A könyvtár csendje mindig ugyanaz volt: a polcok lélegzése, a papír halk susogása, és az a különös, megfoghatatlan érzés, hogy valaki figyel. Nem rosszindulatúan, inkább úgy, mint amikor egy régi barát várja, hogy megszólítsd.

   A villamos csilingelve kanyarodott be a térre. Eső után volt, a város még nedvesen csillogott, és az emberek úgy húzódtak össze a kabátjukban, mintha a hideg nemcsak a bőrükre, hanem a gondolataikra is rátelepedett volna.

Csodalámpám nyílik, s a sötétből 
egy halovány, rezgő kék fény száll fel, 
mintha rejtelmes ösvényt rajzolna 
az égi kapu felé, szellemmel.

A kívánságom hangtalan indul, 
árnyék és csillagok között lebeg, 
az idő s tér sejtelmes fátylán át
megérint a múltbéli fény s meleg.

   A kis antikvárium a mellékutcában bújt meg, szinte szégyenlősen, mintha tudná, hogy a város már rég túlnőtt rajta. Régi könyvek illata lengte be, az a fanyar, poros, mégis otthonos szag, amit csak azok értenek, akik valaha is menedéket kerestek a lapok között.

színek vagyunk egy nagy közös vásznon
külön-külön szépek, együtt teljesek
mint színes kép a festőállványon
úgy ölelnek körbe a meleg színek

minden ecsetvonás egy történet
múltból átnyúló, emlékező jelen
felidéz meghitt, hosszú estéket
egy békés és nagy családi körben

   A könyvtár csendje mindig ugyanaz volt: a polcok lélegzése, a papír halk susogása, és az a különös, megfoghatatlan érzés, hogy valaki figyel. Nem rosszindulatúan, inkább úgy, mint amikor egy régi barát várja, hogy megszólítsd.

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bánt ma,
amikor a város is úgy mered rám,
mint egy kihűlt gép, amely mégis lélegzik.
A neonfény alatt fekete por kavarog,
mintha valaki elfelejtette volna
visszazárni éjszaka az ablakot.
A bokrok lesben állnak,
árnyékuk hosszú, mint a várakozás,
s a szél hideg ujjai végigkarcolják

úgy hat éve talán számomra
nincs már igazán anyák napja
elmentél, s nincs kinek vádolva
felrójam, hogy hiányzol, Anya

   Most már elmúlt a mérgem. Most már írhatok róla. Életem 71 éve alatt értek atrocitások, de az, ami nemrégen a Vác-Budapest Nyugati pályaudvar fóti vonalán ért, az egy „kissé” meglepett. Meglepett? Nem! Fejbe vágott. 

Most vagy soha - úgy dübörög bennem, mert a város
rút falain már nem a néma csend repedezik, 
hanem az évek óta elhallgatott igazság,
hol a tegnap súlya alatt roskadozó utcák 
már nem bírnak el többé hazug fényt, sem árulást.

Csak egy szép varázslámpa az éj közepén,
tenyeremben pihen, akár a halk remény. 
Megrezzen benne a múlt, halvány fénysugár, 
s kívánságom vágyódón az ég felé száll.

Lassan felemelkedik, mintha tudná jól, 
hogy nem kincset kérek, és nem is földi jót, 
csak egy napot - egyetlen egy tiszta percet - 
hol újra átélhetem a szeretetet.

Fény száll fel -
viszi a vágyam.

Idő nyílik -
vissza a múltba.

Őrző kezek - 
hívnak a fényben.

Egy nap elég -
örök a lélek.

A lámpa alszik -
a fény bennem él.

Tükörbe nézek - ez már nem én vagyok, 
csupán egy árnyék áll ott, mozdulatlan. 
Szemében sötét fény, mint mély patakok, 
és hallgat, mint holdtalan éjjel a hang.

Gondolataim idegenek, mint könyv, 
melyet valaki más írt, más szavakkal. 
Szívem nagyot dobban, szemem csupa könny, 
bár lelkem még küzd, összezárt ajakkal.

A szeretet meleg fényében csendben hozzád érek,  
mint hajnal a hegyekre, úgy simulok a szívedhez.  
Nem kell szó, sem ígéret, de kell, hogy halkan elégjek,  
s a rajongás, mely benned él, bennem otthonra leljen.

2026. február 18.

Ha te lennél a szél, én lennék a lomb, 
ha csend lennél, te hallhatnád a hangom. 
Ha álmodban fény derengne az éjben, 
szívem őrizné szívedet... a csendben.

2026. február 11.