Geometria szabta szélben, 
levelek susogó neszében 
a rend és a káosz kezet fog... 
Mindkettő bennünk otthont kapott.

2025. június 16.

apám volt...emléke nem halványul
ötvenkét év nem veszi el tőlem
negyven volt, kezem némán felé nyúl
tizennyolc voltam... s ő temetőben

kilencvenkettő lenne, s én hetven
hány év lehetett volna még együtt
hetvenkét év boldog házasság... nem
csak húsz jutott nektek... szeretetben

Szavak hullanak, mint kövek, az égre, 
de az igazság fényén nem eshet folt. 
Hazugság sodorja messze a békét, 
a lélek lángja elfogyni sosem fog.

Nem félek, még ha sötét is begyűrűz', 
a tiszta szó bátran állja a vihart. 
Hisz bárki sújthat rám hamis bélyeget, 
az igazság marad - örökké szabad.

2025. június 14.

elmentél - de hidd el, mégsem tűnhettél el
álmaimban újra, és újra visszatérsz
a sok bolondság, mit egykor gyerekfejjel
együtt műveltünk, ma emlék, mit újra élsz

sokat nevettünk, amíg gyerekek voltunk
minden bolondságban mi mindig részt vettünk
boldog voltam, és sohasem vitatkoztunk
boldogság és megértés volt mindig velünk

kislány áll a folyó partján
vízbe lépni fél, még nem mer
vízcsepp csillan meg a lábán
megteszem... mondta ezredszer

de csak állt, a habok hívták
körbeölelték a partot
egyre, s egyre csalogatták
megyek... feladom a harcot

s belépett a fénylő vízbe
kezét ökölbe szorítva
testét fény ölelte körbe
lágyan, hűvösen simítva

Huszonöt év - átéltünk egy-s-mást, 
együtt írta szívünk e mesét, 
szavak nélkül is értjük egymást, 
a szeretet lett örök pecsét.

Volt benne álom, és volt vihar, 
de kéz a kézben mentünk tovább, 
ünnepeljük hát közös utunk, 
szívdobbanásunk így szaporább.

Ma reggel a nap is korábban kelt,
csodás nap vár ránk - hisz gyereknap lett!
Csiripelnek kint már a madarak,
s a játszótéren gyűlnek az ifjak.

Fagyi csábít, három, sőt négy gombóc,
megnyalod, s máris foltos a pólód!
Lufit is kapunk, pirosat, kéket,
a szélben táncol, a széllel éled.

A tér didergett, ősz volt és halott,
a fák lehulltak, mint szavak, miket
a félelem szült. És fent, valahol,
arany kabátban fázott egy ügynök.

Vak ablakok mögött lapult a jog,
s tintába fúlt az igazság szava.
A szó veszély lett, a csend hatalom,
s pénzért hajolt a bírónak kara.

Ma virág nyílik minden szívben, 
bárányfelhős fürdőt vesz az ég, 
de a szívemben süket csend ül, 
egy halk sóhaj, egy csodás emlék.
 
Elmentél, és én árva vagyok, 
hangod még mindig fülemben cseng, 
mosolyod fényként reám ragyog, 
Szívemben él örökké itt, bent.

Pille dorombol, lágy és csendes,
bundája puha, álomkönnyes.
Szeme csillog, a farka rebben,
szeretetből szőtt kicsi lelkem.

Ugrik, játszik, és halkan lépdel,
fényben fürdik reggel és éjjel.
Ölébe bújnék az időnek,
Pille mellett mind' szépnek tűnhet.

2025. április 26.

Még csak álom vagy, nekem pillekönnyű vágy,
mint hajnalban a fény, mint csöndben a világ,
de már a szívemben biztos helyet leltél,
s minden szívdobbanásom csak rólad regél.

Nincs még hangod, de én már hallom a kacajt,
nincs még lépted, de már rengeti a talajt,
arcod titka bennem szép virágot fakaszt,
bár neved még álom, de rám reményt tapaszt.

Kis kezed tenyerembe simult,
mint a harmatcsepp a levélen,
szememben szemedből ragyogott
a reggel néma csöndje mélyen.

Léptedben ott volt minden, mi hang,
amit a szívem dalolt egykor,
lágy simítás, szeretet-összhang,
édes álmok, ez a gyerekkor.

Óvd a fát, mely hűs árnyat ad,
levele széllel muzsikál,
s ha jő sejtelmes alkonyat,
mesét mond fénylő csillagnál.

Ne lépj virágra, hajts fejet,
benne egy cseppnyi csoda él,
szirmával világot festett,
s eget, mely kékebb a kéknél.

Szó nélkül nő az árnyék,
a házak mögött valaki számol -
szavakat, kenőpénzt,
és minden lemondott álmot.

Egy íróasztalon ketyeg a közöny,
pecsétet kap a hallgatás.
A jog könyveit rég megette a por,
de a borítón még ott a hatás.

Tavasz mosolya nyílik az ágon,
Szellő suhan át nyíló virágon.
Zöldülő fűben nyuszik lapulnak,
Színes tojások fűbe gurulnak.

Harang zeng halkan, messzi faluban,
Remény csillan a reggeli napban.
Kicsiny kezekben barka virágzik,
A szív is újra hittel világít.

   Amikor Anna kicsi volt, mindig ugyanazt a mesét kérte esténként: a piros cipőről, amit egy kislány annyira szeretett, hogy még az álmában sem vált meg tőle. Az anyukája szelíd mosollyal mesélte újra meg újra, minden este másképp, de a végén mindig az a sor zárta a történetet:

- És a cipő sosem kopott el, mert a szeretet, ami ajándékozta, örökké tartott.

A tér didergett, ősz volt és halott,
a fák lehulltak, mint szavak, miket
a félelem szült. És fent valahol
arany kabátban fázott egy ügynök.

Vak ablakok mögött lapult a jog,
s tintába fúlt az igazság szava.
A szó veszély lett, a csend hatalom,
s pénzért hajolt a bírónak kara.