt. Mária mégis úgy érezte, mintha valami meleg, puha burok venné körül. Talán a tegnapi tánc miatt — vagy talán azért, mert a születésnapja után még mindig ott vibrált benne az a sok szeretet, amit kapott.

   2020. május – Tavaszi rügyfakadás, virágzó természet, az élet újjáéledése… de nekem egy fájdalmas, szomorú, tavaszi időszak. Naponta több órát töltöttem vele, szinte csak este mentem haza. Annyira jó volt újra a közelében lenni, a mosolyát figyelni, lesni minden mozdulatát. De volt valami, ami nagyon aggasztott.

ma éjjel mély álmomból arra ébredtem
arcomon lágy, puha érintést éreztem
becsukott szemem előtt anyukám láttam
puszit lehelt arcomra, erre úgy vágytam
eljött, s itt hagyta angyali üzenetét
így köszöntötte szülinapján gyermekét

2026. január 4.

   Mindig is szerettem az állatokat, volt cicám, volt kutyám, volt madaram. De számomra a legkedvesebb mindig a német juhász kutyus volt.

Lám, megint eltelt egy hosszú, talán küzdelmes esztendő
és nem tudni, örömöt vagy bánatot hoz-e a jövendő
ma az óév legutolsó, de mégis oly vidám napján
töltsük tele poharunk, nincs pezsgő az alján
búcsúzzunk méltósággal a múló időtől
nem kell félnünk előre a jövőtől
szól a zene, táncol a lábunk
vad ritmusra vágyunk

Álmosító, ködös, téli este volt,
a hold is szégyenlősen elbujdokolt.
Az ablaktörlő monoton ritmusa,
az eső ütemes, hangos taktusa
a sofőrt teljesen elkábította...

Gyertyafényben táncol a hideg téli éj, 
csendben közeleg a titokzatos rejtély. 
Szívekben melegszik az ünnep varázsa, 
karácsony fénye minden otthont átjár ma.

Hópihe táncot jár az ünnepi fényben, 
fényes csillag születik minden reményben. 
Szívekben dallam, fény, melegség és varázs, 
karácsony minden perce egy izzó parázs.

Drága Évikénk! Nagyon boldog névnapot kívánunk neked szeretettel!

Az árnyék átölel, de sosem enged szabadon. 
A gyertyaláng kicsi, de fénye áttör a falon.
A sűrű ködben elmosódik minden út, a táj. 
A hajnal fényében ragyog minden, mint a kristály.
Törött tükörben ezer darabra hullt az arcom. 
Tiszta vízbe nézek, egy új arc... fényesnek látom.
Zárt ajtó mögött hallgat a múlt, de a kulcs a kezemben:

   A nő lassan lépett a kavicsos úton. Kabátja gallérját felhajtotta, mintha a köd ellen védekezne, pedig az csak simogatott. Megállt a padnál. Nem ült le azonnal - előbb végignézett a vízen, mintha keresne valamit. Egy régi mondatot, talán egy nevet, amit a Duna elvitt. Leült. A faágak fölé hajoltak, mint öreg kezek, amelyek már nem szorítanak, csak emlékeztetnek.

Az éj sötétje halk szavakkal hív,
gyertya fényében táncot jár a szív.
Szélben megzizzen fenyőág s a jég,
csendben várjuk, hogy szikrázzon az Ég.

Négy kicsi láng, fényes, mint négy remény,
meleget áraszt, s hordoz tenyerén.
Elárasztja lelkünket advent s fény,
a szeretet lesz bennünk az erény.

Itt állok egyedül, a vízpart szélén, 
ahol a vízcseppek már nem kérdeznek. 
Alattam a kavicsok emlékeznek 
régi és új gondolatok ösvényén.

Láttam szerelmet, csendet és néma gyászt, 
bús elengedést és vidám nevetést, 
víztükörben szikrázó vad jelenést 
s fergeteges percnyi tiszavirág nászt.

1. fejezet – A békés mező

A birkák bégetnek, sorban állnak, 
Gyapjuk egyre fogy, de nem lázadnak. 
A rókák kuncognak, zsákot csennek, 
"Mi csak segítünk" - így mentegetnek.
 
A kutyák csak ugatnak, nagy a rend, 
S ki béget, helyre teszi, ez a trend. 
A farkas üvölt, bundája fénylik, 
"Ez értetek van!" - harsogja végig.
 
Stadion nő uradalom földjén, 

Őszbe vált hajam vad szélben táncol, 
de a pergő ritmus még leláncol. 
Ráncok? Á, csak térkép az arcomon, 
minden vonal egy kaland, alkalom.

A bot nem teher, de ritmusadó,
lépteimben a múlt elsurranó. 
Nevetek, ha a nagyvilág morcos, 
engem ne várjon az idegorvos.

borgőzös szőlőtőkék között
némán haldoklik a napsugár
elfonnyadt szőlőszemek mögött
a szőlőmolyok pihennek már

bódulatban épp útra keltek
a melegre vágyó madarak
akik mégis itthonra leltek
dideregve velünk maradnak

borgőzös szőlőtőkék között
víg kacagás száll az ég felé
és a puttony, a teletömött
üresen tátong estefelé