Könnyben úszó emlékhadak útján,
kitárt karokkal jöttél énfelém,
felébredtem, elmélázva az álmon,
sajgó szívemmel űrt öleltem én.

Eltünt  az álom, eltörött a mécses,
lassan elhalkult lelkem zokogása,
ordít a csend, a hangja bántón érces,
ez lettem én, lényem vén élő mása.

Anyám hidd el...az álmaink hazudnak,
a boldogság csak a mesékben él,
az Álomország is csupán hazugság,
hisz szépségről és jóságról regél.

Hiába repked pillangó a réten,
a szép látvány mind-mind csak lányregény,
mert lábad folyton igoványban lépked,
Mondd! Meghalt már a hit és a remény?

Ha elbukunk, nem mászunk ki a sárból,
a posvány lassan fejtetőnkig ér,
az nem lehet, hogy elszökjünk a mából,
mert az élet szép...s nem rémregény.