Átéltem már ezernyi hajnalt, alkonyt,
szívemben csendet, s vad, tomboló vihart.
Volt, hogy reményem gyertyalángként csak reszketett,
mégis tudtam, belőlem, ha nem is holnap, de a szeretet kihajt.

Átéltem az életben már sok nagy szelet,
s egyszer majd az én síromon is a gaz kihajt, lehet.
De addig minden könnyem gyönggyé nemesül,
s minden sebemből egy új virág fakad, itt legbelül.

Az idő folyó, mi partjait mossa némán,
emlékeim kavicsként csillannak medrében, s én ott állok majd sodrásában fuldokolva, bénán.
Lelkem egy vándormadár, mely messze száll ugyan, de mindig hazatalál,
mígnem aztán egyszer eljön érte is a halál.

Elcsitul majd minden, nem dobban tovább szívem sem itt benn,
s nevem csak a szélbe írt suttogás marad.
De míg lobban bennem az életnek akár csak egy kis szikrája,
minden percét hálásan keblemre ölelem, ne érjen véget még, azt kívánva.

Mert nem az számít majd, meddig tartott az út,
hanem hogy szívből léptem e minden kövön át.
S ha végül elringat az örök csend karja,
tudom, a szeretetem lesz az, mi túléli a halált.

TM