Versbe fonom érzéseim, úgy kommunikálom,
mint akinek nincs más dolga ezen a világon.
Minden dühöm, indulatom, rímeimben lüktet,
haragos ár hullámaként protestálva, tüntet!
Sokszor olyan, ábrándozom; nem egyedül lennék?
Én vagyok a hívatlanul tolakodó vendég?

Kétes összetartozásban az egységet bontó,
fennkölt eszmeiség torán, ripacs, ünneprontó!
Kimondottan csattan a szó, olykor keresetlen,
örökké lázadt mivoltom, hajszolt, tehetetlen.
Aggódóan tekint le rám az, ki realista;
Papagájkórban szenvedsz te, vak idealista!

Igaz Isten teremtett lény sosem csalhatatlan,
így váltam Tamáskodóként rótt, „javíthatatlan”
Viseld, magadnak kerested, józan eszed híján,
kóró lehetsz, nem koszorú, az igazság sírján!
Tündöklő reménysugarad, ha mégis felvirrad,
tested csapdájába szorult önmagaddá szikkadsz!

Szélvész tépett falevélként, csendben megérkeztél,
léted alkonyán susogó, zörgő avar lettél.
Nem vagy már több, ez a tiéd, ami téged illet,
vöröslő folt, éj köntösén, mely holdfényben billeg.
Válaszod számtalan bölcsnek, kik jövődbe láttak,
halvány mosoly, apró grimasz, méltóság, alázat.

Bocsássatok meg, vétettem, Ilyennek születtem,
magányosan, társtalanként, kísértésbe estem.
Úgy hiszitek, bomlott elme sivár passziója,
illúzióktól szürkült szivárvány missziója.
Mely ködében az értelem tántorogva réved,
Le sem hunyta még szemeit, dermedten felébred.

Erdőt akartam álmodni, égbe nyúló fákat,
madár trillákban csicsergett kikeleti vágyat.
Világot, amit szigetként ölelget a tenger,
érintetlen, pőrén tiszta, marad ott az ember.
Emelt fővel, egyenesen Úr előtt megállni,
Hitem szilánkjait benne, újra megtalálni.