Elém sodor sorba emlékképek,
Érő búzatábla s búzavirága,
Virágzó mezők, zöldellő vetések,
Édesanyám által dagasztott kenyerek.
Dagasztó teknő mellett állok,
Kis sámlin én is dagasztóvá válok,
Drága Édesanyám megmutatja,
Kezem a kis cipót hogy dagasztja!
Serényen munkálkodtam!
Liszt és veríték volt homlokom,
Pedig csak egy kis cipót dagasztottam,
Édesanyám szorgos kezét utánoztam.
Dunna alatt aludta álmát,
A vad, téli szél hidegét állván,
Pékmester is csodának látta,
Dicsérte is érte, reggelente,
Édesanyámnak, mily nagy a tudománya.
Mert Ő serényen vitte a kenyerét,
Benne gyúrva szeretetét!
Ha hideg szél is süvített a falun át,
Édesanyám jó kenyérrel látta el családját!
S most, mikor fúj a hideg szél,
Lelkemből ez az emlék beszél:
Ma két nap után penészesek a kenyerek!
Vigyázni kell, ne egye meg gyermek s felnőttek!
Mi történt azóta az Isten adta kenyérrel?
A repülő milyen permetet fúj a búzára?
Földjeinket milyen gonosz szél járja?
Mérgező permetet hoz emberre s állatra!
Csak azt az áldott búzánkat ne pusztítsátok el,
Amit a mi drága anyaföldünk megterem.
Legyen elég jó kenyere kicsinek és nagynak!
A „mindennapi kenyér” asztalán a magyarnak!
Mosonmagyaróvár, 2021. január 31.
