Ha az ég peremén fény születik,
és párás álmot bont a méla csend,
a nap kibontja lassan szárnyait,
és a sötétségbe aranyfényt csen.

Sötét árnyak oszlanak, az ég sír,
de a nap nevetve átöleli,
a könny és napfény, ha összeérnek,
színes hídként az eget ívelik.

   A dzsungel csendje mélyebb volt, mint valaha. A tigris nesztelenül mozgott az aljnövényzetben - izmai hullámoztak, ahogy lassan közeledett a tisztás szélén álló emberhez. Nem támadott. Csak nézte. A sárga szempárban nem volt félelem, sem harag - csak a világ régi törvényeinek csendes tudása.

A város romjai közt még árnyak járnak, 
de az ég ma végre már újra kék. 
A füst mögül halványan átsüt a holnap, 
s a tegnap mára csak fájó emlék.

Téglák közt újra serken, éled a fűszál, 
gyermekkéz játszin kőhalmot emel, 
míg hideg sírok mellett asszony és gyermek 
reménytelenül, csendben térdepel.

   A mező még halkan szuszogott, amikor a pipacsok felébredtek. Nem volt ébresztőóra - csak a szellő szólt nekik: ,,Indul a reggel!"
   Pipacs Mama nagyot nyújtózott-
   - El ne késsetek a harmatóráról! - mondta.
   Pipacs Panka szaladt a fű közé, hol a Csendmanó hintázott szótlanul.
   - Mi lesz ma a tornaórán? - kérdezte Pipacs Peti.

Tornácokon sírnak régi házak, 
hol gyermekrajz pihen még a falon. 
A földön repedt az élet álma, 
füstbe burkolózott a holnapom.

Árnyékban lépnek a megtört lelkek, 
kezükben fakó fénykép és ima. 
A szeretet túlél minden bombát, 
bár szétzúzza a háború szava.

Füst után száll a csend fel az égre,
mint megfáradt madár a vad tájon.
Sebzett föld még ölelni próbálja 
a holnapot lassan, ólomlábon.

Mezőkön majd újra nyílik pipacs, 
nem fél már növény a tank nyomától. 
A szél nem hoz sírást, csak dallamot, 
mint gyermekhang egy régi álomból.

Lelkem csendes, békés, mély álomban ringott,
mikor eljött ő: sötét szárnyú, gonosz lény,
nem angyal, de démon - véremből kortyintott,
surrant, mint egy tolvaj, és frászt hozva belém.

tükör előtt Böske
illegeti magát
úgy véli, üdvöske
s csodálja alkatát

ruhája rafinált
egy kissé borzadály
a párja felkiált:
úristen, papagáj!

2025. július 9.

Csendmanó hintán ring ide-oda,
holdfényből fonta kis sapkáját.
Nem szól, csak dúdol, nincs zenebona,
majd becsukja lassan ablakát.

Piheg a ház, az ágyban a párna,
bújik a csend hűs paplan alá.
Szuszog az este, halványul árnya,
csillag sem fénylik, nem csacsog már.

Egy falevél lebeg — nem tudja, hogy zuhan, vagy repül. A víz alján fény dereng, de nincsen forrás — csak visszhang.
Egy kulcs hever a porban, ajtó sehol, csak a szél zár valamit belül, amit már nem lehet kinyitni. 
Lépteim nincsenek, mégis haladok, az idő nem múlik el, csak visszabámul rám egy ablakon túl, amit sosem nyitottak ki.

Fény törik egy csendes szögletben, 
kósza árnyék táncol rejtekben. 
Az ember csak néz, érteni vágy', 
nem érti, miért hideg az ágy.

2025. június 16.

Geometria szabta szélben, 
levelek susogó neszében 
a rend és a káosz kezet fog... 
Mindkettő bennünk otthont kapott.

2025. június 16.

apám volt...emléke nem halványul
ötvenkét év nem veszi el tőlem
negyven volt, kezem némán felé nyúl
tizennyolc voltam... s ő temetőben

kilencvenkettő lenne, s én hetven
hány év lehetett volna még együtt
hetvenkét év boldog házasság... nem
csak húsz jutott nektek... szeretetben

Szavak hullanak, mint kövek, az égre, 
de az igazság fényén nem eshet folt. 
Hazugság sodorja messze a békét, 
a lélek lángja elfogyni sosem fog.

Nem félek, még ha sötét is begyűrűz', 
a tiszta szó bátran állja a vihart. 
Hisz bárki sújthat rám hamis bélyeget, 
az igazság marad - örökké szabad.

2025. június 14.

elmentél - de hidd el, mégsem tűnhettél el
álmaimban újra, és újra visszatérsz
a sok bolondság, mit egykor gyerekfejjel
együtt műveltünk, ma emlék, mit újra élsz

sokat nevettünk, amíg gyerekek voltunk
minden bolondságban mi mindig részt vettünk
boldog voltam, és sohasem vitatkoztunk
boldogság és megértés volt mindig velünk

kislány áll a folyó partján
vízbe lépni fél, még nem mer
vízcsepp csillan meg a lábán
megteszem... mondta ezredszer

de csak állt, a habok hívták
körbeölelték a partot
egyre, s egyre csalogatták
megyek... feladom a harcot

s belépett a fénylő vízbe
kezét ökölbe szorítva
testét fény ölelte körbe
lágyan, hűvösen simítva

Huszonöt év - átéltünk egy-s-mást, 
együtt írta szívünk e mesét, 
szavak nélkül is értjük egymást, 
a szeretet lett örök pecsét.

Volt benne álom, és volt vihar, 
de kéz a kézben mentünk tovább, 
ünnepeljük hát közös utunk, 
szívdobbanásunk így szaporább.

Ma reggel a nap is korábban kelt,
csodás nap vár ránk - hisz gyereknap lett!
Csiripelnek kint már a madarak,
s a játszótéren gyűlnek az ifjak.

Fagyi csábít, három, sőt négy gombóc,
megnyalod, s máris foltos a pólód!
Lufit is kapunk, pirosat, kéket,
a szélben táncol, a széllel éled.