Elköltözöm a Földről. Nem végleg, csak egy kis időre. Nem szólok senkinek, nem hagyok búcsúleveleket, nem csapom be magam mögött az ajtót. Egyszerűen csak fogom magam, és elindulok valahová, ahol nem érnek utol a földi zajok, ahol nem kell megfejtenem az embereket, és ahol végre nem vár tőlem senki semmit.
   Kiválasztok magamnak egy távoli csillagot. Nem túl nagyot, nem túl fényeset. Éppen csak akkorát, amelyik befogad, és nem kérdezi meg, miért érkeztem ilyen fáradtan. A neve legyen mondjuk: Csendország
   Már látom is magam előtt. Van rajta egy aprócska ház, előtte virágos rét, a kert végében pedig egy tó, amelyben nem tükröződik más, csak a végtelen égbolt. Nincsenek szomszédok, nincs forgalom, nem csörög a telefon, és senki nem akarja megmondani, hogyan kellene élnem.
   Reggelente mezítláb sétálok a harmatos fűben, délutánonként egy puha felhőn üldögélek, esténként pedig előveszem a képzeletbeli távcsövemet, és figyelem a Föld lakóit. Mert azért kíváncsi vagyok rájuk.
   Látom, ahogy az egyik ember éppen a másiknak bizonygatja az igazát. Milyen elszántak! Egyikük sem veszi észre, hogy közben mindketten elveszítik azt, amiért eredetileg vitatkoztak. Aztán meglátok valakit, aki egész nap azon ügyködik, hogy fontosabbnak tűnjön másoknál. Szegény! Még nem jött rá, hogy a csillagok között nincs ranglétra. Egy másik éppen hazudik, a harmadik meg hisz neki. Egy negyedik mindkettőjüket megítéli, miközben a saját kis hazugságait gondosan a szekrénybe teszi. - Nagyot sóhajtok.
   - Hát, ti aztán nem unatkoztok odalent! - Aztán közelebb állítom a távcsövet.
   Látok egy anyát, aki fáradtan magához öleli a gyermekét. Egy idős embert, aki az ablakban várja, hogy valaki meglátogassa. Két szerelmest, akiknek a tekintete többet mond minden kimondott szónál. Egy magányos embert, aki mosolyogva válaszolgatja mindenkinek, hogy jól van. - Hirtelen megállok.
Mert a Föld minden ostobaságával, igazságtalanságával, hiúságával és kegyetlenségével együtt mégiscsak tele van csodákkal. Csak az emberek valahogy elfelejtik észrevenni őket.
   Figyelem, ahogy rohannak. Mindig valahová. Mindig valami után. Többet akarnak, szebbet, jobbat, nagyobbat. Közben pedig elmennek egymás mellett, és észre sem veszik, hogy az élet éppen akkor kezdődik, amikor nem figyelnek oda. Néha kedvem támadna leszólni nekik!
     - Héééé, emberek! Álljatok már meg egy pillanatra! Nem halljátok, milyen csöndben van a világ? Nem látjátok, milyen szépen süt a nap? Hogy valaki éppen miattatok mosolyog? Hogy vannak dolgok, amiket nem lehet pénzen megvenni, és vannak emberek, akiket nem lehet büntetlenül elveszíteni?
   De aztán eszembe jut, hogy én is közéjük tartozom! Én is rohanok, én is hibázom. Én is vágyakozom, néha többet gondolok, mint amennyit elbírok, és időnként olyan kérdésekre keresem a választ, amelyekre talán még a világegyetemnek sincs felelete.
   Úgyhogy inkább készítek magamnak egy forró teát, leülök a csillagom szélére, és csak nézem a kékségbe burkolózó bolygót. Ma nem akarok megoldani semmit. Nem akarok igazságot tenni, nem akarok megfelelni, nem akarok erős lenni, és nem akarok mindenkit megérteni. Ma csak messziről szeretném nézni a világot. Talán holnap visszaköltözöm. Talán már ma este. Még nem döntöttem el.
   Egyenlőre maradok itt, ezen a parányi csillagon, ahol senki nem tudja, ki vagyok, mit gondolok, kit szeretek, mi fáj, és miért mosolygok néha akkor is, amikor legszívesebben sírnék. Bár azért egy dolgot még megteszek. Mielőtt elalszom, felírom a csillagom kapujára:

„Földlakóknak a belépés átmenetileg szünetel.
A tulajdonos jelenleg szabadságon van.
Érzelmi ügyekkel, emberi játszmákkal,
és világmegváltó tervekkel kéretik később visszatérni.”

Aztán lekapcsolom a csillagfényt, és végre egy kicsit nem vagyok sehol. Csak vagyok.