Kit érdekel már egy megvénült ember,
kín végigment, úgy hetvennégy henger,
emlékezetéből a józanság nem veszett,
de hóhérai ellen mindig fellebbezett.

Csomagolva vannak a régi emlékek,
ritkulnak már a kocsmai vendégek,
a diófa is sűrűn ontja már gyászát,
idén újra feketére festette burkát.

Csillagtalan éjjen kiosont a boldogság,
éjszakai álmok, mint sok butaság,
bezsákolva sorakoznak a múlt padlásán,
egyre másba belenézek mielőtt bontanám.

Ám előtte még szóvá tennék pár mondatot,
magamnak írtam, de te is olvashatod,
egy költő mondataiban tárja a világnak,
sokszor súlyos ára van a boldogságnak.

Hintett szóvirágaimból csokrot nyújtok,
bárhogy piszkáltok vagy ostoroztok,
a szeretet mindig ott motivál bennem,
sajnos nem lehetek az egész világegyetemben.

Ott csak egyvalaki létezik, az Isten,
övé mindig az utolsó szó földön menyben,
ha zene szól az égi táncteremben,
veled táncolok, mint hatvankilencben.

        
       KÉTÉLTŰ

Gyémánttavak rejtett mélyén,
egzóta meseerdők szélén,
hol mahagóni ében keveredett,
ez a mese is onnan kerekedett.

Fáknak örök hű szerelmese,
fákba vésett felnőtt mese,
mert ki élte hivatását,
papírra is írta vallomását.

Fának léte hosszan tartó,
mesterkézben lám formálható,
mielőtt még tűzbe vetném,
hasznos dolgot lát az elmém.

Kézbe fogom nézegetem,
térbe látom már a művem,
varázsló is lehet kezem,
kész a kapu vagy a székem.

Aranykezű sok iparos,
sorsuk bizony oly viharos,
térbe látó gondolatok,
maradandó ujjlenyomatok.

Mint a kétéltű mikor mozdul,
mert elmém amit kigondol,
két kezemből arany csordul,
költő lett az iparosból.

        
             NYÁRI IDILL

Kora reggel a napfénnyel, üzenetét kolomp küldi,
marhalepény fröccsen porba, utcánkat így üdvözli,
egyhangúan csorda ballag, néha puli bele vakkant,
egy-egy tehén elbődül, pásztor botja néha koppant.

Egyre forróbb lett a nappal,ágaskodó sugarakkal,
összeért mutatók levesnótát húzattak haranggal,
legelőn dagonyázó konda, árnyékot keres a csorda,
egy-egy birka béget, kútnak gémje mozdulatlan béna.

Így telt nyárnak egy napja, takarót keres alkonyra,
ha szerencsém lesz, tán rálelek egy szépasszonyra,
árnyak már mind eltűntek, feltűntek a csillagképek,
szénaboglya kínál ágyat, a vándorló legénynek.

Így festett az élet képet, vizuális képzeletnek,
kedves emlék maradj bennem, ne dőlj be a gépezetnek,
ahol a múlt beszecskázva, a boldogság ledarálva,
minden nyárnak más az álma, voltál nekem tüzes láva.

Otthagytuk a parki padot, azt a nyári éjszakát,
tiltott gyümölcsöt szakítottál, nyújtottad az almát,
ejnye ejnye Éva, mond e bűnbe miért sodortál,
így most ez az emlék, újra és újra előbotorkál.

Változtak a csókos éjek, sűrűbbek az ébrenlétek,
nem olyan már az íze, a pirítós-velős kenyérnek,
szú a fát porrá rágta, most emlékeidet próbálja,
majd akkor utoljára, kialszik minden gyertya lángja.

Őszi eső permetezi csendesen, a kertet mezőt,
múló idő parancsol kürtösnek, fújjon gyülekezőt,
tisztelet adásra emberek lepik el a temetőt,
búcsúbeszéd hangzik, majd versével idézik a költőt.

Verseidet ki olvassa, hol ír majd a tollad újra,
hiába volt a sok nyájnak, szomjat oltó gémeskútja,
elapadt a forrás, iszaposodott kútnak  az alja,
szerte foszlott minden álom, néma lett szónak kútja.

Barcs.2019,09.29.