Ég és föld között lebeg a lelkem,
benne, mint őszi szélben sárga levélként hulló,
kis tüneményekre leltem.

A távol hívogat, vágyaim égnek,
egy ismeretlen partra sodor az élet.

A föld a múlt, s gyökér, a szülői ház,
hova eltettem bizonyos dolgokat,
mi a mai napig, mint a hideglelés kiráz.

A ház padlásán, hol ládában emlékeim szunnyadnak,
a ládát lakattal lezártam,
ki ne nyissák, ha rábukkannak.

Az ég a jövő, egy végtelen varázs,
hol megnyílik esténként a holdezüst garázs,
s éjjelente csillagok gyúlnak,
a magasban pedig fényes titkok tornyosulnak.

Szívem lassan kettészakad,
mint villám sújtotta fa.

Egyik fele lent kapaszkodik a múltba,
másik fele száll,
a kék magasságokba nyúlva.

Érzem a múlt erős vonzását,
de hallom a lég könnyed hívását,
e két világ határán állok én,
egyensúlyozva a lét egy kis törékeny szegletén.

A Nap, mint aranyhíd,
fénye összeköt eget s földet,
rajta jár a remény,
a soha el nem múló,
de mi össze is törhet.

Hosszas keresés után
megtaláltam mégis helyem ég és föld között,
ott, hol e két világ egybeolvad,
így lelkem örökre a fák koronájába költözött.

TM