Fényutadnak íve titok,
könnyeimnek utat nyitok,
közben mosolyogni látlak,
éj hajszálad közt ősz bánat.

Súlya ólom a válladon,
- csodáltalak ezt vállalom -,
s te cipelted tűrve, némán,
nem kérdezted, de miért rám

mért a sors hatalmas csapást.
Hittel teli szőtt a palást,
mi segített, erőt adott,
s reményteli akaratot.

Áldozatod határtalan,
ezt nem érti a magtalan,
csak egy anya képes erre,
gyermekért, ily szeretetre.

Óvva magatehetetlent,
kipróbálva lehetetlent,
küzdöttél létéért újra,
képzeletet felülmúlva.

Semmi sem szegte a kedved,
csak a megoldást kerested,
önzetlenül és töretlen,
akkor is, ha megköveztek.

Kíméletlen harcod látva,
meghívód jött Mennyországba.
Az Úr szólott, megmentelek,
én békémet adom neked.