Az éj sötétje halk szavakkal hív,
gyertya fényében táncot jár a szív.
Szélben megzizzen fenyőág s a jég,
csendben várjuk, hogy szikrázzon az Ég.

Négy kicsi láng, fényes, mint négy remény,
meleget áraszt, s hordoz tenyerén.
Elárasztja lelkünket advent s fény,
a szeretet lesz bennünk az erény.

Itt állok egyedül, a vízpart szélén, 
ahol a vízcseppek már nem kérdeznek. 
Alattam a kavicsok emlékeznek 
régi és új gondolatok ösvényén.

Láttam szerelmet, csendet és néma gyászt, 
bús elengedést és vidám nevetést, 
víztükörben szikrázó vad jelenést 
s fergeteges percnyi tiszavirág nászt.

1. fejezet – A békés mező

A birkák bégetnek, sorban állnak, 
Gyapjuk egyre fogy, de nem lázadnak. 
A rókák kuncognak, zsákot csennek, 
"Mi csak segítünk" - így mentegetnek.
 
A kutyák csak ugatnak, nagy a rend, 
S ki béget, helyre teszi, ez a trend. 
A farkas üvölt, bundája fénylik, 
"Ez értetek van!" - harsogja végig.
 
Stadion nő uradalom földjén, 

Őszbe vált hajam vad szélben táncol, 
de a pergő ritmus még leláncol. 
Ráncok? Á, csak térkép az arcomon, 
minden vonal egy kaland, alkalom.

A bot nem teher, de ritmusadó,
lépteimben a múlt elsurranó. 
Nevetek, ha a nagyvilág morcos, 
engem ne várjon az idegorvos.

borgőzös szőlőtőkék között
némán haldoklik a napsugár
elfonnyadt szőlőszemek mögött
a szőlőmolyok pihennek már

bódulatban épp útra keltek
a melegre vágyó madarak
akik mégis itthonra leltek
dideregve velünk maradnak

borgőzös szőlőtőkék között
víg kacagás száll az ég felé
és a puttony, a teletömött
üresen tátong estefelé

A fény ma nem vakít, lágyan simogat, 
mint gyermekkéz egy rég nem látott arcot. 
A temető nem más, emlékek kertje, 
hol elfeledünk minden küzdést, harcot.

Lépteink alatt zörgő avar sóhajt, 
az idő megáll, vagy lassabban múlik. 
Gyertyát, mécsest gyújtunk, úgy emlékezünk.
Minden név mögött egy történet alszik.

Nem a sírokban élnek ők, 
hanem a szavainkban, 
a gesztusainkban, 
a csendekben, 
amikor nem tudunk mit mondani. 
Ott vannak a fényben, 
amit meggyújtunk, 
és a szeretetben, 
amit továbbadunk.

2025. október

A Duna csillog, mint egy ékkő, 
víztükre szürke, mégis élő. 
Kavicsok között lépdel a csend, 
a partra a szél faágat csent.

Fák hajolnak, intnek a napnak, 
a szélben sóhajok maradnak. 
Egy pad, egy árnyék, egy gondolat, 
még a part is most néma, hallgat.

2025. október 16.

Nem kiált, és nem is suttog. 
Csak jelen van, mint egy régi emlék, 
amit nem tudsz felidézni, 
de mégis tudod, követ, mint árnyék.

A csend nem kérdez, de minden
kérdésedre halk szóval válaszol. 
Sosem mondja ki a neved, 
mégis tudja, hogy honnan származol.

Kairóban kezdődött minden, 
hol piramis őrzi az idő szavát. 
A Szfinx arca titkokat suttog, 
reménykedve várja jövő válaszát.

Aswanban Nílus vize ringat, 
krokodil figyel a part árnyékából. 
A núbiai falu élénk, 
hibiszkusz illata száll a házakból.

Ráncokba bújt emlékek, halk szavak, 
őszi fényben egyre csak lassulnak.
Minden év egy verssor, csendes ima, 
s arcra nyomott bélyeg már nem sima.

A kéz, mely egykor szép jövőt rajzolt, 
ma múltat simogat, bölcs és nyugodt. 
Az öregedés, hidd, nem betegség, 
hanem lélek-formálta bölcsesség.

2025. október 6.

Zsuzsikánk, nagyon boldog születésnapot kívánunk, kívánjuk, hogy a napjaid egyre könnyebbek legyenek, te egyre egészségesebb legyél!

     A szobában csend van. Nem az a nyugodt, békés fajta, hanem az, amelyik súlyt rak a mellkasra. A falak nem beszélnek, de figyelnek. A levegő mozdulatlan, mintha az idő is elfelejtett volna továbbmenni. 

Hetven vagyok? Na és, akkor mi van! 
A lelkem még szökdécsel, mint hajdan. 
A tükör néha tréfát űz velem, 
de belül mindig tavasz a szívem.

A múltam gazdag, mint egy jó regény, 
de most is írom - nem vagyok szegény. 
A bot? Csak stílus, mint egy szép kalap, 
de még táncolok, a tánc létalap.

A lélek útja spirálban halad, 
hol fénybe lép, hol épp árnyba szakad. 
Új testben újjászületik végül, 
és emléke csillagként fényesül...

2025. szeptember 28.

      Az öregasszony minden este ugyanarra a dombra sétált fel, ahol a fák susogása mintha régi dalokat dúdolt volna. A kezében egy kis könyvet tartott, amiben verssorokat írt, amiket álmában hallott. Nem tudta, honnan jönnek ezek a szavak, csak azt, hogy amikor leírja őket, valami mély béke költözik a szívébe.

Egy sóhaj voltam, szélbe rejtve,  
egy gyermekálom, múltba vetve.  
Szívdobbanásom más testben él,  
lélek vagyok, ki új útra kél.

Volt, hogy harcosként kardot emeltem,  
máskor csendben virágot neveltem.  
Minden élet egy újabb tanítás,  
minden halál csupán átváltozás.